Forrás: HVGFél évszázados késéssel hódítja meg a külföldi könyvpiacot Zsolt Béla jószerével idehaza is alig ismert műve, az egyik első holokausztregény, a Kilenc koffer.
„Az írás fegyvernek és az érzékeltetés eszközének végképp elavult, hasznavehetetlen.” Közvetlenül a háború és az üldöztetés után vetette papírra e paradox gondolatot Kilenc koffer című, hol regénynek, hol visszaemlékezésnek tekintett művében Zsolt Béla, a két világháború közötti politikai zsurnalizmus ismert alakja. A pillanatnyi elkeseredésből született mondatra rácáfol, hogy az utóbbi években egymás után jelennek meg a mű új kiadásai – külföldön. A könyv a 20. századi magyar műveknél már-már megszokott utat járta be: a német felfedezés után pár évvel következett az angol, a holland, az olasz és a spanyol fordítás, most pedig a francia és a norvég verzió van születőben.
A megkésett nemzetközi sikerű könyv idehaza 25 évvel ezelőtt egyetlen kiadásban jelent meg. Előtte a Zsolt vezette, baloldali irányultságú Magyar Radikális Párt hetilapjában, a szintén általa főszerkesztett Haladásban látott napvilágot, folytatásokban, 1946 májusa és 1947 februárja között. A pár évvel korábban még a Horthy-korszak politikusait parittyázó publicista, az elismert lírikusként induló, majd másodvonalba sorolt regény- és drámaíró, a háború utáni országgyűlési képviselő ezúttal saját kálváriájáról készített emlékező riportot.
Minden a bőröndökkel kezdődött. A vakációzó íróembert és feleségét Párizsban érte a háború kitörésének híre. Bár nem akartak hazatérni, felesége az élete kockáztatása árán is ragaszkodott a rengeteg kofferhez. És mivel ennyi csomagot egyedül a budapesti vonat vett fel, mégis hazajöttek. A balsejtelmek beigazolódtak: Zsoltot 15 hónap munkaszolgálatra vitték az ukrajnai frontra. Később a házaspár a nagyváradi gettóba került, ahol a címszereplő bőröndöket az udvaron felhalmozott táskapiramisban látta viszont. Az írás a gettóból való szökésükkel zárul. Bár Zsolt tervezte, hogy a folytatást, a bergen-belseni koncentrációs tábort és újabb megmenekülését is papírra veti, erre – máig tisztázatlan okból – nem került sor.
„Zsolt Béla úgy ábrázolta alakjait, ahogy azok egymást látták: a zsidókat az antiszemita látásmód szerint, a nem zsidókat úgy, ahogy a szorongó zsidó képzelet rajzolja őket” – tartja a regény érdekességének Kőszeg Ferenc szerkesztő (jelenleg a Magyar Helsinki Bizottság elnöke), aki 1980-ban a Magvető Kiadó figyelmébe ajánlotta a Kilenc koffer megjelentetését. Zsolt írás- és szemléletmódját jól illusztrálja, ahogyan a nagyváradi középosztálybeliek városházi bevásárlásáról, a zsidóktól elvett ruhák olcsó kiárusításáról ír: „Azért egy ilyen kisvárosban furcsa lehet az ilyesmi: az emberek egymás ruháit is ismerik. A Fő utcán találkoznak egymással a középosztálybeliek, köszönnek egymásnak: szervusz, kérlekalássan, s az egyik felismeri a másikon a Sebestyén doktor kockás felöltőjét, s a másik az egyiken az apósom bolhaszínű télikabátját.” De sorstársait sem kíméli. Az egyik váradi gettólakót az első világháborúban szerzett érdemei miatt elengedik, mire sorstársai ekként próbálják az élményt feldolgozni: „Éhen fog dögleni! Kocsmában nem zabálhat, a piacon nem adnak neki! Pincéje nincs, s ezek az óvóhelyre nem engedik maguk közé! Ágy vigasztalták magukat, így ítélték éhhalálra, bombahalálra. Aztán kimerülten hátravetették magukat a matracon és majdnem belehaltak a tehetetlen, irigy gyűlöletbe.”
