Forrás: HVG

1985. június 14-én 45 ellenzéki és reformértelmiségi érkezett a monori-erdei kempingbe kiutat keresni a „társadalmunk romló állapotáról”. Bauer Tamás, Bence György, Csurka István, Demszky Gábor, Fekete Gyula, Kis János, Lengyel László, Sára Sándor és Tamás Gáspár Miklós egy sátorban. A ma elképzelhetetlen összetételű társaságot a közös ellenség, a pártállam és kádárizmus tagadása rántotta össze. Igaz, csak három napra.

„1985-ben ez az ellenzék különféle politikai, ideológiai orientációjú csoportokból állt, a szerveződés, a csoportképződés különböző fokán. Monoron azonban együtt, közösen beszélgettek és gondolkodtak, s ennek eredményeit nyilvánosságra hozták. Mindez együtt olyan politikai cselekvés volt, amelynek jelentősége azonnal nyilvánvalóvá vált itthon és a határokon túl. A tanácskozás mérföldkő az 1956 utáni magyar és közép-kelet-európai ellenzéki mozgalmak történetében” – írja A monori tanácskozás 1985. június 14-16. című könyvet szerkesztő Rainer M. János. Az 1956-os Intézet napokban polcokra kerülő kötete az ott elhangzottak alapján született előadásokat, korreferátumokat és a vita jegyzőkönyvét tartalmazza.

1985. június 14-16-án a monori-erdői kempingben találkozott negyvenöt magyar értelmiségi, akik ilyen-olyan módon másként gondolkodónak számítottak akkoriban. Közülük ma már csak harmincegyen érték meg a húszéves évfordulót, közülük egyetlen sincs, aki ma országgyűlési képviselő lenne.

A legenda szerint a monori volt az a demokratikus ellenzék a népi ellenzék utolsó közös akciója. Ez a megközelítés több ponton is sántít. Egyrészről a részt vevők összetétele sokkal sokszínűbb volt, a Demokratikus Ellenzék prominensei (például Solt Ottilia, Kis János, Rajk László vagy Demszky Gábor) mellett valóban ott voltak a népi ellenzék vezetői (Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula vagy Kósa ferenc), de reformközgazdászok (Bauer Tamás, Lengyel László, Szalai Erzsébet) vagy a közvélemény előtt elsősorban értelmiségként, művészként ismert személyiségek (Szűcs Jenő, Sinkovits Imre, Mészöly Miklós) is.

Sőt a társaság „papíron” még rétegzettebb volt, még ha akkoriban sem volt egyszerű szétbogozni az ellenzék hálózatának kacskaringós szálait. A leggyakrabban a Rákóczi úti Bástyában találkozó szervező bizottság ugyanis „abban állapodott meg, hogy feltérképez minden, a hivatalostól eltérő véleményű, a nyilvánosság előtt valamilyen formában már megjelent szellemi csoportot, s mindegyikből meghív két-két képviselőt” – foglalta össze a válogatás akkori alapelveit a HVG kérdésére Kenedi János 2000-ben.

Más részről a Kádár-korszak különféle ellenzéki csoportjainak addig sem volt túl sok közös akciója, még ha az ellenzéki szolidaritás – legalábbis a felszínen – a Beszélő-kör Társadalmi Szerződésének megjelentetéséig, illetve a Magyar Demokrata Fórumot életre hívó 1987-es lakitelki tanácskozásig meg is maradt.

„Gondolatainkat kicserélni jöttünk össze, mivel nyomós körülmények sürgetik, hogy keressük a kiutat társadalmunk romló állapotából és az ország nehéz helyzetéből. Ez jogunk és kötelességünk is” – foglalta össze a tanácskozás célját a szervezők vezéralakja, a találkozó házigazdája, Donáth Ferenc. Az egykori nagyimrista egyszerre való többes kötődése népiekhez, reformszocialitákhoz („revizionistákhoz”) és „56-osokhoz, illetve az ellenzék különféle csoportjaitól való általa kínosan megtartott egyenlő távolság személyében is alkalmassá tette a tanácskozás megszervezésére. Új magyar önépítés

Donáth Ferenc bevezetője előtt a résztvevők kézhez kapták és elolvasták a tanulmányokat, s elhangzott az első szóbeli vitaindító, Szabó Miklós reflexiója Csurka István vitaindítójához, az Új magyar önépítéshez. A vita első felszólalója, Csengey Dénes kérdéseket tett fel, a találkozó céljait, lehetséges végeredményét igyekezett tisztázni.

