Forrás: 168 Óra

Egy halhatatlan megbékülése

TORDY GÉZA KESERŰ VÁLASZTÁSOKRÓL

2005/27 – Kultúra

Sztankay Ádám

Legutóbb öt éve közöltünk róla írást. Már akkoriban elsiratta a családteremtő színházvezetőket, eltervezte saját ravatalát a Vígszínház előcsarnokában. Megállapította: illúziókból elég egy életnyi, ha választhatna, civilként születne újjá. Nincs mit cifrázni: búcsúzott a világtól. Azóta folyamatosan játszik és rendez, ráadásul nemrég – a közönség szavazatai alapján – bekerült a Szegvári Katalin kezdeményezésére létrejött Halhatatlanok Társulatába.

Lesheti már az elmúlást: papírja van róla, hogy halhatatlan.

Árás nincs: gyűrű és rögzített lábnyomom jelzi a kitüntetést. Szegvári Katalin hívott fel a hírrel, és nagyon meghatott szeretete, leplezetlen öröme. Hűvös aszszonynak gondoltam. Különösen jólesett, hogy remek társasággal együtt díjaztak. Kaptam már korábban sokféle kitüntetést, de amikor körbenéztem, mindig akadt valaki a jutalmazottak között, akiről sejthettem: öszszeköttetésein múlott a sikere. Az ilyesmi befelhőzi az ember örömét. Mert bezzeg én biztos megérdemeltem mindet! Naná, hogy mindenki ezt gondolja nagy balgán.

Azt írtam öt éve: az ön meséi apám meséi.

Tény: én is nagy problémagyártó vagyok. Mostanában kissé keserű, magányos. Bár utálnék nyafogni, mégsem titkolom: nem hiszek már a világ megváltásában. Úgy jutalmaztak, hogy – saját döntésem okán – lényegében nem is vagyok színpadon. Inkább csak rendezek néha.

A színlapok mást mutatnak.

Valóban, most például játszom Eszenyi Enikő rendezésében. Kicsi és rossz szerep, de épp a kihívás miatt vállaltam. És Eszenyi kedvéért, akit imádok. Különleges tehetség. Alföldi Róbert előadásában is benne vagyok – ő szintén egykori vígszínházas. Ezek nagyon szép „ölelkezések”. Jövőre már három szerepem lesz egykori színházamban – az újabb Alföldi-produkcióval.

Na szép: csak úgy csillog a szeme. Pedig többször nyilatkozta: nem kívánja már a héttől tízig tartó színpadi „en garde”-ot.

A fenébe! Hát hol ezt mondom, hol az ellenkezőjét. Közben elvárom, hogy komolyan vegyenek. Milyen ember az ilyen?

Színész.

Ami persze nem egyenlő azzal, hogy infantilis, koncepciótlan. Az a bámulatosan szép az életben, hogy mindig új és új helyzeteket hoz. Alapjában véve remek szórakozás állandóan megfelelni a kihívásoknak. Nemcsak a szakmában. Még arra is büszke vagyok, hogy meg tudom szervezni tihanyi kertem rendben tartását. Milliárdosok lakják a környéket, az órabérek az egekben. Nekem emberibb árért is segítenek. Örömet ad, ha sikerülnek a dolgaim. Miközben foglalkoztat azért a ravatalom „megtervezése”. Hatvanhét évesen már csak a korom miatt is sokat gondolok a halálra. Édesapjával beszélgettünk nemrég: dőlnek ki mellőlünk a kortársak. Viszont igazi savanyújóskának kellene lennem ahhoz, hogy szünet nélkül búslakodjam. Volt, hogy megcsömörlöttem a pályától, ám elmúlt az is. Pontosabban: hullámokban jön, tűnik el az érzés.

Mi okozza a csömört?

Mindig is vonzódtam a civil világhoz. A magánéletem nem volt diadalmenet. Három anyától három gyerek. Miközben arról ábrándoztam: hátteremben biztos família, gyerekek, unokák egy alomból.

Mit szúrt el, mit nem – magánügy. Viszont érdekel, mit tanácsolna a hajdani kujon annak, aki mostanában azon töpreng: gyerekkel vagy önző kényelemben élje az életét.

Súlyos kérdés. Harmincöt éves koromban villámgyorsan nősültem, mert megrémített a gondolat: kiöregszem az apaszerepből. Azóta viszont eltelt harminc év. Ha bekapcsolom a tévét, a tudományos műsorok mind vérzivataros jövőt jósolnak, ökológiai katasztrófákat. Ilyen világba kockázatos „beküldeni” egy gyereket. Másrészt balsikerű magánéletem ellenére konzervatív ember vagyok. Hiszek a hétköznapi praktikumon túlmutató értékekben. Emlékszem, valamikor a hatvanas években akkori szerelmemmel – a nemzet színésznője már – mozipénztár előtt álltunk sorban. Előttünk Hirschler professzor, nagynevű szülész-nőgyógyász. Kérdezi: mikor lesz gyerekük? Azt feleltem: bonyolult ügy ez manapság. Hirschler azt mondta erre: egyik fia negyvennégyben született, amikor már csak a

zsidótörvények miatt sem tűnt túl biztatónak a jövő. Mégsem hezitált, s végül neki

lett igaza.

Többször elmondta: kiröppent gyerekei életéből. Milyen messzire távolodott?

