Nemrégiben egy öngyilkos merényletre készülő, ügyvédnek tanuló, jó családból való muzulmán leány levelét lehetett olvasni az interneten. „Csak nem hiszik el, hogy leszbikus vagyok, hogy izgatna az a száz szűz, akit a nyugati propagandisták szerint megkapok, ha felrobbantom magam?” – kérdezte gúnyosan.
A végzős merénylő egymás után cáfolta azokat a kliséket, amelyekkel nyugati politikusok és apologétáik „magyarázzák” az öngyilkos merénylők indítékait. Az egyik ilyen állítólagos önpusztító motívum az lenne, hogy a merénylők „irigylik” Amerika és az egész nyugati világ szabadságát és jólétét. Oszama bin Laden terrorista vezér pedig – akit még mindig nem fogtak el – az al-Dzsazíra pánarab televízión közvetített videoszózatában gúnyosan feltette a kérdést: „Mit gondolnak, miért nem robbantok Svédországban?” Értsd: Svédország jóléti, szabad ország, de egyetlen muzulmán országot sem foglal el, és annak polgári lakosságát nem gyilkolja.
Ellentétben az angolszász országok által vezetett, Irakot megszálló koalícióval, amely – mint azt a világ egyik vezető orvosi folyóirata egy amerikai orvoscsoport kutatása alapján megállapította – legalább százezer ártatlan iraki polgárt bombázott át a másvilágra. Hogy miért? Az amerikai liberálisok zászlóshajójának számító, kéthetente megjelenő, színvonalas New York Review of Books legújabb száma egyik cikkének címe szinte gunyoros választ ad erre is. „Irak: Bush iszlám köztársasága.”
A hátborzongatóan előrelátó tanulmány igazát épp tegnap húzta alá a Bagdadból érkező, az ottani megszállóknak oly kínos hír: az Irakban készülő új alkotmánytervezet „eltér az amerikaiak által korábban előkészített modelltől: előírja, hogy nem lehet olyan törvényt elfogadni, amely ellentmond az iszlám szabályainak”. Ennyi emberáldozat, ekkora erőforrások megmozdítása azért, hogy Irakban egy Irán-barát teokratikus hatalom megszületésének legyünk tanúi? Miközben az Amerika-barát Törökország azzal fenyeget, hogy bevonul egy kis katonai rendcsinálásra Irakba, mert nincs ínyére a kurdok ottani autonómiavágya?
Egyértelmű, hogy a Nyugat és a muzulmán világ két nyelvet beszél. Sőt a nyugati politikai elit és közvélemény is. Míg Tony Blair miniszterelnök tegnapelőtt ismét azt az abszurd kijelentést tette, hogy szerinte nincs kapcsolat a július 7-i londoni robbantások és kormánya iraki szerepvállalása között, addig a baloldali brit lap, a Guardian közvélemény-kutatásának eredménye szerint pontosan ellenkező a britek kétharmadának a véleménye. Nem is szólva a térséget remekül ismerő, globálisan nagy tekintélyű újságírókról, kezdve Robert Fisktől és John Pilgertől Eric Margolison át Tariq Aliig, akik véletlenül épp tegnapelőtt írtak arról az egyértelmű kapcsolatról, ami a globális merényletek és az Egyesült Államok, valamint szövetségesei palesztinai, afganisztáni, iraki és más muzulmán országban vállalt, a helyszínen nem éppen „felszabadításként” ünnepelt szerepük között áll fenn.
Ha már éppen Nagy-Britanniáról van szó, talán Blair valamelyik tanácsadójának – főnöke jövőlátását élesítendő – érdemes lenne felidéznie azt a tényt, hogy 1948-ban mennyiben segítette országának kivonulását Palesztinából a brit hadsereg és a civilek ellen is irányuló izraeli terrorizmus. Blair egyébként köztudomásúan közölte Bush amerikai elnökkel: a palesztin-izraeli konfliktus megoldása lesz legfontosabb munkafeladata azután, hogy segít „a világot a tömegpusztító fegyvereivel fenyegető” Szaddám Huszein diktatúrájának megdöntésében. Ha már ilyen fegyverekre nem bukkantak, de Blair megtartja szavát, most vélhetően nem kellene vért mosni Londonban, Madridban, New Yorkban vagy Bali szigetén.

