Forrás: szinhaz.hu

A magyarországi zsidó közösségek mostani belső viharai-úgy tűnik- elérték a Budapesti Zsidó Színkört is. A próbák folynak, és velük párhuzamosan a kulturpolitikai huzavonák is. Ezekkel a bevezető sorokkal közöl írást a Magyar Színházi Portál a Budapesti Zsidó Színkörről.

MAZSI-kór, avagy a zsidó színház hattyúdala

Immár három éve létező társulattal próbálok. Mi vagyunk a Budapesti Zsidó Színkör. (Azért nem Színház, mert nincs saját helyünk, és költségvetésünk.) Reggel kilenc, és mint évek óta, most is egy tárgyalásra sietek. Lejmolni. Mellettem a Tartuffe egyik főszereplője — diplomás színművész. Súlyos beteg, de nincsen pénze orvosságra. Az orvosok szerint már meg kellett volna halnia. Nevetgélünk a színház romantikáján, és megérkezünk egy irodába, ahol nem fogadnak. Március óta egyre erősebben sejtjük, hogy a zsidók színházának már nincs sok hátra. Csoda az is, hogy idáig eljutottunk.

Elmesélem önöknek a történetünket. Három éve a Bethlen téri zsinagógában elég sok fiatal, egy egész jó kis csapat verődött össze. Kigondoltunk valamit, és volt kedvünk cselekedni. A kultúránk messze túlmutat a holokauszt-sokkoláson – mondtuk.
Azon a nyáron megalapult a Hageser zenekar, a Stetl rendezvény-szervező egyesület, és a Marom egyesület, ami oktatással foglalkozott. A zsinagógai kórus elkezdett kis ünnepi színjátékokat próbálni, és előadni.
Megszületett a színkör is tehát, a zsinagóga padlásán. Decemberben már képesek voltunk együtt létrehozni – néhány százezer forintból – egy nyolcszáz főt megmozgató rendezvénysorozatot. A háború óta először nem lehetett megmozdulni a hatalmas zsinagógában. Ehhez a hitközségi vezetőségnek a kisujját sem kellet megmozdítani, de elkövettünk két megbocsájthatatlan bűnt. A hitközségi elnök a tudtunkon kívül megígérte a MAZSIHISZ egyik pénztáros asszonyságának, hogy énekelhet a Kántor- showban, és ezt mi, fiatalok nem engedtük. A második bűnünk az volt, hogy nem engedtük meg Zoltai Gusztávnak, hogy a verejtékünkből összerakott rendezvényt ő nyissa meg.
Másnap repült a zsinagógából az összes ifjúsági szervezet.

A többiek története is folytatódott, és bár az ő esetük is tanulságos, de nem szeretném itt boncolgatni. Nekünk új helyet a Somer há’cioni nevű cionista szervezet biztosított. Ez akkor megmentett a feloszlástól. Kárpáti Péter ingyen odaadta a Negyedik kapu jogait, benézett a próbáinkra, össze is haverkodtunk vele. A darabját a saját szánk íze szerint írtuk át, egy-egy észrevételünk be is került az eredetibe. Közben nyertünk a Vigadó pályázatán nyolcvanezer kemény forintot, és május negyedikén felgördült a függöny. Azazhogy gördült volna, ha nem a Dohány utca 10. parkolónak használt udvarában játszottunk volna. Nem volt PR és nem volt fizetés, de megéltünk hat előadást, volt vagy százötven néző. (Előfordult, hogy előadás előtt kellet változtatni egyet-mást, mert egy lakó nem kívánt lemondani jogáról, és bizony beparkolt a „színpadra.)
Volt, aki szerette, volt, aki nem, de színház, és ízig-vérig zsidó volt.

