Forrás: OrigoAz [origo] összegyűjtötte a jelenleg zajló fegyveres konfliktusokat. Bár csak a legjelentősebb ellentéteket soroljuk fel, annyi így is biztos: alig akad olyan része a Földnek, ahol nincs háború. Összeállításunkból megtudhatja, hol, mióta harcolnak egymással különböző ellenérdekelt felek, és ezekben a harcokban hozzávetőleg hányan vesztették életüket. Adatbázisunkat folyamatosan bővítjük.
Közel-Kelet
Irak
Szembenálló felek: USA, Nagy-Britannia, Iraki kormányerők-Szaddám Huszein csapatai (2003 május 1-ig), szélsőséges iszlám felkelők (jelenleg is)
Harcok kezdete: 2003 márciusa
Áldozatok száma: 132 ezer
Háttér: Már az 1991-es Öbölháború után is felmerült, hogy eltávolítsák a hatalomból Szaddám Huszein iraki diktátort, de akkor ez elmaradt. George Bush amerikai elnök a 2001 szeptemberi merényletek után meghirdetett terrorizmus elleni háborúját követően először 2002-ben sorolta a Gonosz Tengelyéhez Irakot (Észak-Koreával és Iránnal együtt). 2002-ben az ENSZ Biztonsági Tanácsa elfogadta az 1441-es határozatot, amely arra kötelezte Irakot, hogy megszabaduljon tömegpusztító fegyvereitől, vagy „komoly következményekkel” kell szembenéznie.
Az USA és szövetségesei 2003-ban már vetették Szaddám szemére, hogy megpróbálja eltitkolni veszélyes fegyvereit, de az ENSZ-et (elsősorban a németek, a franciák és az oroszok ellenállása miatt) nem tudták meggyőzni, hogy beleegyezzen Irak megtámadásába. Végül a világszervezeten kívül alakították szövetséget, és így indítottak támadást 2003 márciusában Irak ellen. Ekkor már nem csak a tömegpusztító fegyverek megsemmisítése, hanem a Szaddám-rezsim megdöntése is cél volt.
A háború alig egy hónapig tartott, Szaddám hatalmát megdöntötték, a diktátort elfogták, de az állítólagos tömegpusztító fegyvereket azóta sem találják. Az ellenállás pedig jelenleg is folyik. Az USA és szövetségesei nem az iraki hadsereggel állnak már szemben, hanem (az al-Kaidával kapcsolatba hozott) iraki és külföldi felkelők kisebb csoportjaival, amelyek rajtaütésszerű támadásokon kívül öngyilkos merényleteket, robbantásokat hajtanak végre. A nyugati katonák mellett az iraki kormányzati célpontok is egyre szaporodnak.
Izrael
Szembenálló felek: Izrael vs. palesztinok
Harcok kezdete: 1948
Áldozatok száma: több mint 120 ezer
Háttér: Izrael állam 1948-as megalakulását követően három háborúban (1948, 1967, 1973) igyekezett megvédeni magát a szomszédos arab államok támadásaitól. A harcok következtében palesztinok százezrei menekültek a szomszédos államokba, illetve Izrael számos térséget szállt meg – Ciszjordániát, a Gázai övezetet és a Golán-fennsíkot – saját biztonsága érdekében.
1978-ban és 1982-ben Libanon déli részét is megszállta, de a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) támadásai miatt ezekről a területekről 2000-ben kivonult. Az ígéretes, 1993-ban megindult oslói békefolymat ekkor végleg megakadt, és kezdetét vette a második palesztin felkelés (intifáda). A intifáda ögyilkos merényletek, rakétatámadások egész sorát hozta, melyekre válaszként az izraeli hadsereg házrombolásokba, irányított likvidálásokba kezdett.
A 2003-ban indított útiterv a békéért is többször megakadt már. A megegyezést nehezíti, hogy a különböző palesztin fegyveres csoportok általában nem engedelmeskednek a palesztin hatóságnak. Izrael 2004 végén úgy döntött, hogy kivonja csapatait a Gázai övezetből és felszámolja telepeit. A kivonulás elvileg 2005 augusztusának közepén indul.
