Forrás: Magyar Rádió

A Rubicont, ezt az igényes és alapos társadalompolitikai folyóiratot nem kell bemutatnom önöknek. Egy-egy száma mindig örömet okoz azoknak, akik átfogó képet akarnak kapni valamely korszakról.

Már a címlap is nagyon jó. A háttérben mintha ködből tűnne elő, halványan, de mégis jól kivehetően, az ijesztő, senkivel össze nem téveszthető arc, pamaccsal az orra alatt, már tudjuk, hogy maga a sátán volt; előtte egy szőke ifjú, váll-lapos ingben, nyakkendőben, öntudatosan, hittel, bizakodva néz valamerre, alighanem a jövőbe, és a kép jobboldalán egy fiúgyerek, lehet úgy négy-öt éves. Katonaruhában, katonasapkában van, fényesre suvickolt csizmában, antantszíjban, bal karján a horogkereszttel és a jobb karját előírás szerint lendíti a Heil Hitlerre. A kép abszurd, de nagyon jól érzékelteti egy korszak abszurditását, mert még most is alig lehet elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett. Márpedig megtörtént, és egy kultúrnép, Bach, Goethe, Hegel népe hozta önmagára és a világra azt a borzalmat, amit náci korszaknak hívunk. Ez 1933-tól 1945-ig mindössze 12 év, de ebbe belerendült a világ, és a németeknek talán a világ végezetéig ad gyötrelmes elszámolni és feldolgozni valót, de általában is mindenkinek tanulságul szolgál: hogy vannak történések, amelyek nem ismétlődhetnek meg, ezért egy pillanatra sem lankadhat az éberségünk, bármennyi idő telt is el azóta.

A Rubicon című történelmi folyóirat legújabb száma a náci örökséggel foglalkozik, az alcím szerint Németország történelmi tehertételével. 11 történész, köztük három német járja körül ezt az örökséget, a legkülönbözőbb oldalakról. A témák között persze van olyan, amelyikről többet hallhatott, olvashatott már az ember, mint például a wiemari köztársaság bukásáról, a fajokat alacsonyabb és magasabbrendűnek besoroló fajelméletről, vagy a haláltáborokról, a foglyokon végzett embertelen orvosi kísérletekről, például a gyakran fájdalomcsillapítás nélkül végzett sebészeti műtétekről, de ilyen talán a goebbelsi propaganda-mű is, amelynek egyik lényegi vonása volt, amint Németh István írja, hogy az embereket soha sem hagyták nyugton. Állandóan figyelemfelkeltésre, címlapi szereplésekre és párbeszédre volt szükség. A párt korai története idején ezt szolgálták a Führer-gyűlések, a reklámcsoportok, az épületek fellobogózása, az agresszív plakátakciók, a szüntelen gyülekezés és gyűlésezés, a röplapok és szórólapok osztogatása. És a média, a művészetek teljes ellenőrzés alá vétele. De mindez, mondom, a sokszor megtárgyalt fejezetek közé tartozik.

Viszont kevesebb szó szokott esni arról, hogyan próbálták meg a németek feldolgozni ezt a borzasztó élményt, s ez mennyire sikerült nekik. A Harmadik Birodalom hosszú árnyéka című írásában Romsics Gergely ezt foglalja össze. Azt a vergődést, amelyen nemcsak a történész-szakma, nemcsak a politika, az első kancellártól Adenauertől kezdve, akiről külön cikk szól Masát Ádám tollából, hanem a művészet, de végső soron az egész társadalom keresztül ment, illetve voltaképpen megy a mai napig is. Vagyis hogy miként tekintsenek erre a 12 évre. Bűnös-e az egész nép, vagy csak felelős érte, és csak azok a bűnösök, akiket konkrétan valami miatt tényleg el lehet ítélni. És miben áll a társadalom felelőssége, elfogadható-e az a nézet, hogy ez a korszak nem szerves része a német történelemnek, hanem egy bűnöző rezsim ült rá a társadalomra, nem utolsósorban külső tényezők hatására. Vagy kollektív a felelősség azokért a bűnökért, amelyeket a kollektív hallgatás nélkül nem lehetett volna elkövetni?

Romsics Gergely kitér a híres történészvitára is, amelyet Ernst Nolke, a Fasizmus korszaka című alapmű szerzője váltott ki egy 1986-ban írt cikkével, amelyre 1200 válasz érkezett. A Rubicon mostani számának talán ez a legizgalmasabb része. És már csak ezért is mindenkinek ajánlani tudom. Mert nagyon elgondolkodtató, hogy mennyire nem könnyű viszonyulni a még oly egyértelműnek látszó korszakhoz sem, s hogy ez a feldolgozási folyamat, amelyet hol óvatos politikai szándék, hogy a fiatalok lázadása táplált, nem megingások nélküli és nem is mindig egy irányba mutató. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Ernst Nolke, akinek 1963-ban megjelent imént említett könyvét még nagy elismeréssel fogadták, később, különösen a kilencvenes években már olyan kijelentésekre ragadtatta magát, amilyenek a szélsőjobb oldalról ismerősek, és aki a holokausztot, az egész hitleri rendszert a sztálini terrorra adott válasznak fogja fel. Úgyhogy a vita mind a mai napig tart. Tulajdonképpen arról, hogy Németország kiléphet-e már a holkauszt árnyékából. Akik majd kézbe veszi a Rubicont, láthatja, hogy mennyire jó, mennyire sokatmondó a képanyag is. Igaz volt is miből válogatni. A Hitlert átszellemülten köszöntő asszonyoktól a hadonászó Goebbelsen és a karlendítő papokon át a Hitlerjugend ruháját viselő tizenéves kisfiúig, aki rémületében sír, mert fogságba esett.

Lukácsi Béla