Eltelt fél év, mindenki dolgozott, hogy megéljen. Megírtam a Purimspielt, összeszedtük magunkat, és februárban elkezdődtek a próbák. Megjelent sorainkban az első diplomás színész is. Szántó György adott egy ötvenest, a Marom egy százast, a Joint is beszállt kétszázzal, közben egyik ideiglenes próbahelyről a másikra cihelődtünk. Nem mintha nem sírtunk volna a Zoltai-trónteremben helyért, támogatásért — mindhiába.
És megtörtént a csoda: az NKA pályázatán nyertünk nettó egymillió forintot. Baromi jól jött, bár késett vagy egy fél évadot, úgyhogy addig a hitelezők elől bujkáltunk. (Ugye mondanom sem kell, hogy sem a MAZSIHISZ, sem a MAZSÖK, sem a MAZSIKE, sem más hagyományos zsidó kulturális célú költségvetési szerv nem sietett segítségünkre.) Az előadások fél évig szüneteltek, és megint nem tudtuk reklámozni a produkciót. A Józsefvárosi Színházban megtarthattuk végül a bemutatót. Volt öt jó esténk negyed-fél házakkal. A körülmények? A nézők októberben egy fűtetlen nézőtéren ültek, és nem volt sem a wc-ben, sem a folyosón világítás, mert a tizenöt lámpa mellett a „hálózat azt már nem bírta volna el. A lámpákat egy Zigler Péter nevű zsidó építkezési vállalkozó javíttatta meg, hogy le tudjon menni az előadás. Ez persze a bérleti díjon nem változtatott, de nem baj: az előadást látta néhány száz ember! Először, és mindezidáig utoljára, a színész, a zenész, a jelmeztervező FIZETÉST kapott, ha jelképes összegűt is. A mű elkészült, a pénz elfogyott, és így megint csak nem tudunk játszani.
Idén februárban úgy döntöttünk, csináljunk Tartuffe-öt! Hadd örüljenek a Síp utcában! A koncepció laza, kocsmaszínházi teret igényel, de mindenki tudhatja, sejtheti: ha egy kocsmároshoz fordulunk, a művészi szabadságunk megszűnik. Nem alakíthatjuk át a teret, nem próbálhatunk kedvünk szerint, és ebbe beledöglik a JÁTÉK.
Elindultunk hát a Nagyokhoz, hátha segítséget kapunk. Egy üzengetős, soklépcsős, és nagyon hosszú hadművelet után végre kaptunk húsz percet Hunvald György úrtól, a gettó polgármesterétől. Ő biztosított a támogatásáról, de meg kell értenünk, hogy a választási év küszöbén ő nem pártol semmit, aminek kapcsán a gyűlölt kocsma szó felmerül. „Kultúra igen, szórakoztatóipar nem. Ez a jelszó az, ami épp most rombolja le a fiatal budapesti értelmiség találkozóhelyeit a kerületben. Legyen inkább egy alkoholmentes pince. Gaál úr, a helyi SZDSZ-es frakcióvezető javasol egy pincét, a Csányi u. 3-ban.
Két órával később hallom, hogy épp most készülnek beperelni az önkormányzatot, amiért az ingatlanrészeit úgy elhanyagolta, hogy azok nemcsak hogy életveszélyesek, de a patkányok a ház lakóinak egészségét fenyegetik. (Ennyit a zsidóbarátnak emlegetett pártokról.)
Van máásiik! A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület már egy éve megkapta egy másik helység helyett a Dohány u. 22-24-ben a volt sportboltot, és a hozzátartozó pincét (azazhogy éppen nagyon folyamatban van a dolog). Lejmoljunk tőlük, hiszen hivatalosan ők a zsidó kultúra első számú védnökei!
Róluk azt kell tudni, hogy fenntartanak egy újságot, hetente egyszer összegyűlnek beszélgetni, és hogy a nyárindító MAZSIKE fesztivál fergeteges latin partija a Szimpla Kertben – a csontomban érzem – egyedülálló zsidó kultúrélményt ígér. Nem mintha nem a Schönberger-féle rendezvénymodell felhigított változatáról lenne szó.
Na szóval, próbáljunk e nagyérdemű társasággal kapcsolatba lépni! A főnök neve ismerős Feldmayer Péter, a Zoltai-éra egyik korai áldozata, aki elnök volt, és hát ide buktatták. Szakmáját tekintve ügyvéd. Úgyhogy ő aztán tudja, a légy mitől döglik a kultúrában. Az ajánlatunk egyszerű: mi hozzuk a festéket, az erőnket, meg néhányszáz fiatalt, és a kultúrát, cserébe mi alakítjuk ki a teret. A pénzt pedig…
Egy politikában aszalódott cinikus hang hamar kijózanít. Ki vagyok én, mit képzelek magamról, és egyáltalán milyen szakképesítésem van nekem?!

Semmilyen. Igaz, hogy a következő előadás szereplőinek majd a fele diplomás, van köztük úgynevezett „sztár is (akinek a nevével most nincs gusztusom dobálózni, és aki kvázi ugyanakkora gázsira számít, mint én). Igaz, hogy a pályázatainkat Kárpáti, Ascher, és Szász ajánlásai díszítik néha, de ez a Síp utca kultúrpolitikusainak semmit sem jelent, azt hiszem. Zoltainak sem sokat, pedig a Komlós úr titkára volt az előző rendszerben, de hát ő akkor sem művész volt.
Csütörtök van, a színészemmel a Népszabadságban olvassuk, hogy a MAZSIHISZ megint elkölt negyvenmilliót sírásásra. A sírok közt egy alkalommal negyven, az összes ifjúsági szervezet között pedig egész évre húsz milliót oszt szét. Mi is kapunk talán majd talán háromszáz ezret… Vagy várjunk csak, lehet, hogy azt a sok sírt a zsidó kultúra kapja? A színészre nézek, a zsidó kultúra elszánt, VALÓDI bajnokára, él, és élni is fog. Ő is, és az is, amiért harcol.
Apropó, nincs valakinek egy fölösleges doboz Zyrtec-e?

Vajda Róbert (Mordecháj ben Ávrohóm)