Forrás: 168 Óra

FENÁKEL JUDIT ÉS AZ ELSZAKADT SZÁLAK

A könyvhétre jelent meg A kékezüst hölgy című regénye a Novella Kiadónál. A szerző évtizedekig újságíró, a Nők Lapja főmunkatársa volt. A pályát a rendszerváltás után otthagyta.

A HÉV szilasligeti peronján várakozik, fürkészi a szerelvényből kiömlő tömeget. Tétován méricskél minket.

– Azt hiszem, egymásra várunk… Fenákel Judit vagyok.

Bohókás szalmakalap, szellős öltözet törékeny alakján. Hatvanon túl is gyerekarcú.

– Erre van a nyári rezidencia? – frappírozok.

Könnyű megnevettetni.

A kis szilasligeti házat még a nyolcvanas években vették férjével, Bárdos Pál íróval. A fővárosi életet félig falusira cserélték. Kijöttek elénk az állomásra autóval, nehogy kutyagolással fárasszák magukat a pesti vendégek. A zegzugos utcában szőlővel befutott kerítésnél fékezünk. Harcos csaholás fogad, a szomszédé a házőrző.

– „Félállásban” önöknek is ugat?

Nevető szarkalábak a pápaszeme mögött.

– Hát akkor szervusz, tegeződjünk – mondja, és újra kezet rázunk a kapuban.

A könyvhétre jelent meg új regénye, A kékezüst hölgy. Irodalmi párbeszéd egy életutat váltó asszonnyal. Képzeletbeli történet nőiségről, öregségről, holokausztról, erkölcsről, rendszerváltásról. A kötet interjú és regény egyszerre – páros szerepét ötvözte az író-zsurnaliszta.

Noha már gyerekkori vágya volt az írás, pedagógusnak készült Fenákel Judit. Budapesten született 1936-ban. Édesanyja tisztviselő volt, majd férjhez ment a pesti fűszereshez, Fenákel Lajoshoz. Pár hónapos volt Judit, amikor a szülők Fenákel nagymamához költöznek Endrődre. Rosszul ment a fűszerbolt, a falusi rőfősüzletben meg szükség volt segítő kezekre. Ketten működtették a boltocskát, olykor még segédre is futotta.

A kislány jól tanult, leginkább mégis a vakációkat szerette. Akkor vele volt unokanővére, Gergely Ágnes – a későbbi költő, író. Képzelt játékbirodalmuk emlékeit nemrég „négykezes” könyvbe írták. A Hajtogatósban felidézték az egykori nyarakat, a közösen kitalált „trottyországbéli” kalandokat.

– Mindig vitatkozunk Ágival. Neki csak egy idillikus kert volt Endrőd, nekem meg az a hely is, ahonnan gettóba vittek.

A katolikus faluban erős volt az antiszemitizmus a negyvenes években. Judit már első elemiben megtapasztalta: hiába tanul kitűnően, mégsem lehet osztályelső. Nem értette, mi baj van vele, az eminenssel. Szülei inkább elhallgatták a választ – amíg lehetett. Aztán az egyik tanórán, 1943-ban, amikor egy pillanatra kibámult az ablakon a lány, a tanárnő ütni kezdte a kezét: „Azt hiszed, azért, mert zsidó vagy, neked mindent szabad?” Attól fogva nem volt többé kétsége. A nagymama házán belül szabadon élt, a falakon túl fenyegetővé vált a világ.

Az emlékeket szűkszavúra rostálja a fájdalom: gettósítás Endrődön, majd édesanyjával a szolnoki gyűjtőtáborba vitték, ahol transzportokba osztották az embereket. A vagonok többsége Auschwitzba indult, Juditékat az ausztriai Strasshofba irányították. Onnan a Dreher Sörgyár uradalmába, Aichofba kerültek. Hajnaltól késő estig dolgoztatták a felnőtteket a földeken, a gyerekek az istállóban maradtak. De volt mit enniük, esélyt kaptak a túlélésre. A majorságban szabadultak fel, akkor már az oroszok „sztálinorgonával” lőtték Bécset. Amikor a foglyok a földbe vájt vermekből kitámolyogtak, a front kellős közepén találták magukat, tankok és katonák között. Judit várta, hol bukkan föl az édesapja, elképzelte, hátha szembejön az országúton. Ám a férfi nem érkezett meg: anya és lánya magukban indultak gyalog Magyarországra.

Később a túlélő bajtársaktól hallották, a kőszegi munkaszolgálatban éhen halt Fenákel Lajos. A lánya mégis éveken át hazaálmodta apját. Remélte, össze lehet kötözni az elszakadt szálakat, de már semmi sem folytatódott úgy, ahogy azelőtt. Nem tudtak megélni, anyjának kellett eltartania kettőjüket. Endrődről Szegedre költöztek.

Amikor a deportáltak hazajöttek, egy darabig még beszéltek a történtekről. Aztán a hallgatás vastagodott. Az ötvenes években csendet parancsolt az új diktatúra. Fenákelék egyik Auschwitzot megjárt ismerőse gyakran emlegette a haláltábort. Az élkommunista asszonyt 1952-ben behívatta a párttitkár: „Elvtársnő, ezekről a dolgokról többé nem beszélünk!” Sok családban azt a szót, hogy zsidó, ki sem volt szabad ejteni. Fedőnévként használták a biboldót, franciát.