Ázsia
Afganisztán
Szembenálló felek: USA, Nagy-Britannia és a koalíciós erők vs. al-Kaida, Tálibok, afgán felkelők
Harcok kezdete: 2001 (1978 a szovjetek ellen)
Áldozatok száma: 500 ezer (a szovjet idők harcaival együtt)
Háttér: A muzulmán ellenállás 1978-ban kezdődött a Szovejtunió által támogatott komminsta kormányzattal szemben. Ekkor még az USA, Szaúd-Arbia, Kína és Pakisztán is támogatta az ellenállókat, a mudzsaheddíneket. 1979-ben a szovejt hadsereg bevonult, és egészen 1989-ig harcolt a lázadókkal.
A kivonulás után a mudzsaheddínek az átmeneti kormányt is támadták, majd 1992-ben elfoglalták a fővárost, de hamar egymással is szembenálló csoportokra bomlottak. 1994-ben kezdtek mozgolódni pakisztáni támogatással a tálibok, akik 1996-ra megszerezték a fővárost, két évvel később pedig már az ország 90 százalékát ellenőrizték.
A 2001. szeptember 11-i Amerika ellenes támadások után az USA légiháborút indított a tálibok ellen és az északi szövetséggel karöltve elűzték szélsőséges muszlim kormányzatot melynek nevéhez többek között a nőkkel szembeni sokszor kegyetlen szigor és a csador (az egész fejet és arcot takaró csukja) kötelező viselésének újbóli bevezetése és egyedülálló évezredes buddhista emlékek lerombolása kapcsolódott többek között.
Hiába űzték el azonban a tálibokat, hiába keresik hatalmas erőkkel a nevezetes terrorcselekmények szellemi atyjának és fő finanszírozójának tekintett Oszama bin Ladent az amerikai, és az új afgán hatalmat segítő NATO-, illetve ENSZ-erők, az országban nincs béke, kisebb összecsapások jelenleg is folynak. A fegyveres ellenállók emellett előszeretettel támadnak külföldi katonákra, vagy segélyszervezetek munkatársaira, esetleg a világ kábítószertermelésének egyik legfontosabb alapanyagát biztosító mákültetvények elpusztítását megkísérlő kormányerőkre.
India
Kasmír
Szembenálló felek: India vs. kasmiri szeparatisták/Pakisztán
Harcok kezdete: 1948
Áldozatok száma: 38 ezer-100 ezer között (1989 óta)
Háttér: Pakisztán és India 1947-es kettéválasztása óta két háború dúlt már Kasmír hovatartozása miatt, mivel India a kettészakítást követően megszállta a terület egy részét. A mostani fegyveres konfliktus 1989 óta húzódik, amikor függetlenségi harcokba kezdett a térség indiai részén a Dzsammu és Kasmír Felszabadítási Front. A lázadásban legalább 140 fegyveres csoport vett részt, azzal a céllal, hogy a területet függetlenítsék vagy Pakisztánhoz csatolják.
India jelentős számú katonaságot vezényelt a térségbe Hat éves közvetlen kormányzás után 1996-ban választást tartottak, de a voksolást erőszakos cselekmények egész sora kísérte. Az 1997-es pakisztáni indiai tárgyalások nem hoztak eredményt. 2001-ben India egyoldalú tűzszünetet hirdetett, de ennek még abban az évben vége szakadt.
2002-ben ismét háborúközeli helyzet alakult ki, de nemzetközi nyomásra enyhült a helyzet. Az utóbbi időben az eredetileg nemzeti alapú ellenálás, egyre inkább vallási színt ölt. Az India és Pakisztán között 2004-ben újraindult béketárgyalások jelenleg is tartanak, de az ehhez kapcsolódó látványos béketeremtő kísérlet (a buszközlekedés újraindítása) véres erőszakba torkollott.
Asszám
Szembenálló felek: India vs. asszámi lázadók
Harcok kezdete: 1979
Áldozatok száma: több mint 11 ezer
Háttér: A függetlenségi törekvéseket főként az táplálja, hogy a helyiek keveslik a területen megtermelt javakból való részesedést, de etnikai ellentétek is szítják a feszültséget. A felkelő csoportok főként etnikai alapon szerveződtek, nagyobb autonómiát, szélsőséges esetekben függetlenséget követelnek.
