Forrás: Origo

A Nagy Könyv tizenkét döntősén morfondírozva egy sor következtetést vonhatunk le, mindenképpen figyelemre méltó például, hogy a tucatból kilenc könyv ifjúsági vagy meseregény, de legalábbis még az általános iskolában kötelező nyári olvasmány. Ahelyett azonban, hogy egy szavazás nyomán újraértékelnénk az ország kulturális jövőképét (csak a gyermekek olvasnak; csak a gyermekek szavaznak; gyermeklélek a magyar…), olyat teszünk, amire eddig még senki sem gondolt: odaadjuk az egészet ajándékba. Játsszon velünk, és nyerje meg Magyarország tizenkét legkedvesebbnek választott könyvét – egyben.

Kegyetlen antiutópia, újkori mitológia, koravén kisgyerek

George Orwell: 1984

Orwell utolsó, közvetlenül a második világháború után – és hatása alatt – írt regényét megnyugvás lenne antiutópiaként olvasni. Az igazság azonban az, hogy a történelem meghamisítása, a hároméves tervek kényszerítő ereje, az ellentmondások kötelező érvényű elfogadása (a háború: béke; a szabadság: szolgaság; a tudatlanság: erő), vagy akár a propaganda intézménye és a Nagy Testvér intenzív jelenléte messze nem Orwell fejéből kipattant gondolat, mindre találunk megvalósult példát a huszadik század történelméből. Mindez persze már a múlt, nyugalomra azonban semmi ok, hiszen míg az 1984 keletkezésekor a sztálinista totalitárius rendszer és a hitleri diktatúra közeli emlékére adott válasz volt, addig egy mai olvasatban egyértelműen a fogyasztói társadalom sajátosságaira ismerünk benne. Másképpen: egy felülről irányított diktatúra és az alulról feltörő konzumfilozófia meglepően hasonló társadalmi tüneteket képes produkálni. És jó, ha erre a tévét bambulva is emlékezünk néha.

John Ronald Reuel Tolkien: A Gyűrűk Ura

Persze mondhatnánk, hogy a regény – mert A Gyűrűk Ura egy regény, és nem trilógia, ezt maga a szerző is számtalanszor hangsúlyozza – hallatlan népszerűségét a Peter Jackson rendezte filmváltozatnak köszönheti, s ekképp került be a legjobb tizenkettő közé. A könyv történetét nézve azonban kiderül, hogy szinte első megjelenése óta korunk egyik legkedveltebb irodalmi műve – brit és amerikai közvélemény-kutatásokon rendszerint csak a Biblia előzi meg népszerűség tekintetében, és a Nagy Könyv angliai eredetijén, a Big Read-en is A Gyűrűk Urá-t hozták ki elsőnek. A regényben szinte minden generáció és társadalmi réteg megtalálta saját értékeit: többek között a hatvanas évek polgárjogi aktivistái, a zöldek, a hippik, a New Age hívei, de még a brit munkáspárt támogatói is saját eszmerendszerük megerősítését olvasták ki a műből, ekképpen szembehelyezkedve Tolkien eredeti szándékával, aki a mai napig tagadja, hogy a regény bármire is allegória lenne. Az egykori oxfordi nyelvészprofesszor csak egy legújabb kori mitológiát szeretett volna alkotni, a hozzá tartozó nyelvekkel, vallásokkal, panteonnal, miegymással. A nagy igényű vállalkozás persze nem mentes az áthallásoktól (többek között a kelta, skandináv és germán néphagyományok is visszaköszönnek a regényfolyamban), de a gyűrűben az atombomba szimbólumát látni azért talán mégiscsak túlzás.

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

A koravén gyermekek mindig szomorúak és magányosak, viszont legalább szórakoztatóak – egy a szórakoztatóipar számtalan farkastörvénye közül. Saint-Exupéry kegyetlen meséje a mellőzöttségről, a meg nem értettségről, a moralizáló és etikusan cselekvő egyén egyedüllétéről szintén erre a tételre, a bennünk lakozó gyermekre épít. A kis herceg-et mégsem lehet leírni egyszerű hatásvadász fabulaként, s ez éppen a benne fellelhető egyszerűsítések, sarkítások miatt van így.

