Forrás: HVG

Komoly politikai és társadalmi felfordulást okozott hat évtizede a korábbi rendszerhez kötődő közszolgák átvilágítása Magyarországon. A százezreket érintő eljárásokat nem annyira a hiteles történelmi számonkérés motiválta, mint inkább politikai és hatalmi érdekek.

„Teljesen tűrhetetlen, hogy lanyhán és hanyagul igazoltassák különböző közintézmények és vállalatok régi, nyilas szellemű, fasiszta szellemű reakciós tisztviselőit, és egyre-másra visszatérjenek a közhivatalokba a régi rendszernek azok a képviselői, (…) akiknek a működése következtében érte hazánkat annyi szenvedés.” Ágy elégedetlenkedett 1945 kora nyarán a Magyar Kommunista Párt (MKP) országos értekezlete, amikor értékelte a közszférában akkor már fél éve zajló, a Horthy- és Szálasi-éra elkötelezett híveinek kiszorítására indított vizsgálatsorozatot. A 60 évvel ezelőtti méltatlankodás azonban nem volt teljesen őszinte, hiszen a kommunisták elsősorban nem az ország jövője miatt aggódtak, hanem amiatt, hogy kádereik nem özönlik el elég gyorsan a közintézményeket.

Pedig eleinte úgy tűnt, nincs mitől tartaniuk a közszolgáknak. Az ország területére lépő Vörös Hadsereg már 1944 októberében proklamációban nyugtatott meg mindenkit: „a szovjet katonai hatóságok nem szándékoznak Magyarország mai társadalmi rendjén változtatni és a maguk rendjét meghonosítani az általuk elfoglalt területeken, (…) a helyi hatóságok és a helyi önkormányzat összes szervei, amelyek a Vörös Hadsereg bevonulásáig működtek, a helyükön maradnak”. Mégsem maradhatott mindenki. Egy részük – elsősorban a vezetők – már a fronttal Nyugatra távozott, az Ideiglenes Nemzeti Kormány pedig első intézkedései között, 1945. január 5-én döntött az otthon maradottak sorsáról az igazolóbizottságok felállításával. Ezekre várt annak tisztázása, hogy a háború alatti politikai magatartása alapján melyik közalkalmazottat nem lehet visszavenni az állásába – pár hónap múlva a káderrostálást kiterjesztették az állam támogatását élvező vállalatok tisztviselőire is.

Enyhítő körülmény volt a törvényben, hogy azoktól nem lehetett megtagadni az igazolást, akik a Szálasi-kormány által kötelezővé tett esküt pusztán kényszer hatására tették le. Az 1945 tavaszán megindított eljárásokat az öt koalíciós párt képviselőiből álló – utóbb egy jogásszal, illetve a vizsgálatba vont vállalat vagy intézmény képviselőjével kiegészített – bizottság vezette. Ők 50 kérdésből álló kérdőívvel vették górcső alá az eljárásban szereplők múltját. Egyebek mellett azt firtatták, nem gazdagodott-e meg az illető gyanús forrásokból, tartózkodott-e Németországban (és ha igen, mi célból), milyen anyanyelvűnek vallotta magát a legutóbbi népszámláláskor, volt-e bármilyen szerepe a zsidótörvényekkel kapcsolatban (beleértve, hogy vásárolt-e zsidóktól származó vagyontárgyakat), és persze azt, hogy volt-e köze a nyilaskeresztes vagy a náci mozgalmakhoz. Az átvilágítás szépséghibája csupán az volt, hogy a kérdőívet a vizsgált személyeknek saját maguknak kellett kitölteniük, így a bizottságoknak – mivel hivatalosan csak névvel vállalt feljelentéseket vehettek figyelembe – nem mindig nyílt lehetőségük a bevallottak igazságtartalmának ellenőrzésére.

De ezen és a rendeletek pongyola, kétértelmű megfogalmazásán túl az is bonyolította a testületek dolgát, hogy „az egyes pártoknak ugyanezen időszak alatt kellett kiállítaniuk saját pozícióképes