A „90-es évek elején bevezetett közvetlen indiai kormányzás átmeneti sikereket hozott, de 1996-ban újra terjedni kezdett az erőszak. Ezért 1997-ben összehangolták nem csak az indiai hadsereg és rendőrség, hanem szomszédos államok (Banglades, Burma, Bhutan) katonai egységeinek akcióit is. Ennek erdményeképp felkelők ezrei adták meg magukat, de hiába az akciók, és hiába a 2004-ben tett béketárgyalási engedmények, számos csoport kitart a harc mellett.
Indonézia
Aceh
Szembenálló felek: kormányerők vs. szeparatisták
Harcok kezdete: 1976
Áldozatok száma: 18 ezer
Háttér: Aceh az indonéziai Szumátra egyik tartománya. A térség igen gazdag természeti kincsekben, például olajban és földgázban. A lázadók fő ereje, a Szabad Aceh Mozgalom (Gerakan Aceh Merdeka – GAM) azt állítja, hogy ha teljes egészében a térség rendelkezhetne a természeti kincsekből befolyó jövedelemmel, akkor a Brunei Szultánsághoz hasonló gazdagságú iszlám államot hozhatnának létre. Ennek történelmi előzményei is vannak, az Acehi Szultánság ugyanis jelentős tényező volt a térségben a 19. században.
A II. világháborús japán megszállást követően a terület az indonéz függetlenségi mozgalom egyik fontos bölcsöje lett. Hiába kapott azonban a térség nagyfokú autonómiát az indonéz függetlenség 1949-es kikiáltásakor, egy év múlva ezt visszavonták. Többek között emiatt tört ki az iszlám forradalom az ötvenes években, „53-ban még függetlenségüket is kikiáltották, de „59-re újra Indonézia része lett a tartomány, nagyobb autonómiával.
A függetlenséget a „60-es években csorbították meg ismét, amikor Szukarno indonéz elnököt puccsal megdöntötte Szuharto tábornok. A jelentős földgázlelőhelyekre 1971-ben bukkantak Aceh északi részén, az ezzel járó beruházások és bevándorló munkások pedig konfliktusba kerültek a helyi muszlimokkal. Ráadásul alig juttatnak a helyieknek a térség bevételeiből.
Az 1976-ban a GAM vezetésével kitört függetlenségi felkelést vérbe fojtott az indonéz kormányzat, majd hasonlóan cselekedtek az 1990-es évek elején az újraszerveződött ellenállással is. A mostani konfliktus 1997-ben kezdődött, a komolyabb akcióknak a 2004 végén pusztító cunami vetett véget. Azóta béketárgyalésok folynak, de a GAM több részlege nem ismeri el saját tárgyalódelegációjukat, és további ellenállással fenyeget.
Maluku
Szembenálló felek: kormányerők vs. keresztények vs. muzulmánok
Harcok kezdete: 1999
Áldozatok száma: 5-10 ezer
Háttér: A Fűszer-szigetek néven is ismert térség keresztény és muzulmán lakói között feszül a konfliktus, elsősorban nem vallási okokból. A két vallási csoport évtizedekig békében élt egymással. A „90-es évek végén azonban gazdasági válság robbant ki, jelentősen megnőttek a szegények és gazdagok közötti különbségek.
Válságba került a hagyományos társadalmi berendezkedés, ráadásul egyre többen települtek be, és a kormányzat feltűnően iszlamizálódott. Ezen kívül egyes kisebb közösségekben erőszak bontakozott ki.
Az ellenségeskedés az elégedetlen csoportok között félreértéseken és összeesküvés-elméleteken alapul – állapította meg 2000-ben a Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet. 2002-ben ugyan békét kötöttek, de ezt nem tartották be a felek. Bár 2004 elejéig viszonylag nyugodt volt a helyzet, egy tavaly áprilisi robbantást követően számos merényletet követtek el. Legutóbb május 28-án robbantott fel egy piacot Szulavézi szigetén a Lashkar Jihad nevű muzulmán csoport. Az akcióban 19 ember vesztette életét.
Irian Jaya (Nyugat-Pápua)
Szembenálló felek: kormányerők vs. pápua felkelők
Harcok kezdete: 1969
Áldozatok száma: becslések 5 ezer és több százezer közé teszik
Háttér: A pápuák azért harcolnak, hogy különleges státust vívjanak ki az általuk lakott területen. A függetlenségi mozgalmat az OPM (Organisasi Papua Merdeka) nevű csoport irányítja, mióta Irian Jaya Indonézia tartománya lett.