A katekizmus módszertanát kölcsönző kérdés-válasz mintának, illetve a keleti bölcseleti gondolkodásban oly népszerű tanmese formának köszönhetően A kis herceg olyan problémafelvetésekről szól közérthető módon, melyekre sokszor még az egzisztencialisták is csak több száz oldalban tudtak válaszolni. Persze a sokadik bolygó után a történet egyre inkább egy szirupos közhelyfolyamra kezd hasonlítani, főleg, ha igazán komolyan vesszük az emlékkönyvbe illő szellemi útravalót. Tartsuk hát észben: A kis herceg csak egy ártatlan mese, s mint ilyen, akár szép is lehet.

A Sátán Moszkvában, belépő az irodalomba, romantikus lányregény

Mihail Afanaszjevics Bulgakov: A Mester és Margarita

A Sátán Moszkvában, ma talán hasonló címmel jelenne meg Bulgakov legnagyszerűbb regénye, mely tizenkettes listánk túlzás nélkül legirodalmibb darabja, egyben a Száz év magány és az 1984 mellett a kevés „felnőttregény” egyike. Társai kivétel nélkül ifjúsági vagy gyermekkönyvek, többnyire az iskolában kötelező irodalom vonzásköréből. A második világháború előestéjén íródott A Mester és Margarita csak a sztálini diktatúra nyílt bírálatával párhuzamosan válhatott hivatalosan is ünnepelt, katekizált kötetté, mely pillanatok alatt emelkedett a világirodalom legnagyobbjai közé. Addig semmilyen formában nem jelenhetett meg ez a bürokrácia abszurditását, az irodalmi élet – vagyis inkább annak tagjainak – silányságán keresztül a társadalom sírnivalóan nevetséges állapotait is szemléltető könyv, melynek központjában véletlenül sem a társadalomkritika áll. Hogy mi is áll a középpontban, hogy is kellene-lehetne értelmezni ezt a zseniálisan egyedi regényt, azon öldöklő viták folytak már megjelenése után közvetlen – legközelebb talán mégis akkor járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk: nincs ilyen. Az olvasók legnagyobb megelégedésére nincs egyszerűen leleplezhető központi cselekménysora sem: egyszerre játszódik a Sátán által egyre kiszámíthatatlanabbul gonosszá tett Moszkvában, a történelmi Izrael földjén és egy teljesen szimbolikus térben. Szépsége, mélységes embersége, tökéletesre csiszolt nyelvezete, időn túli, örök témái méltán emelnék a lista élére is akár.

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

Megkerülhetetlen általános iskolai klasszikus, az a fajta, melyet az ember zsongó fejjel a pad alatt olvas. Mondhatni, A Pál utcai fiúk a tökéletes választás, ha megfelelő belépőt keresünk gyermekünknek az irodalom világába: van benne bajtársiasság, összetartás, árulás, hősiesség, háború, csupa olyan eszme, melyek a legnagyobb modern regényeket hívták életre. Mindezt persze megfelelően gyermeki világ öleli körül, a grund védelmezése, az összetartozás élménye amúgy is olyan kaland, melyre a legtöbb gyermek vágyik. A regény ugyanakkor van annyira veretes, hogy a képeskönyvek után az első nagy vállalkozás lehessen egy kezdő olvasó számára, az első olyan kihívás, mely meghozza az utolsó oldal diadalát, azt a sikerélményt, melyet egy történet lezárultával érzünk általában. Valljuk be: ha kora kamasz éveinkig nem olvastuk A Pál utcai fiúk -at, utána már nem is fogjuk. Persze a rengeteg adaptációnak, színházi feldolgozásnak és filmváltozatnak köszönhetően mindenki ismeri Nemecsek és a többiek történetét, de maga a regény csak egy bizonyos – meglehetősen korai – életszakaszunkban működik igazán. Az einstand miatt rettegni, Csónakos maflaságáért lelkesedni vagy Bokára felnézni felnőtt fejjel már nem lehet.