Donáth ekkor újra, kissé részletesebben fogalmazta meg a találkozó célját, az eszmecserét, magyarázatképpen hozzáfűzve a résztvevők körének meghatározását: „Azért választottuk ezt a célt, mert jelenlegi helyzetünkből indultunk ki. Lényegében laza csoportok azok, amelyek itt többé-kevésbé képviselve vannak. Egymástól külön teszik a dolgukat. Bizonyos vagyok benne, hogy a jövőben növekedni és sokasodni fognak, ezt helyzetünk alakulása fogja magával hozni. […] Én tehát amellett vagyok, hogy annak érdekében cseréljük itt ki a gondolatainkat, hogy valamennyi ilyen laza kör jobban, másokról, más célokról és törekvésekről többet tudva folytathassa, amit maga tesz. Ennél messzebbre lehet éppen menni, de úgy érzem, hogy jelenleg nem kívánatos.”

Donáth Ferenc itt azokra az eszmei és tényleges körökre, közösségekre, amelyek tagjai a nyolcvanas évek közepén már egy-másfél évtizede a Magyarországon fennálló rendszer bírálóinak számítottak, mégpedig olyanoknak, akiknek kritikája a hétköznapi „morgásnál” rendszeresebb és szervezettebb volt, átgondolt és átélt – áll a kötet bevezetőjében

A résztvevők szinte kivétel nélkül jó emlékeket őriznek a rendezvényről Monor nemcsak a politikai tudatosodás, a politikai ellenzékké formálódás alapvető lépésének, hanem emberi találkozásnak is tűnt – fogalmaz a könyv bevezetője. „Nem zavart, hogy más lázadók másként gondolkodtak, mint én, ez inkább inspiráló volt” – mondta egyik interjújában a mindig sarkosan fogalmazó Solt Ottilia.

Pedig a tanácskozás nem minden probléma nélkül jött össze, és voltak neves hiányzók is. Csizmadia Ervin politológus A magyar demokratikus ellenzék című, 1995-ben megjelent monográfiájában úgy fogalmaz, hogy „a teljes ellenzéki paletta (…), a konferencia a demokratikus ellenzék egyik (bár sok csoportból összetevődő) ágának rendezvénye volt”. Egyesek utólag többek távollétét a népiek fenntartásaival magyarázták, akik az előkészítés alatt állítólag megnevezték volna azokat, akikkel azok radikalizmusa okán nem hajlandóak együtt mutatkozni. Csizmadia a nemkívánatos személyek között említi az utóbb a Magyar Október Könyvkiadót alapító Krassó Györgyöt vagy a demokratikus ellenzék másik prominens képviselőjét, a nyolcvanas évek elején független magyar zsidó békecsoportot, a Salomot alapító és a Magyar Zsidó című folyóiratot szerkesztő Gadó Györgyöt, illetve Nagy Jenőt, az ABC Kiadó alapítóját. De „helyhiány miatt „kiszorult” Szalai Pál és Kőszeg Ferenc is.

Az azóta elhunyt Vásárhelyi Miklós 2000-ben nem emlékezett a népiek által szabott „személyi feltételekre”, csupán az általuk megfogalmazott „óhajokra”, de ezt a később a parlamenti és parlamenten kívüli jobboldali ellenzék által durván támadott liberális politikus még öt éve is természetesnek tartotta. Szellem a palackban

Mint azt Illényi Balázs megírta (HVG, 2000. június 17.): szervezők a maguk módján megpróbálták félrevezetni a hatóságokat. A fő konspirátor ebben is Kenedi volt, aki például a helyszín kiválasztásakor egyszerre három magyarországi kempingben is foglalt szállást a félszáz résztvevő részére. A meghívottak „érkeztetése” is kémfilmbe illő volt. Legtöbbjüket Kenedi már egy-két hónappal előbb személyesen értesítette, hogy melyik időszakban várható a találkozó, ám csak annyit árult el, hogy egy csütörtöki nap kapnak egy üzenetet, hogy pénteken mikor és hol kell beszállniuk egy autóba.