A kormányzat 1977-ben véres akciókat indított az ellenállás felszámolására, de az a „80-as években új erőre kapott a felkelés, miután jávaiak százezreit telepítették a területre.
A helyiek nem nézik jó szemmel, hogy egy amerikai tulajdonú bányaválalat hatalmas réz-, ezüst- és aranybányákat működtet, melyek komoly természetkárosítást okoznak és a helyiek csak elenyésző kompenzációt kapnak cserében. Az indonéz hatalom előszeretettel végez törvényes kereteken kívül a mozgalom vezetőivel. Jelenleg elvétve fordulnak elő kisebb összecsapások.
Nepál
Szembenálló felek: kormányerők vs. maoista lázadók
Harcok kezdete: 1996
Áldozatok száma: több mint 10 000
Háttér: Az 1990-es demokratikus átmenet – abszolutista monarchiából többpártrendszerű alkotmányos monarchiává alakult az ország – nem fejeződött be, az új rendszer politikailag instabil. A helyzetet a hatalmas szegénység is rontja.
A változásokkal elégedetlen Nepáli Maoisták Kommunista Pártja 1996. február 13-án indította el a „népi háborút”, melynek célja a kommunista államrendszer bevezetése. A felkelés 1999-re már elérte Nepál 75 megyéjének felét. A hatóságok brutális fellépése szimpátiát keltett a maoisták irányában, a helyzetet pedig elmérgesítette a 2001-es királygyilkosság, amikor a számára kiválasztott menyasszonnyal elégedetlen Dipendra herceg lemészárolta az egész szűkebb királyi családot, majd magával is végzett.
Az új király Gianendra ez év elején magához ragadta a hatalmat a béke és a demokrácia heyreállításának jelszavával. Az ezt követően indult akciókban felkelők tucatjaival végeztek.
Fülöp-szigetek
Mindanao
Szembenálló felek: kormányerők vs. muzulmán szeparatisták (MILF/ASG)
Harcok kezdete: 1971
Áldozatok száma: 100-150 ezer
Háttér: A konfliktus gyökere, hogy a 20. század elejétől hatalmas mennyiségben telepedtek be amerikai keresztények a főleg muszlimok lakta szigetre. Ez felgyorsult a Fülöp-szigetek 1946-os függetlenné válása után, a keresztények aránya 1983-ra elérte a 80 százalékot.
A muszlim ellenállás 1971-től folyamatos, a két legjelentősebb csoport a Moro Nemzeti Felszabadítási Front (MNLF), és a szélsőséges Abu Szajjaf Csoport (ASG). Mindkettő Mindanao függetlenségéért harcol. 1972-től statáriumot vezettek be, az intenzív harcok a „90-es években csitultak, majd 1996-ban és 2003-ban pedig békemegállapodásokat írtak alá.
Ezek azonban csak egy-egy csoporttal kötött szerződések voltak, a többiek általában nem ismerték el azokat és folytatták a harcot. Az USA a 2001 után bejelentett terrorizmus elleni háború keretében jelentős támogatást nyújt Mindanaón a központi kormányztanak. Ugyan hivatalosan csak a kiképzésben működhet közre, bizonyos jelek arra utalnak, hogy ennél többet is tesz.
Kommunista felkelés
Szembenálló felek: kormányerők vs. kommunista felkelők
Harcok kezdete: 1969
Áldozatok száma: 25 ezer
Háttér: Már a japán megszállás alatt is működtek kommunista ellenálló sejtek a Fülöp-szigeteken, melyek közül az egyik földeket is osztott. Az ötvenes években fegyvert ragadó mozgalmat hamar szétverte a kormányzat.
A most is zajló fegyveres harc 1969-ben robbant ki, miután a frissen megalakult Fülöp-szigeteki Kommunista Párt (CPP) maoista agrárforradalmat szorgalmazott. A párt 60 fős fegyveres szárnya évek alatt komoly erővé alakult, a „80-as években kemény harcokat folytattak a kormányzati erőkkel.