Szabó Magda: Abigél

Ha lehet egy tippünk, Szabó Magda bizonyára nem ezt a kötetét választotta volna az indulók közé. Az ajtó vagy a Für Elise bekerülése minden bizonnyal olyasfajta elismerés lett volna, melynek legtöbbet fordított írónőnk is jobban örült volna. Ha lehet egy másik tippünk: az Abigél valódi népszerűségét nem a könyv, hanem a Zsurzs Éva rendezte fekete-fehér film hozta el. A főszereplő diáklányt alakító Szerencsi Évába generációk voltak szerelmesek, de a szereposztás amúgy is pazar volt: Garas Dezső, Ruttkai Éva, Básti Lajos, hogy csak néhányat említsünk.

A film is, könyv is decens ifjúsági darab. A második világháború zűrzavara elől a magas rangú tábornok lányát a távoli zárdába menekíti – a világi élethez szokott Georgina persze nehezen illeszkedik be a zárt világba. Az értelmetlenül kemény iskolavezetés okozta viszontagságok mellett persze beszivárog a külvilág is, akadnak váratlan segítők a tanárok között, ellenlábasok a diákok és gonosz csábítók a megváltóknak véltek között is. A történet nagy misztikuma az iskola kertjében álló szobor: Abigél, akinek korsójába a növendékek gyakorta csempészik kívánságaikat, híve annak erejében. Abigél valóban segít is, s a segítség gyakorta váratlan formában érkezik.

Kosztümregény, Dobó megmentése, könyveket a gyerekszobába

Jókai Mór: Az arany ember

Jókai Az arany ember-e a kötelező irodalom egyik mintapéldánya, az a klasszikus romantikus történelmi regény, amit szinte minden maturált elolvasott. A történet, mint a szerző szinte minden regénye, egy különleges adottságokkal rendelkező, korabeli társadalmi szuperhős köré épül, kinek minden vállalkozását siker kíséri, folyamatosan emelkedik a társadalmi ranglétrán, és vagyona is egyre csak gyarapszik. Hiba csak, hogy mindehhez a kezdőtőkét tisztességtelenül szerezte, s hogy a teljes élethez mindezen siker kevésnek bizonyul. Tímár Mihálynak rá kell találnia boldogságának szigetére, hogy valahol otthon is lehessen az őt ünneplő világban. Ott, elfogadva azt, hogy ő sem több, mint ember, találhat csak megnyugvásra egy egyszerű, de szerető lány oldalán. Mai szemmel olvasva Az arany ember meglehetősen egyszerűcske jellemábrázolása már eleve kosztümös darabbá merevíti azt. Mint ahogy az egy romantikus regénytől nem is olyan szokatlan, a szerepek egyszerűek, mint a mesékben. A gonosz a végletekig gonosz, a szép egyszerű és tiszta, a kereskedők bármilyen aljasságra képesek, az egyetlen cizelláltabb jellem a főhős Tímár Mihály. A könyv népszerűségéhez nyilván hozzájárult a belőle készült film, melyet a magyar film hőskorában forgattak többek között Gobbi Hilda, Latinovits, Csorba András és Komlós Juci szereplésével.