Lélekben éjjel-nappal velük vagyok. Amikor tehetem, és amikor bennük is megvan a hajlandóság, fizikai valómban is.

Meleg, familiáris találkozások?

Rendre az agyukra megyek, mert állandóan meg akarom magyarázni nekik az életet.

Olyat szokott mondani: ha már nem lesz kivel balhézniuk, megértik majd az igazságát? Ismerős szöveg lenne.

Persze hogy szoktam. Néha már akkor bánom a szavaimat, amikor kimondom. De nem tudok féket tenni a nyelvemre. Túlteng bennem az aggodalom, a szeretet.

Hány évesek a gyermekei?

A fiam harmincegy, a nagyobbik lányom huszonnyolc, a kisebbik huszonegy. Nagy boldogság, hogy semmi közük a szakmámhoz. Egyébként jó tulajdonságom, hogy vehemens tanácsaim mellett sosem teszek fel kérdéseket a magánéletükről. Apámat korán elveszítettem, de édesanyám hosszú élete során engem is megkímélt az ilyesmitől.

Önhöz hasonlóan konzervatív apámmal mindig más irányt vesz a csevegés, ha azt feszegetem: világképe miért nem került szinkronba a családi életével.

Nem a világképen múlnak az elbaltázott házasságok. Választásaimban nem voltam szerencsés. Volt egy hosszú kapcsolatom, amelyben civilként, színészként is csak kritika ért. Mégis végtelen időnek tűnik, mire ki tudtam szakadni a helyzetből. Az emléke még ma is velem van, és oka annak, hogy nem akarok már senkivel együtt élni. Tudok főzni, a gép kimos. Magánügy ez persze, ami nem tartozik a nyilvánosságra. Amiért megemlíthető, az a történet szakmai hozadéka. Szélsőséges helyzeteket megélve sokkal hitelesebb lehet a színész a színpadon, rendezőként is élesedik az ember szeme. Ismerek kollégát, akinek unalomig elvágólagos magánélete negatívan hat alkotói teljesítményére. De természetesen ebben az ügyben sincs kizárólagos igazság.

A családteremtő színházvezetőket hiányolja sokszor. Saját magának is meglehetne rá a képessége.

Az a legjobb a színházban, hogy laboratóriumi békességben kereshetünk válaszokat olyan kérdésekre: legyen-e gyerekünk, tisztes apák legyünk-e, vagy kurafik. Rendezőként, színészként elvonulhatunk a világ elől a színházba. És mindegy, hogy a Fidesz van-e hatalmon, vagy az MSZP. Intézményvezetőként, pozícióban ez már nem ilyen egyszerű. Ami engem illet: többször felajánlották, hogy legyek színigazgató. Ki merem jelenteni: ízlésem, szakmai toleranciám alapján megfeleltem volna a feladatra. Ám a politikai érzékem már kevés lett volna ebben a betegesen átpolitizált világban.

Konzervatív világkép, nem túl izmos politikai érzék. Hogyhogy nem szippantotta be az illetékes politikai oldal? Ma is jól mutatna egy választási tribünön.

Színésznek ez nem dolga. Baloldalon, jobboldalon is hitelvesztés a vége. Ráadásul olyan világban élünk, amelyben a gyerekre is viszszaüthet, ha a szülője politikai marhaságba keveredik. Apai felelősségem is felülírja az esetleges, ösztönös ötleteket. Mert azt nem titkolom: alapvetően balsikernek tartom a rendszerváltás tizenöt évét. Ez a fő oka lappangó keserűségemnek.

Ön szerint hol lett elpuskázva?

Nem akarok politizálni.

Csak annyit kérek: öltse oda valamihez a lifegő mondatot.

Evidensnek gondolt változások maradtak el a rendszerváltás idején. Ugyanakkor mintha alig érdekelne valakit az illetékesek közül: az ország többsége anyagi nyomorban él, és szellemi igénytelenségbe kényszerül. Ami a kultúrát illeti: agyrém, hogy nekem is nosztalgiával kell Aczél Györgyre gondolnom.

Kinek a hibája?

A világ bonyolultabb annál, hogysem biztonsággal válaszolhassunk a kérdésre. Például most sem csupán a kollégám fiával beszélgetek. Hanem egy olyan balliberális lap újságírójával, amelynek szerkesztőivel mindig szeretettel váltunk szót, ha véletlenül összefutunk valahol. Hiába gondolkodunk másként a világról. Bal- és jobboldalon is vannak, akiket nagyra becsülök, és olyanok, akiktől iszonyodom. Persze lehet mindezt elvtelenségnek tartani, engem meg beszari palinak.

Azt mondja meg: hol a kutya? Öt éve még ott ücsörgött az ölében. Mesélte: lányának vette, de végül viszszakerült a feladóhoz.

Elütötte egy autó. A legkisebb gyereknél volt éppen, akinek elkalandozott a figyelme egy pillanatra. Drága jószág volt, máig gyászolom. Nagyon rossz kutya nélkül élni.

Szerezzen egyet.

Már a határán voltam, de beláttam: nem fér az időmbe. Tavaly például rendeztem egyet Pesten, aztán mentem Győrbe, utána Miskolcra, majd Veszprémbe, és később megint Győrbe. Szeretek megfordulni mindenfelé, előadás után eldumálni a kollégákkal a társalgóban. Ám kutyának nem való az ilyen élet. n