Forrás: 168 Óra

Bokor László

Lexikonjainkban névrokonait keresi, a Zsivágó doktorért Nobel-díjjal kitüntetett Boriszt, és megleli Joe-t is, aki Szilágysomlyóról indult Hollywoodba. Nemsokára ő is címszó lesz, hiszen 2005 májusában külföldi tagjai közé fogadta az MTA. Székfoglalója után beszélgetett vele szerzőnk.

Ahogy nagykövetek készülnek megbízóleveleik átadására, úgy lép be a Felolvasóterembe. Hűvös eleganciával, napbarnított arca Paul Newman-i mosolyával nyugtázza a tudós közönség tapsát, amely korántsem megelőlegezett, hiszen számos nemzetközi és hazai konferencián hallhatták már korszakos téziseit. De azért kijár neki a bemutatás, utána nyitja csak ki dossziéját.

Hibátlan magyarsággal tartott előadása interdiszciplináris vállalkozás. Úgy is mondhatnánk: Pandora kétfedelű szelencéje, amelyben egyaránt megfér a náci népirtás „orvospraktikája” és bioetikai ítélete mindazoknak, akik himmleri esküjükkel felülírták a hippokratészit. Az akkor tizenéves Paszternák Alfréd láthatta helyszíni utónyomatait az embermészárszéknek és viviszekciónak, mégsem bosszúvággyal szabadul a pokolból, hanem azzal az elhatározással, hogy életeket világra segítő szülészorvosnak tanul. A geneziscsoda úrrá lett a nemezisen.

Angyalföldről az Angyalok Városába – lehetne akár ez is címe a karriertörténetnek, habár a Pozsonyi út végi szálláshoz csak medikus korában jut, Los Angeleshez viszont immár közel ötven év fűzi. De a história meszszebb kezdődik, Tállyán, a Zemplén-hegyaljai kis faluban, ahol szőlője és malma tisztes jólétet nyújt családjának. 1944-ben azonban mindenükből kiforgatják őket, s a sátoraljaújhelyi gettóból „indul a vonat Auschwitzba”. Frédi egy résen át figyeli az ismeretlen vidéket. Tizenhárom éves, de még Pesten se járt. A vagonban érez először éhséget és szomjat, lát ájulást és halált.

A szelekción Mengele kérdésére szép németséggel öregíti magát tizenhat évesnek (a falusi focipálya gyúrta izmai hitelt adnak szavainak), és megkezdődhet vele „Köves Gyuri” kálváriája, amely annyiban kerüli el a teljes sorstalanságot, hogy egy Dornhauban szerzett flekktífusszal, de rendhagyó módon, szüleivel együtt hazakerül. Ám a családi tűzhely melegét lassan lehűti az új stigma, amely elvesz házat, földet, vagyont, és kitelepítéssel fenyeget.

Feleségével és lágertársával

Kertész Imrével

Szétszóródik a család, csak Frédi hallat magáról. 48-ban elnyeri a miniszterelnökség centenáriumi pályázatának első díját, majd kitüntetéses matúrájára a Madách gimnázium azon osztályából indul, ahol anno Petschauer Attila búcsúzott az alma matertől. Nyer még egy középiskolás (szociológiai) tanulmányi versenyt is, de hiába eminens, hiába a kiváló felvételi vizsgák, az orvosi fakultások mindegyikén ott a bizalmasan csatolt minősítés: „vigyázat, osztályidegen!”

Szerencsére létezett kiskapu akkor is, és apja hajdani jó barátja talál is egyet Pécsett. Onnan egy év múlva Pestre kerül. Ha lehet mondani: jól jártak ők egymással, Paszternák Alfréd és az orvoskar, amelyből negyedévesen megnyeri a szülész-nőgyógyászat országos tanulmányi pályázatát, hogy 1955-ben summa cum laude doktorrá avassák.

Néhány percre még viszszacseng a székfoglaló, főleg „újraélesített” mobilján a kávésarokban. A helyi gratulációözön után a külföldi kollégák, barátok érdeklődnek, ő pedig négy nyelven ígér mosolyogva visszahívást.