Gárdonyi Géza: Az egri csillagok

Szintén egy nyári kötelező olvasmány, melyre azért nyugodt szívvel nem aggatnánk a történelmi regény jelzőt: Az egri csillagok-ban feldolgozott tagadhatatlan történelmi tények mellett jelentős szerephez jut az a fiktív cselekményszál, mely Bornemissza Gergely életét mutatja be. A regény népszerűségét minden bizonnyal éppen a valóság és képzelet megfelelő keveredése magyarázza, nem véletlen, hogy a szerző A láthatatlan ember-t kivéve – mely hasonló tematikára épül – nem tudta felülmúlni a mű sikerét. Ettől azonban még Az egri csillagok vitán felül az az ifjúsági regény, melyet minden hazánkfia ismer – legalább hallomásból -, Dobó István és várvédői olyannyira mélyen élnek a magyar lélekben, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni: a diadalmas 1552-es ostrom után bő negyven évvel, 1596-ban a török szinte elenyésző erőfeszítéssel elfoglalta a várat, és ki sem mozdult onnan 1687-ig, amikor is a Habsburgok vették át az irányítást az erőd felett. Mint ahogy az sem széles körben tudott tény, hogy 1569-ben Miksa császár felségárulás gyanújával letartóztatta Dobó Istvánt, akit csak egy hűségnyilatkozat ellenében engedtek ki a tömlöcből. Egyszóval Gárdonyinak nem kevesebbet köszönhetünk, mint hogy a regényen keresztül Dobó után nyúlt, és visszarángatta a kapitányt az őt megillető helyre, a magyar vitézek arcképcsarnokába. Persze hazánk amúgy sem szűkölködik a mitikus erejű népi hősökben, de legendát teremteni a huszadik században – a regény 1901-ben jelent meg – mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény.

Joanne Kathleen Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve

A hetekben jelenik meg a Harry Potter-sorozat hetedik része, akárhogy is számoljuk, a hisztéria lassan hatodik éve töretlenül tombol. Szakértő általános iskolások szerint a második rész, a Harry Potter és a Titkok Kamrája sokkal izgalmasabb, olvasmányosabb, sőt, irodalmi értékekben is jóval gazdagabb, mint a sorozatindító kötet vagy bármelyik további folytatás, de hát a Potter-univerzumnak mégiscsak az első rész a letéteményese, a francia és klasszika filológia szakon végzett írónő itt üti meg azt az alaphangot, mely, mondjuk ki nyugodtan, új zsánert indított útjára. Hiába tiltakoznak a megrögzött fantasy-rajongók, hogy Roxfort bestiáriumában egyetlen új lényt nem találni, hogy a varázslótanoncok világában semmi olyan nincs, amely ne szerepelt volna a tucatjával megjelenő – és a maguk szűkebb olvasóközönségében szintén kultikus státuszt élvező – fantasyregényekben, az igazság az, hogy J. K. Rowling egy zseniális újítást azért mégis eszközölt.

Felfedezte, hogy ha az évtizedes múltra visszatekintő fantasy- és a még régebbi hagyományokkal rendelkező kalandregények eszköztárából eltávolítja az erőszakot – ami azért valljuk be, fontos része a szerepjátékok fikciós birodalmának -, akkor a regényfolyamot szabadon beviheti a gyerekszobába, azaz már az alsótagozatosokat elbűvölheti egy olyan képzeletvilággal, melybe eddig rendszerint csak kamaszként lépett be az olvasni vágyó fiatalság. Ez a fogás pedig mindenképpen figyelemre méltó egy olyan korban, ahol többnyire a kulturális cikkek is csak erőszakkal telítve adhatóak el – bár állítólag a főhős az utolsó részben maga is életét veszti. Mielőtt azonban ítéletet mondanánk, várjuk ki, hogy Harry Potter feláldozása dramaturgiai vagy kereskedelmi fogásnak bizonyul-e.

A taoista medve, spirális regényforma, vissza a természetbe!