„A kíméletlenül kritikus látásmód ragadott meg” – idézte fel a HVG-nek a Kilenc koffer hat évvel ezelőtti német kiadását Dorothea Rein, a frankfurti Verlag Neue Kritik vezetője. Rein azt is elmondta, hogy neki a Németországban élő Dalos György író ajánlotta figyelmébe a könyvet. A kiadó sikerműnek könyveli el, bár a példányszám firtatását e szavakkal hárítja el: „a sajtóban nagyobb figyelmet kapott, mint a boltokban”. A regény valóban hízelgő kritikákat söpört be német nyelvterületen. „Aki a könyv végére jut, más ember lesz” – méltatta Andreas Breitenstein, a Neue Zürcher Zeitung irodalomkritikusa. Ez azonban nem megy máról holnapra – vélik a német recenzensek. „Nem az a könyv, amit lefekvés előtt fél órával olvasgat az ember. Rossz álmokat okozhat” – jegyezte meg Klaus Harpprecht író, kritikus a Die Zeitben 2000 májusában.
Az angol nyelvterületen élők a könyv szarkazmusát díjazták. „Nyoma sincs benne a holokausztirodalom szokásos hangjának” – jegyezte meg Ian Thomson kritikus az Observer című napilapban 2004 januárjában, kalapot emelve Zsolt fekete humora előtt. Noha ezt a humort Tibor Fischer, Angliában élő, magyar származású író és újságíró is dicséri, talál gyenge pontokat is. Ő néhány ismétlődést vet az író szemére, meg azt, hogy túl sűrűn emlékezteti az olvasót, milyen fontos zsurnaliszta is volt – sorolja a Guardian tavaly januári számában. A Kilenc koffert mindazonáltal idén áprilisban már harmadszorra jelentette meg az amerikai székhelyű Random House.
A nem túl sok olasz, spanyol vagy holland recenzens láthatóan leginkább azon törte a fejét, miképpen illesszék a Kilenc koffert a holokausztirodalomba. Joyce Ventura Nudman ezt úgy tette meg a chilei zsidó közösség La palabra israelita című lapjában, hogy a könyvet – másokhoz hasonlóan – Kertész Imre és Primo Levi regényeivel vetette egybe.
Ezt a könyvet a kortársak nem tekintették a Zsolt-életmű gyöngyszemének – tartja a magyarországi közöny egyik okának Zsolt Béla monográfusa, Nagy Sz. Péter irodalomtörténész. Szerinte az 1949-ben elhunyt szerzőt inkább újságíróként tartotta nyilván az emlékezet. Kőszeg Ferenc elsősorban kultúrpolitikai okokban keresi a magyarázatot. „Miután a Révai József nevével fémjelzett kommunista irodalompolitika a népieknek kedvezett, az urbánusok legszenvedélyesebb publicistája, a polgári, kávéházi írónak bélyegzett Zsolt Béla két évtizeden át volt fekete bárány, könyveinek kiadása szóba sem jöhetett” – mondja. Csak 1970-ben jelenhetett meg – Kőszeg szerkesztésében – a Kínos ügy című regény. Itt Zsolt egy főorvos öngyilkossága kapcsán – mint valamennyi regényében – zsidók és nem zsidók együttélésének kérdéseit feszegeti. Tíz évvel később érkezett meg a Kilenc koffer. Az akkori recenzensek „értékes kordokumentumnak” tartották az írást. Ehhez persze érdemes lenne ismerni valóság és fikció arányát. „A Kilenc koffer inkább memoár, ám a frappáns dialógusok minden bizonnyal irodalmi ihletettségűek” – véli Löb László sussexi germanisztikaprofesszor, fordító, aki gyermekként együtt raboskodott az íróval Bergen-Belsenben. Neki köszönhető az angol kiadás ötlete és a fordítás is.
Márai Sándor és Szerb Antal után, ha nem ugyanakkora feltűnést keltve is, de ismét a huszadik század közepének egy magyar írójára figyelhetnek fel a külföldi olvasók. A magyaroknak még várniuk kell – bár a HVG értesülései szerint a Noran kiadó már tervezi a Kilenc koffer újrakiadását.
SINDELYES DÓRA