– Ezt meg tessék letenni – bök cigarettámra – egyszer s mindenkorra, valaha én is szivaroztam, pipáztam… múlt idő!

A jelenről meg elmondja, szerkesztés alatt már a könyv – első tudományos összefoglalója a lágerek orvoskísérleteinek -, melynek anyagát számos országból gyűjtötte össze, levéltárakból, de főleg személyes tudóskapcsolatai révén, interjúkkal, konzultációkkal. Most is európai körútra indul magyar orvos feleségével. Velem pedig utazik vissza az időben, amit 1955-nél hagytunk el.

Reagan elnök gratulál

a kitüntetéshez

– Akkor engem – emlékszik fanyar mosollyal -, az „ígéretes nőgyógyászt” üzemorvosnak neveztek ki a Csepel Autógyárba. Ennél már csak egy statisztikusnak lehetett kevesebb köze a klinikai medicinához. Ki is ügyeskedtem egy fizetés nélküli, éjszakai gyakornokoskodást a Rókus Kórház szülészeti ügyeletére, majd átevickéltem a Péterfy vérellátójába, ahol eltűrték, hogy időm javát a szülészeten töltsem. De 56 őszén, amikor házhoz jött a háború, éjjel-nappal operáltunk, kezeltük, kötöztük a teherautószám érkező sebesülteket. Közben hozzájutottam a káderlapomhoz, amely „osztályellenségnek” titulált. Ez megpecsételte elhatározásomat, hogy ha visszaállna a régi „rend”, elhagyom az országot.

– December 8-án jutottam át a vasfüggönyön, és három hét múlva már Amerika felé hajóztam – folytatja a történetet. – Voltak rokonaim Los Angelesben, az odajutásban még a hónom alá nyúltak, de később, életem, munkám újrakezdésekor, ami hét-nyolc évig is eltartott, nem fogadtam el tőlük egy dollárt se. Pedig üres zsebbel érkeztem. Mit mondjak? Egy éven át tartottak asszisztensi kórházéjszakáim és pár órás alvás után a tanulással töltött nappalok. Azután jött az ottani államvizsga, ami után kezdetét vehette a magyarországinál jóval intenzívebb cselédkönyvesség, majd a négyéves szakorvosképzés.

Szorgalma és szakmájának szeretete fokozatosan hozta meg gyümölcseit. Kutatói igyekezetére éppúgy felfigyeltek, mint a szülőanyák iránti empátiakészségére. Publikációiért egyre több tudományos testület hívta tagjai sorába, s az ország nagy hírű professzora vette maga mellé.

– Ő súgta meg azt is, hogy rövidesen tanártársak leszünk az egyetem orvosi fakultásán. Lettem is „full professor” az Államok egyik legtekintélyesebb egyetemén, a kaliforniain. De ennek is tizenegy éve már… Többször is megesett, hogy „szüleményemből” tanítványom lett, vagy épp mozisztár, anyja követője. Ám ennél is nagyobb öröm és megtiszteltetés volt részesülni kongresszusi kitüntetésben (kétszer is), SOTE-díszdoktorátusban, Semmelweis-emlékéremben és nemzetközi meghívásokban továbbképzések és szakkollégiumok vezetésére. Gyakran járok Pestre is, úgy tűnik: ezután még többet fogok.

– Atyavilág – nézi óráját. – Azt hiszem, egy kicsit eleresztettem magam, de hát végtére is hetvenöt évet kellett gondolatban újraabszolválnom… és mi mindent hagytam ki! Talán a könyvemből vagy a következőből több is kiderül.

Átnyúl az asztalon, felesége kezéből nézi az SMS-eket. Az egyiken ez áll: „Frédi! A SOTE aranydiploma-ünnepségén várnak a régi haverok.”

– Ötven év – morfondírozik. – Akkor fújták le az első félidőt.

A riporter még hozzágondolja: az enyészet és keletkezés örökrangadóján.