Alan Alexander Milne: Micimackó

Mi lehet az oka annak, hogy a nyugati bölcselet még az átlagnál egy picivel filozofikusabb játékmackóból is képes taoista mestert kerekíteni? Miért van az, hogy kétségkívül beteg társadalmunk közgondolkodásában a szerencsétlen Malacka az etnikai, vallási és szociális kisebbségek, az elnyomottak védőszentje lesz, a kedélybeteg Füles pedig a depressziósok, kábítószerfüggők, alkoholisták örök vesszőparipája arra, hogy tessék, bizony az ő nyavalyájuk is legitim. A Micimackó nem egy bonyolult könyv, mégis mintha folyton elmennénk a lényeg mellett. Először is szeressük Karinthy Frigyes remek fordításáért – mely nem is kevesek szerint egy csapásra hungarikummá teszi a Micimackó-t, lévén, hogy a könyv csak magyarul élvezhető a maga teljességében -, aztán ne feledjük Ernest H. Shepard kedves illusztrációit a Disney-birodalom ellenében, és végül tartsuk észben, hogy Milne eredetileg azért írta a lusta-buta mackó meséjét, hogy segítsen felnyitni szokatlanul zárkózott gyermeke szemét bizonyos dolgokra. Ezek lehetnek olyan fogalmak, mint a világgal történő kibékülés, alapvető derűlátás, esetleg a barátságért hozott áldozatok, a könyvet azonban nem véletlenül úgy írták meg, hogy egy hatéves gyermek is megértse. Másképpen: ha esetleg újraolvasnánk, a freudi lélekanalízissel szemben inkább Micimackó tagadhatatlan humorát részesítsük előnyben.

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Kérdés nélkül a világirodalom legegyetemesebb családregénye, pedig ebben a műfajban azért kipróbálta már magát egy-két óriás: Thomas Mann és Salman Rushdie mellett Nádas Péter és Esterházy Péter jut eszünkbe hirtelen. Amellett, hogy különösebb képzelőerő nélkül is magunkénak érezhetjük egy nevenincs dél-amerikai falu, Macondo lakosainak sorsát és problémáit, mindezt ráadásul öt generáción keresztül, roppant fontos újításokat köszönhetünk a Száz év magány-nak. Soha nem látott teljességében mutatkozik meg a spirális regényforma – a történések folyamatosan önmagukba fordulnak vissza, egy kicsit eltérés azonban mindig akad, ez pedig lehetővé teszi, hogy az önismétlés mellett beszélhessünk kezdetről és végről is. Vélhetően a szélesebb olvasóközönség kimutatható része a regény kapcsán hallott először az obskúrusnak tetsző mágikus realizmus irányzatáról, vagy hogy egy tágabb kategóriát vegyünk, magáról az irodalmi posztmodernről. Mindenekfelett azonban ott van a magány, mely a huszadik század talán legihletettebb témája, s melyet Musil, Sartre, Proust és Kafka már olyan mértékben szedett ízeire, hogy nem gondoltuk volna: létezik egy kevésbé direkt, egy kevésbé befelé forduló, egy kevésbé önmarcangoló magányábrázolás is. Mindennek ellenére Márquez fogalmazza meg a legegyértelműbben, hogy a magány nem lelkiállapot, még csak nem is a létünket befolyásoló sorsfordulat, hanem egész egyszerűen választás, a modernen túli ember talán egyetlen fontos választása.

Fekete István: Tüskevár

Újabb feledhetetlen nyári olvasmányélmény, ezúttal Rousseau Emil, vagy a nevelésről című alapművének szellemében. Persze vélhetően Fekete István nem a francia felvilágosodásra kívánt kései választ intézni a regénnyel, de tagadhatatlan, hogy Matula bácsi személyében a vissza a természethez jóra nevelő didaktikussága is testet ölt. Bütyök és Tutajos fejlődésregénye végigkíséri, hogyan lesz a két nagyvárosi fölényeskedőből alázatos természetjáró, de az öreg pákász egy sor olyan dologra is megtanítja a vakációzó fiatalokat, melyek otthon, a városban is hasznukra válnak majd.

Az öreg megmutatja, hogy kell leküzdeni a nehézségeket, hogyan kell észrevenni a szépet, hogyan kell komoly felnőtté érni úgy, hogy közben mégis kivonjuk magunkat a társadalom visszáságai alól. Egy sor olyan üzenet, melyet még ma is érdemes megszívlelni, s ha ahhoz nem kapunk is kedvet, hogy a berek sokszor embertelennek tűnő körülményei között verjük el a nyári szünetet, nagy lelkesültségünkben még mindig hátraszaladhatunk a kertbe, hogy hallgassuk, hogyan nő a fű. Kipróbáltan boldog elfoglaltság.

[origo]