Forrás: Magyar Rádió

Kastner Rezső volt annak a cionista mentőbizottságnak a vezetője, amely alkut kötött az SS-szel mintegy 2000 zsidó megmentésére, pénzekért, teherautókért, vagyonokért cserében. Jobb keze, legfőbb munkatársa, a menekítendők listáját összeállító Szilágyi Ernő mégis az utolsó percig tartó bűntudattal halt meg a 70-es évek elején.

Az úgynevezett Kastner-történetnek nemcsak egy főszereplője volt. Kastner Rezső volt annak a cionista mentőbizottságnak a vezetője, amely a nácik által megszállt Magyarországon alkut kötött az SS-szel mintegy 2000 zsidó megmentésére, pénzekért, teherautókért, vagyonokért cserében. Ez a 2000 ember két vonaton távozhatott el Svájcba. Az azóta bőven tárgyalt történetnek azonban van egy másik oldala is. Sem a cionisták, sem a zsidó közösségek vezetői nem hozták nyilvánosságra azt, amit akkor már biztosan tudtak – a haláltáborok tényét. Ezzel aztán halálra is ítéltek sok 10 ezer embert, akik talán időben elmenekülhettek volna.

Kastner Rezsőt később meggyilkolták Izraelben. Jobb keze, legfőbb munkatársa, a menekítendők listáját összeállító Szilágyi Ernő azonban természetes halállal és az utolsó percig tartó bűntudattal halt meg a 70-es évek elején. Szilágyi Ernő megírt egy furcsa memoárt, tulajdonképpen önmaga kórnaplóját. A szerző senkit sem nevez a nevén, ha úgy tetszik mindenki maszkot visel. A maszk aztán félre-félre csusszan. Saját magát oly annyira elmaszkírozza Szilágyi Ernő, hogy eltünteti a képből.

Ungvári Rudolf ezt azzal magyarázza, hogy Szilágyi Ernő egész életében rejtőzködő ember volt. „Számomra az egyik legnagyobb személyes élmény volt, akivel találkozhattam húszegynéhány éves koromban, mert hiszen 1958-ban, amikor először láttam, akkor nemrég érkeztem ki az internáló táborból verések és teljes megalázottság után, összeomlott egzisztenciával, gyári munkásként és az ő személyében egy magas, hajlott, beesett szájú, vékonyajkú, keményen és nagyon artikuláltan beszélő emberrel találkoztam, aki halálosan pontos volt, ami a szemléletet és a világnézetet illeti. Én pedig abban az állapotomban akkor annyira gyűlöltem azt a rendszert, hogy a legszívesebben a Felvonulási tér egyik épületének tetejéről kaszáltam volna végig a dísztribünön a pártállami funkcionáriusokat. Ő ezen csettintett egyet, mert nagy szellemi gurman volt, de azért átlátott rajtam mert ő sokkal világosabban megfogalmazta a saját dolgait. Megvetette a rendszert, nem gyűlölte és ez erősebb volt.”

Szilágyi Ernő emlékirata, egy bűntudat látlelete; egy önmardosó, önvizsgálattal teli írás. Nagyon egyenetlen, sokszor széteső, néha indokolatlanul fellengzős, máskor pedig annyira körülményes, annyi kódba rejti a mondanivalóját, hogy szinte követhetetlen. Ungvári Rudolf szerint ez az életútjával és a személyiségével magyarázható. „Ő a magyar cionista mozgalom egyik alapítója volt a 30-as években, amely a legradikálisabb ilyen jellegű szervezet volt és a cionista felsővezetők közé tartozott. Egész életében filozófiával foglalkozott és akkor is, amikor én megismerkedtem vele, egyedül élt a testvére lakásában. Állva egy fűtetlen szobában írt, de soha senkivel nem hozott össze és énnekem fogalmam sem volt arról, hogy tulajdonképpen milyen ember úgy a társadalmi beágyazottságában és az volt az érdekes, hogy nem is mertem rákérdezni, pedig az összes barátomnál megkérdeztem, hogy hogy élték meg 1944-et. Ő meg soha nem beszélt róla. A gondolkodására csak az jellemző, hogy mikor katona volt az első világháborúban, akkor úgy tesztelte le, hogy mennyire szabad szellemileg és független a világtól, hogy az őrizetére volt bízva egy közönséges gyilkos és ő úgy döntött, hogy most még a saját erkölcsét is elidegenítve magától ezt az embert egyszerűen szabadon engedi, ezzel bizonyítandó, hogy mennyire szabad. És ez a filozófiai alapmagatartás okozhatta, hogy azt, amibe belekerült 1944-ben, mint cionista felsővezető valójában soha nem volt hajlandó igazából magában feldolgozni. És ezért el kellett előle menekülnie. Ő nekem, mert nagyon intenzíven leveleztünk 1959. és 1972. között az egyik levélben azt írta, hogy lehetetlent tenni van ember a Földön. Na most ahelyett, hogy 1944-ben megkísértette volna a lehetetlent, a kizárólagos lehetségest választotta. Arról van szó, hogy már 1943-ban tudta, mint az összes cionista felsővezető, hogy mi lesz a deportált zsidók sorsa Magyarországon. És ahelyett, hogy 1944-ben a német megszállás idején ezt a cionista felső vezetéssel együtt és a magyarországi zsidóság vezetésével együtt a nyilvánosságra hozta volna, lehet, hogy a magyar társadalom akkor sem mozdult volna meg, de az biztos szerintem, hogy többen maradtak volna életben, főképp a fiatalabbak közül, akik nem engedelmeskedtek volna, hanem elmenekültek volna a hegyekbe, például Északkelet-Magyarországon. És mivel ő csak a lehetségest kísértette meg ez valószínűleg egész életére szóló bűntudatot jelentett, hiszen a több mint félmillió áldozatból ők valójában a cionista felső vezetést és néhány gazdag embert, alig több mint 2000 embert mentettek meg az úgynevezett két Kastner-vonattal 1944. augusztus 12-én és december 12-én, amin ő is rajta volt, és hát ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy elmulasztotta azt, amit vallott. Senki nem tudta a környezetéből, hogy ő az az ember, aki Kastner Rezső közvetlen munkatársaként 1944. nyarán döntött emberek életéről és haláláról azáltal, hogy rajta múlott, kit vesznek föl arra a vonatra, akik megmenekülnek.”

Ocsovai Gábor beszélgetése alapján