Forrás: 168 Óra

Aczél Endre

2005. július 7-én az öngyilkos terrorizmus „intézménye” megérkezett Európába. Mindenki azt firtatja, itt is ragad-e. Ha igen, akkor bizony ronda napoknak nézünk elébe. Hiszen a kontinens vagy húszmillió olyan vallású ember lakóhelye, aki nem föltétlenül érez közösséget választott hazájával. Akinek vallási fanatikusok folyamatosan azt sugallják, hogy ölni – „szent háborút” vívni – annyi, mint megdicsőülni.

Az öngyilkos terroristát a pusztítás és az ölés vágyán kívül egyéb érzelem és – főként – cél nem vezérli. Ám ez „a” terroristáról – brit metszetben például – nem mondható el, mert az Ár Köztársasági Hadsereg (IRA) majd negyed évszázadon át ismételgetett kisebb-nagyobb robbantásainak mindig meghatározott célja volt: az ellenfél tárgyalóasztalhoz és/vagy megadásra kényszerítése. Az IRA soha nem „volt dolgokért” vett elégtételt, hanem – úgymond – előre nézett.

Gyülölet

A gyűlölet, az „antibritizmus” persze az IRA kommandósaiból sem hiányzott, végtére is kellő érzelmi töltet nélkül nehéz gyilkolni. De ők nem, vagy csak igen ritkán, áldozták fel magukat tudatosan. (Itt nem önrobbantásra, hanem például a belfasti Maze-börtönbeli éhhalálra gondolunk; ott az önkéntes áldozatokon kívül másnak az életét nem oltották ki.) Megdöbbentő tehát, hogy fiatal emberek Isten nevében, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, honfitársaik tucatjainak az életét kioltják – a sajátjukéval egyetemben. Racionális magyarázat erre nincsen. E cselekedetet nem motiválja más, mint a vegytiszta, jeges gyűlölet. Politikusabban: a hitetlenek ellen vívott „szent háború”, a dzsihád abszolút jogosultságába vetett hit. Az „igaz hit” világuralmának előmozdítása érdekében a vértanúság iránti vágy.

Az amerikai Samuel Huntington – aki a civilizációk háborújának megjövendölésével tette a nevét világszerte ismertté és hírhedtté – újabban egy nem tőle való, de elgondolkoztató eszmét-eszményt népszerűsít: a „második nemzedék megtérését önnön gyökereihez” (second generation indigenization). E gyökérzet persze az iszlám, de a fogalom – legalább – kétféle történelmi és földrajzi környezetben értelmezhető. Az egyik a volt szovjet Közép-Ázsia, ahol a függetlenné vált, zömmel mohamedánok lakta köztársaságok (Kirgizisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán etc.) kommunista apáktól való fiatal nemzedéke az ateista évtizedek után a vallásban is megleli elveszettnek vélt identitását. A másik értelmezés elüt ettől. Abban a „második nemzedék” Európába bevándorolt, dél-ázsiai vagy arab apák gyermekeit jelöli, akik francia vagy brit módra szocializálódtak, de egy ponton elkezdték a „visszamenekülést” az úgynevezett gyökerekhez. Az elveszített valláshoz is.

Érdekes, hogy ez a „második nemzedék”, ellentétben az apákkal, soha nem volt igazán templomjáró, de különféle kulturális központokban, könyvklubokban stb. – megint csak a jámbor apákkal ellentétben – radikalizálhatóvá vált. Az apák nem, alig vagy roszszul sajátították el az angolt; ők anyanyelvként beszélték. Az apák nem kriketteztek, ők igen. Az apák nem adták át magukat, még átmenetileg sem olyan hívságoknak, mint az alkohol és a nők; ők annál inkább. És mégis… Az iszlámhívőket, mint banális történelmi ismeretként tudjuk, a felvilágosodás elkerülte. A „második nemzedék” tagjait viszont hatalmába kerítette a megvilágosodás. Ebben zömmel ismert, kisebb részt rejtőzködő, hol Pakisztánból, hol Szaúd-Arábiából, hol Szíriából importált papok a bűnösek, akik elképesztően bigott tanokat terjesztenek (ideértve a szent háború eszményítését is) – alapvetően toleráns közegben.