A Belügyminisztériumban (BM) mindmáig nem kerültek elő olyan dokumentumok, amelyek azt igazolnák, hogy a „szakszolgálat” előre ismerte volna a találkozó helyszínét. Igaz, a szemtanúk szerint a BM hamarosan „bekapcsolódott” a megbeszélésbe. Litván György történész emlékei szerint egy feltehetően lehallgatási feladatokkal megbízott „lakókocsi” a második nap már ott táborozott mellettük a kempingben.

Más kérdés, hogy az akkori hatalomnak a konferenciázókkal kapcsolatot tartó jelesei mit és mikor tudtak meg a tanácskozásról. Fekete Gyula egy tíz éve a Magyar Hírlapban készült interjúban például azt állította, néhány nappal a találkozó előtt Aczél György, a párt vezető kulturpolitikusa „magához hívatott, és fenyegető hangon közölte velem, hogy mint az írószövetség alelnöke, nem vehetek részt ilyen rendezvényen”. Pozsgay Imre egy 1992 októberében, a Mozgó Világban megjelent interjúban pedig kijelentette, „a monori találkozó előkészületeiről barátaimtól pontosan tudtam mindent (…) a készülő felszólalásoknak egy részét jó előre megismertem”. Ezzel együtt BM lehallgató csoportjának dokumentumain kívül a tanácskozásról ez idáig nem került elő beépített ügynöki jelentés. A részvétel miatt utóbb senkit nem ért retorzió.

Donáth Ferenc céljait, vagyis a különböző szellemiségű ellenzéki csoportok egyfajta népfrontos egységbe tömörítését azonban csak ideig-óráig sikerült elérni. Az ellentétek ugyanakkor – az előzetes programból eleve kihagyott, ám a Kenedi János és Csengey Dénes által partizánakcióként mégiscsak felvetett, de gyorsan szőnyeg alá is söpört cigánykérdéstől eltekintve – nem kerültek felszínre. A jegyzőkönyvben nem szereplő, ám a visszaemlékezők szerint igen parázs vitához vezető, napirenden kívüli csetepaténak mégis maradt nyoma: belekerült ugyanis az elhárítás összefoglaló jelentésébe – azzal a megjegyzéssel, hogy ez munícióként szolgálhat a „csoport” majdani megosztásában.

Monort szervezői egy folyamat kezdetének szánták. A tanácskozás – Kenedi János kritikus 1982-ben felvetett ötlete alapján – előkészítője lett volna egy, a későbbiekben minden fontosabb értelmiségi csoportosulás képviselőiből felállítandó gyülekezetnek, a Társadalmi Tanácsnak. Erre azonban már nem került sor. Az összebékítésnek a „monoriak” közül még így is maradtak hívei. Levendel László orvosprofesszor például még azzal is próbálkozott, hogy lakásán kötetlen találkozókon hozza össze a nem feltétlenül pártszerű gondolatokat is ízlelgető pártelit és az ellenzék egymással leülni hajlandó képviselőit.

Bár az ellenzéki „szupertestület” nem jött létre, de Monor szelleme sok tekintetben a rendszerváltásig kitartott. Annak sikerében nyilvánvalóan közrejátszott, hogy a demokratikus átmenet kulcsszereplői, fő gondolati irányainak képviselői szót tudtak érteni egymással, erről voltak emlékeik, hagyományaik – fogalmaz a most megjelenő dokumentumkötet bevezetőjében Rainer M. János történész.

A „monori szellem” mai továbbélésének valószínűleg nem kedvez a többpárti demokrácia, a legtöbb kérdésben már oka fogyottá váltak az ott megfogalmazottak. Amikért nem is nagy kár. A más-más politikai táborhoz tartozók közti dialógust viszont a rendszerváltást követően formálódó politikai kultúra teszi lehetetlenné. És ez már nagy veszteség.

hvg.hu

Comments are closed.


Fatal error: Uncaught wfWAFStorageFileException: Unable to verify temporary file contents for atomic writing. in /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php:51 Stack trace: #0 /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php(658): wfWAFStorageFile::atomicFilePutContents('/home/jatahu/pu...', '<?php exit('Acc...') #1 [internal function]: wfWAFStorageFile->saveConfig('synced') #2 {main} thrown in /home/jatahu/public_html/wordpress/wp-content/plugins/wordfence/vendor/wordfence/wf-waf/src/lib/storage/file.php on line 51