Az 1986-os sikertelen béketárgyalások után 1992-ben amnesztiát hirdetett a kormányzat, és tárgyalásokat kezdeményeztek. 1998-ban emberi jogi egyezményt kötöttek egymással, de a tervezett béketárgyalások elmaradtak 1999-ben, 2001-ben, majd 2005-ben is.
Afrika
Algéria
Szembenálló felek: kormányerők vs. iszlám fegyveresek
Harcok kezdete: 1992
Áldozatok száma: 100-150 ezer
Háttér: A Franciaországtól 1962-ben kivívott függetlenséget követően társadalmilag, gazdaságilag rossz helyzetbe került az ország. A következő 27 éves szocialista párti egyeduralom alatt egyre élesebbek lettek a különbségek a kormányzó elit és az elszegényedett többség között. A „80-as évek végén felkelések és sztrájkok sorozata is jelezte ezt, miközben az emberek körében egyre népszerűbbek lettek az iszlám mozgalmak.
Az 1990-ben bevezetett többpártrendszer, és a választások 1991-es első fordulója után az Iszlám Megváltó Front (FIS) állt győzelemre. A katonaság által is támogatott kormányzat 1992-ben azonban elhalasztotta a választások második fordulóját attól való félelmében, hogy azt a FIS nyerheti meg. Ezt követően az iszlám pártok a fegyveres ellenállást választották, és a kormányzat folyamatosan harban állt a FIS-hez köthető Iszlám Megváltó Hadserege (AIS), a szélsőséges Iszlám Fegyveres Csoport (GIA) mellett több más kisebb fegyveres csoporttal.
A „90-es években a GIA egyre brutálisabb módszerekhez nyúlt, az AIS pedig ennek hatására egyoldalú tűzszünetet hirdetett, hogy elhatárolja magát az iszlám nevében elkövetett erőszaktól. Egy 2000-ben hozott amnesztiatörvény következtében számos fegyveres feladta magát, ennek ellenére – ha kisebb intenzitással is – a harcok jelenleg is folynak.
Burundi
Szembenálló felek: tuszik vs. hutuk, illetve kormány vs. tuszi/hutu felkelők
Harcok kezdete: 1988
Áldozatok száma: 250-300 ezer
Háttér: Az 1962-ben Belgiumtól függetlenné vált Burundiban a függetlenség kivívása óta gyakoriak az etnikai villongások. A két fő ellenlábas etnikai csoport közül a kisebb létszámú tuszik birtokolták a hatalmat, miközben a hutu többség elnyomásban élt.
A jelenlegi konfliktus kezdete 1988-ra tehető, akkor több mint 20 ezer hutut mészároltak le egy felkelést követően. Burundi első demokratikus választását 1993-ban a hutu FRODEBU (Front a Burundi Demokráciáért) nyerte, de vezetőjét nem sokkal később megölték. A FRODEBU és az UPRONA (Tuszi Szövetség a Nemzeti Haladásért) 1994-ben két nagykoalíciót is alakított, utóbbit az ENSZ segédletével.
1996-ban Major Pierre Buyoya volt elnök katonai puccsal megszerezte a hatalmat, de elnyomó politikáját a környező országok is rossz szemmel nézték. A helyzetet tovább bonyolította a Kongói Demokratikus Köztársasággal kialakult konfliktus is 1998-ban.
2001-ben hutuk és tuszik közös ideiglenes kormányt alakítottak, de a két fő lázadó csoport (FDD, FNL) folytatja a harcot. A konfliktusra jellemző a gyerekkatonák alkalmazása, és az ellenséges etnikai csoporthoz tartozó civilek válogatás nélküli legyilkolása.
Elefántcsontpart
Szembenálló felek: kormányerők vs. északi lázadók
Harcok kezdete: 2002
Áldozatok száma: több mint 3000
Háttér: Afrika egyik legstabilabb államában, a kakaó-nagyhatalomban vallási okokból törtek ki zavargások egy 2002-es sikertelen puccsot követően. A javarészt északon élő muszlimok és a déli keresztények valamint animisták között már régóta érlelődött a feszültség, az erőszakos puccskísérlet pedig elmérgesítette az ellentéteket.
