Forrás: 168 Óra

Költözik a Korunk

2005/30 – Háttér

Kántor Lajos

Az egyik legrégebben megjelenő magyar folyóirat, az 1926-ban alapított kolozsvári Korunk hányatott történelmének újabb válságos pillanatához érkezett. Kényszerhelyzetbe került: költöznie kell.

A jelenlegi székhely régi-új tulajdonosa, a román ortodox egyház püspöki kancelláriája jelentette be igényét; miután a restitúciós törvény értelmében visszakapta a Szamos-parti, meglehetősen romos épületet, az addig a városnak fizetett 600 ezer lejes bér helyett annak közel 54-szeresét, mindközönségesen havi 32 millió 241 ezer lejt (mintegy 230 ezer forintot) követel a Korunktól. Az igénybejelentésnek nincs kisebbségi, nemzetiségi vonatkozása, hasonló, egyelőre megoldhatatlannak tűnő gonddal néz szembe (az elfoglalt négyzetméterek arányában) az ugyanitt működő két irodalmi lap, a magyar Helikon és a román Apostrof.

A pillanatnyi helyzet legalább három vonatkozásban érdemes a továbbgondolásra. Az egyik természetesen a romániai piacgazdaság és a kultúra viszonyára vonatkozik. A megélhetés és a támogatottság kérdésére. Arra, hogy a társadalom – az állam, a város és a civil szféra – hajlandó-e, érdemesnek tartja-e áldozni azért, hogy az irodalom, a tudomány, a művészetek elfogadható szinten tovább éljenek, vagy vegetálásra kényszeríti őket. Nem kerülhető meg annak felvetése sem, hogy az egyházak (mert más esetekben a római katolikus és a protestáns egyházak is érintettek) miképpen vélekednek erről.

Ide kapcsolódik az a véletlen, hogy a Korunk szerkesztősége éppen akkor kapta meg az új lakbérleti szerződést, amikor piacra (vagy csak a boltokba?) került “irodalom és/vagy siker” súlypontú (júliusi) száma. Érdemes egy-két témát idézni, hogy elgondolkozzunk a sikerorientáltságon, az irodalom, a folyóirat-kultúra lehetőségein – és a többnyire hiába várt szélesebb körű visszhangon.

Még a múlt év végén meghatároztuk a témát, ám természetesen kitértünk most a Nagy Könyv mozgalomra, valamint a Wass Albert-jelenség politikai és esztétikai részleteire is. Nem kerültük meg a Márai-reneszánszot, sem a kortárs magyar irodalom pozitív németországi fogadtatását, ezen belül az erdélyi szerzők visszhangját. Föltehetőleg érdeklődésre tarthat számot Fejtő Ferenc párizsi levele, amelyben az utóbbi hetek-hónapok során (a Marosvásárhelyt megjelenő hetilapban, A Hétben) folyamatosan bírált-támadott Sütő Andrást veszi védelmébe, a bűnbakkeresés mániáját marasztalva el. Faludy György életpályája a költő saját előadásában közelíthető meg, a közelmúltbeli erdélyi útján elmeséltek alapján. (Egyébként mind Fejtő, mind Faludy még abból az időből Korunk-munkatárs, amikor József Attila, Illyés Gyula, Déry Tibor és Tamási Áron is közölt a folyóiratban.)

A kilencvenévesek mellett a középnemzedék is jelen van e lapszámban – például Láng Zsolt egy fiktív interjúval; a Nobel-díjas Kovács András Ferenc poéta a megkérdezettje, a beszélgetés helye Firenze, ideje pedig 2029. november… A legfiatalabb bemutatkozók 16-17 éves kolozsvári diákok.

Nem folytatom a felsorolást, a siker (és a kudarc) pszichológiájáról és szociológiájáról szóló tanulmányok (Tamás Pál) kikereshetők a júliusi lapban és az interneten (www.korunk.org). A kérdés azonban továbbra is az: kell-e az olvasónak – és az internetezőnek – egy ilyen folyóirat, és hogy hajlandó-e áldozni érte?

Érdekes lehet néhány mondatban föleleveníteni az újraindításának rövidesen fél évszázados évfordulójához érkező (majd 1990-től a harmadik folyamát számító) Korunk előző költözéseit is, mert legalább annyit elmond Erdély és Kolozsvár történetéről, mint ha egy históriai öszszefoglalást vennénk kézbe.

A város legszebb helyén, a főtéri Mátyás-szoborra néztek a szerkesztőség ablakai 1974-ig. A 16. századból származó latin felirat utal az egykori tulajdonosokra, a reneszánsz kori építtetőkre; hajdanán itt lakott Filstich Lőrinc királybíró, Dávid Ferenc munkatársa. A ház emeletén a 20. században magyar intézmények kaptak helyet. A Korunk kiköltöztetésének indoklása – a Ceausescu-korszak első évtizedének végén – az volt, hogy a közintézményeknek fel kell szabadítaniuk a lakásokat. Kényszerhelyzetben, erőszakos kiköltözéstől fenyegettetve, a szerkesztőség a Vármegyeháza földszintjére került. Ez szintén nevezetes épület, Alpár Ignác terve szerint épült 1896-97-ben. Kicsit kinnebb ugyan, de még mindig a központban létezhetett a Korunk – és az 1973-ban útjára indított Korunk Galéria.

Aztán jött a kolozsvári szörnyűséges Funar-korszak (már a 89-es fordulat után; de azoknak a decemberi napoknak is mindvégig őrizte az emlékét egy golyónyom az egyik ablakunkon – föltehetőleg nem a Korunknak szánták a lövést. Teljes évig sikerült ellenállnunk az újabb költöztetésnek – a polgármester és a Nagy-Románia Párt ugyanis egyedül akarta uralni a hatalmas épületet. Kihívtuk a rendőrséget, vasajtón át tárgyaltunk a polgármester képviselőivel – majd 1993 nyarán kénytelenek voltunk feladni a harcot, átjöttünk a Nagy-Szamos (Iasilor) utcába, egy udvar végébe, ahol a negyvenes évek elején a Zsidó Gimnázium működött.

Csak nemrég tudtuk meg, hogy ez a telek s a rajta álló kisebb-nagyobb házak az ortodoxok tulajdonát képezték (előttük a Tervezőintézet laboratóriumai voltak itt). Innen kell újra költöznünk, rövid időn belül…

Comments are closed.