A hallgatás mind ragályosabb lett. Judit a szegedi tanítóképzőben érettségizett. A szegény parasztlányokból álló osztályból egyre többen tűntek el. Mindenki tudta, hogy kuláklistára kerültek, kitelepítették őket, de a diákok még egymást sem merték kérdezni. Harmadikban Judit pályaválasztási tanácsot kért volna egyik kedvenc tanárától. A pedagógus megrémült: inkább ne menjen fel hozzá. Évek múltán derült ki, a katolikus tanárnő lakása tele volt szentképekkel: nem akarta, hogy zsidó lássa őket. Netán feljelentse.

A József Attila Tudományegyetemre nem vették fel Fenákel Juditot. Kereskedőcsaládja miatt az „egyéb” kategóriába sorolták. Efféle zavaros „egyebeknek” nem nyílt bölcsészjövő. A lány a szegedi tanárképzőbe került magyar-történelem szakra. 1956 októberében úgy látszott: tanügyi fordulat készül az egyetemeken. Csökken a marxista órák száma, az orosz mellett nyugati nyelvet is lehet majd tanulni. Valójában a pedagógiai reform politikai forradalmat takart. Judit tudta, naiv álom a szabadságharc. Látta, amint a szovjet csapatok fölfegyverzett hada zúdul a szegedi hídon át a főváros felé.

Minden fontos dolog Szegeden történt. Végül elvégezhette az egyetem magyar szakát, ott ismerte meg férjét, gyerekei születtek. A tanári pályát is Szegeden kezdte el – és hagyta abba. Holott imádott tanítani. Mondogatja azóta is: egyetlen írása sem okozott annyi örömet, mint egy jól sikerült magyaróra. Csak hát megalázó volt pedagógusnak lenni. A tanárokkal végeztették a népszámlálást, terhesen is járnia kellett a tanyákat téeszagitálni.

Amikor a Csongrád Megyei Hírlap munkatársának állt, megalázottsága mit sem csökkent. Hangoztatja ma is: Szeged olyan hely volt, ahol nem fejeződtek be az ötvenes évek. Ha az Élet és Irodalomban megjelent egy cikk, amely nem tetszett a megyei párttitkárnak, betiltották náluk az ÉS-t. Egy-egy élesebb írásáért raportra rendelték a pártirodára. Nem akarja önmagát utólag ellenállóként fényezni: a vérlázító ügyeket eleinte helyi túlkapásoknak akarta hinni.

Budapestre 1972-ben került fel, a Nők Lapjához hívták munkatársnak. Akkor olvasott először Orwellt, Szolzsenyicint. Katartikus volt az ébredés a diktatúra mélyálmából.

A Nők Lapja – bár afféle szocialista bulvárnak számított – szigorú pártkontroll alatt állt. A lapvezetés taktikázott: megadta a „császárnak”, ami járt neki, ugyanakkor több ötvenhatost befogadott. Itt dolgozhatott az egyetemről kizárt fotós, Korniss Péter, vagy a börtönből szabadult Bozóki Éva. A lap kulturális nívóját Galsai Pongrác, Földes Anna is garantálta. Rendszeresen közöltek szocioriportokat.

Tizenhat év után, %u201988-ban hagyta ott a hetilapot Fenákel Judit. A Családi Lapnál lett olvasószerkesztő, de a rendszerváltás utáni újságírásban már nem vett részt. Úgy érezte, függetlenség helyett csupán új cégérdekek jelentek meg, s a szövevényes tulajdonviszonyok között tovább csorbult a sajtószabadság. Mondanivalóit azután inkább regényeiben, novelláiban fogalmazta meg.

Előbb lett szépíró, mint újságíró. Valódi szenvedélye mindig is az irodalom volt. És bár a Szépirodalmi Kiadó egymás után jelentette meg műveit – a szakmai elismerés elmaradt. Árókörökben legyintettek: „Ugyan már! Csak egy újságíró a Nők Lapjától.”

Több évtizedes újságírói, írói tevékenységéért soha egyetlen díjat sem kapott. Nem volt, aki felterjessze. Semmilyen csoportosuláshoz nem tartozott.

Az írószövetségből – tiltakozásul Csoóri Sándor Nappali hold című írása miatt – kilépett. A rendszerváltás utáni „újhullámos” antiszemitizmusban akadtak, akik magyarságát is megkérdőjelezték. Azóta magyar állampolgárságú hontalannak tartja magát.

Évtizedek óta ír a zsidó sorsról, kódoltan vagy nyíltan törve meg a hallgatást. Keserűen jegyzi meg: a múltfeltárás melldöngető versenyében nem akar részt venni. Emlékei nem a holokausztbiznisz termékei.

Egyike azon kevés női íróinknak, aki nem sértődik meg, ha írónőnek szólítják. Amióta megszülettek fiai, úgy véli, vannak olyan dolgok, amelyeket csak nő mondhat el hitelesen. Fenákel Judit nemcsak híres szerző, hanem híres édesanya is. Kisebbik fia a tévés Bárdos András.

Az életszerepek közt nem mindig sikerült rendet raknia. Fiókjában hevernek elsárgult kéziratai, talán már soha meg nem jelenő novellák. Mondja, mostanában mind gyakrabban kérdi: kit érdekel ez már? Újabb nagy terjedelmű műre nem készül, megelégszik afféle „diribdarabokkal”.

– Soha többé nem ír regényt? A kékezüst hölgy az utolsó?

– Két szót nem szeretek: soha és örökké – búcsúzik az árnyas udvaron.

Sándor Zsuzsanna