Kisebbségi közösségekben (bár az öngyilkos merénylők szülővárosa Leeds, a maga százezres muzulmán tömbjével nehezen minősíthető ilyennek) ezernyi oka van és lehet a személyes frusztrációnak, kiábrándultságnak, rosszkedvnek. Munkanélküliség, jövőtlenség, unalom, generációs ellentétek stb. Általában ezekkel magyarázzák a köztörvényes bűnözésnek a térségben tapasztalható magas fokát is, amely egyébként a fehéreket és nem fehéreket egyformán jellemzi. De az említett okok egyike sem rajzol egyenes utat a tömeggyilkosságok felé. Sőt: ma már tudjuk, a londoni merénylők afféle „csöndes fiatalemberek” voltak, nem is iskolázatlanok, nem is munkanélküliek, épp ellenkezőleg. Még imámot se kellett hallgatniuk (mellesleg, hallgattak); elég volt bekapcsolni a számítógépeiket, s rákapcsolódniuk az elektronikusan terjesztett óhit-tanokra. A kínálat, mint tudjuk, kimeríthetetlen.

Innen nézve elég sokkoló, hogy a briteknek „hazai sütetű” terrorizmussal kell szembenézniük, a metrómerényleteket nem írhatják Irakból vagy máshonnan beszivárgott „alkáidások” számlájára. De egyébként is: a globalizáció korában az „ihletésnek” nem kell a szó fizikai értelmében egy távoli, idegen világra támaszkodnia. Az ellenség, noha „belül van” (Economist), szellemi értelemben globális.

Ez nagyon lényeges. Mert egyre kevésbé értjük, hogy miközben az Al-Káida vezérkarának jó háromnegyede megsemmisült, és még feltevésként sem állja meg a helyét, hogy az „akciókat” egy központból tervezik-irányítják, az európaiaknak (kivált a Madridban majd Londonban történtek után) mégis fokozódó mértékben kell rettegniük az obskúrus iszlamista terrortól. Pedig ez a helyzet. Mondhatni: új helyzet van. Az Al-Káida fizikai közösségből szellemi-lelki közösséggé formálódott, s aki ebbe a közösségbe – általában az internet révén – belép, az előbb-utóbb számíthat arra, hogy megjelenik nála egy aktatáskás ember, és „szolgálatot” kér a hit nevében. Általában ilyen úton jutnak el a hitben üdvözülést kereső, se apáik „régi” világát, se „új” hazájuk értékeit nem szerető vagy azokból kiábrándult, frusztrált fiatalemberek a radikalizmushoz és az extremizmushoz.

Természetesen óriási lelki muníciót szállítanak a televíziók (közöttük tucatnyi arab hírcsatorna) uniformizált sugallatai: a világban élethalálharc folyik muzulmánok és nem muzulmánok között. Hol Csecsenföldön, hol a Szentföldön, hol (most leginkább) Irakban. Az a legnagyobb tragédia, ha hevült állapotba került muzulmán fiatalok valamilyen úton-módon kapcsolatba kerülnek az Afganisztánban, Boszniában vagy a Csecsenföldön megvívott háborúk veteránjaival. Ilyenekből Nagy-Britanniában is sok van, brit illetékesek szerint több száz. (Félreértés ne essék: nem elátkozottakról van szó, hanem hajdan megbecsült férfiakról. Afganisztánban a szovjetek, Csecsenföldön az oroszok, Boszniában Milosevicsék ellen harcoltak.) Nyilván szemmel tartják őket, kivált 2001. szeptember 11-e óta, de az illetők javarészt már nem brit földön élnek. Csak az állampolgárságuk brit. Néhányan közülük bizonyíthatóan terrortámadásokban vettek részt – Izraeltől Kasmírig. De ez a kisebbség. A többségről nem tudni, csak valószínűsíthető: a saját szakállára, beszervezőként dolgozik, működik.

Brit hagyományok

Minden létező világok legjobbika az volna, ha a muzulmán közösségek képesek lennének önnön rendőreikként tevékenykedni. A többség ezt talán nem is ellenezné. Mégis valószínű: ma még ki nem számítható ideig a céltalan terror felbukkanhat életünkben. Ennek elmaradása csak akkor volna feltételezhető, ha szigorú – akármilyen színezetű – diktatúrákban élnénk, ahol ember is, anyag is van ahhoz, hogy… Nos igen: ahhoz, hogy mindenkit szemmel tartsanak. Ettől az állapottól tudvalevőleg a brit hagyományok állnak a legmesszebb. n