A muszlimok úgy érzik, kimaradtak a hatalomból, emellett a kakaóültetvényeken kecsegtető nagyszámú munkalehetőség által az országba csábított bevándorlók miatt az etnikai szembenállás is erős. A kormányt a külföldi (brit, francia, dél-afrikai) zsoldosok támogatják, de a lázadók 2003-ban „Új Erők” néven egyesült csoportjaihoz is érkezik támogatás külföldről.
Kongói Demokratikus Köztársaság
Szembenálló felek: kormányerők vs. helyi lázadók, Ruanda, Uganda
Harcok kezdete: 1996
Áldozatok száma: 3,8 millió halott (350 ezer ember a harcok, a többség a harcok nyomán kialakult járványok és éhínség miatt)
Háttér: A Kongói Demokratikus Köztársaság (volt Zaire) keleten fekvő Észak- és Dél-Kivu tartományban régóta tartanak az erőszakos etnikai villongások a hutuk, nyangák, nandék és hundék között. Az ellenségeskedés azt követően kapott nagyobb teret, hogy a szomszédos Ruandából a tuszik győzelme miatt hutuk milliói menekült a területre 1994-ben.
1996-ban Dél-Kivu kormányzója a térség elhagyására szólította fel a Mobutu Sese Seko elnökkel szembenálló banyamulenge nevű tuszi csoportot. Válaszul a banyamulengék fellázadtak a hutuk ellen, majd számos más, Mobutu uralmával elégedetlen etnikai csoport is csatlakozott hozzájuk. 1997-ben Mobutut elüldözték, majd a helyére kinevezett, a Kongói Demokratikus Köztársaságot kikiáltó Laurent Kabila elnök ellen fordultak 1998-ban.
A feszültség oka, hogy az etnikailag kevert területen élők csak egy dologban értettek egyet: Mobutunak mennie kell. Távozása után azonban egymás ellen fordultak.
A konfliktusba a szomszédos államok – Zimbabwe, Angola és Namíbia – is beavatkoztak Kabila mellett. Ruanda, Uganda és Burundi ugyanakkor a Kabila-ellenes csoportok mellé állt. Kabila 2001-es megölését követően fia, Joseph Kabila lett az elnök, aki végül 2003-ban elérte, hogy az 1999-es luszakai egyezménynek érvényt szerezzenek: kivonták a külföldi csapatokat, a lázadók erőit pedig egyesített hadseregbe tagolták. Azóta volt két sikertelen puccskísérlet 2004-ben, fegyveres erőszak azonban ritkábban fordul elő, főleg az ország keleti felében.
Szomália
Szembenálló felek: kormányerők vs. rivális klánok
Harcok kezdete: 1991
Áldozatok száma: 400 ezer
Háttér: A „70-es évek végtől folyamatosak a klán-háborúk a kalózkodásról elhíresült Szomáliában. 1988-ban észak-keleten a Szomáliai Nemzeti Mozgalom (SNM), délen pedig több más csoport kezdett harcot a kormány ellen. 1991-ben elüldözték a hatalomban lévő Sziad Barre-t, de a megosztott lázadók egymás ellen fordultak, ráadásul az Egyesült Szomáliai Kongresszus (USC) által kikiáltott kormányt egyetlen külföldi állam sem ismerte el, ahogy az SNM által északon kikiáltott Szomáliföldet sem.
Az országban 1991 óta nincs központi kormány, a béke és rend helyreállítására 1992-ben felállított ENSZ-hadtest (UNOSOM) sem járt sikerrel. A békefenntartók harcba keveredtek helyi milíciákkal, amikor az egyik legjelentősebb hadurat – Mohammed Farad Aideed-et – próbálták meg elkapni. Az UNOSOM-ot 1995-ben feloszlatták, Aideed pedig 1996-ban meghalt, helyére fia, Huszein került. Lázadók egy csoportja közben újabb kis államot kiáltott ki észak-keleten Puntföld néven, melyet senki nem ismer el.
Számos sikertelen béketeremtési kísérlet után, végül 2000-ben a klánok képviselőiből megalakult egy átmeneti kormány, ennek azonban a fővároson Mogadisun kívül nem sok gyakorlati hatalma van. A harcok intenzitása azóta csökkent, és jelentős eredményeket értek el az általános béke megteremtésében, sőt az új kormányt már nemzetközileg is elsimerik. Számos kisebb, a politikai fejleményekkel elégedetlen és a kormányt el nem ismerő klán azonban folytatja a harcot.
Szudán
Dél-Szudán
Szembenálló felek: kormányerők vs. lázadók délen
Harcok kezdete: 1983
Áldozatok száma: 2 millió
Háttér: Vallási alapú konfliktusnak indult a déli keresztény és animista tanok hívei, illetve a hatalmat birtokló északi muszlimok közti ellentét. Előbbiek autonómiát, függetlenséget követelnek, de a harcokba oldalukon utóbb bekapcsolódtak kormányellenes muszlim csoportok is.
Délen a felkelők gyakran egymással is harcba bonyolódtak etnikai és területi alapokon. A déli felkelőket több szomszédos ország – Eritrea, Etiópia, Uganda – is támogatta. Ugyan 2004-ben sikeres béketárgyalások kezdődtek a lázadók és a kormány között, sőt év végén állandó tűszünetet is kötöttek, a két fél gyakran vádolja a másikat ennek megsértésével.
Darfúr
Szembenálló felek: kormányerők vs. darfuri lázadók
Harcok kezdete: 2003
Áldozatok száma: 30-50 ezer
Háttér: A válság 2003-ban kezdődött, amikor a központi kormányzattal elégedetlen darfúri feketék két ellenzéki szervezete fegyverkezni kezdett. A két csoport idővel egymással is konfliktusba került. A kartúmi kormány a lázadásra válaszul a tartományba küldte az arabokból szerveződött Dzsandzsavíd milíciát, amely etnikai tisztogatást hajtott végre a térségben.
Egymillió ember kényszerült otthona elhagyására, a tartomány menekülttáboraiban embertelen körülmények uralkodnak. Annak ellenére, hogy 2004 novemberében békét kötöttek egymással, a harcok folytatódnak, és rendszeresek a támadások a menekülttáborok ellen is, ahonnan a legtöbb segélyszervezet kivonult.
Uganda
Szembenálló felek: kormányerők vs. lázadók
Harcok kezdete: 1987
Áldozatok száma: több mint 10 ezer
Háttér: Az 1986-ban az Apolo Milton Obote elnököt elűző és kormányra kerülő Yoweri Museveni Nemzeti Ellenálló Hadserege ellen lázadók csoportjait muszlim harcosok, illetve volt ruandai, zairei katonákból verbuválódott csoportok alkotják.
A legjelentősebb lázadó haderőt, az Úr Ellenálló Hadseregét (LRA) 1987-ben alakította meg Joseph Kony, egy unokatestvére által vezetett vallási alapú csoport feloszlatását követően. A csoport hírhedt civilek elleni brutális támadásairól és gyerekek elrablásáról, akiket gyerekkatonának képeznek ki. Fő támogatóik az ország északi részén élő acholi és lango törzsek, melyek elégedetlenek a kormányzati politikával.
Európa
Csecsenföld
Szembenálló felek: Oroszország vs. csecsen lázadók
Harcok kezdete: 1994
Áldozatok száma: 150-200 ezer
Háttér: A konfliktus – bár gyökerei mélyebbre nyúlnak – a Szovjetunió felbomlásáig vezethető vissza közvetlenül. A felbomláskor az autonóm köztársaságok – mint például a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaság – nem váltak függetlenné, hanem automatikusan Oroszország (vagy egy volt szovjet tagköztársaság) részei lettek.
A csecsenek azonban (mint évszázadok óta mindig) politikai és kulturális önállóságra vágytak, és már 1991 őszén – Dzsohar Dudajev vezetésével – kikiáltották a függetlenséget, jóllehet a Szovjetunió csak december 25-én bomlott fel. Az oroszok egészen 1994-ig vártak az ellenlépéssel – mindkét felet lefoglalták a belső gondok.
Az 1994-ben Borisz Jelcin elnöksége alatt indított támadást kevésbé támogatta az orosz közvélemény, míg a Putyin idejében, 1999-ben terrorizmus ellenes jelszavakkal indított akciót már annál inkább. A csecsenek nem tudtak egységesen fellépni az oroszok ellen, az ellenállást több kisebb csoport folytatta, akikben csak oroszellenességük volt közös.
A hadseregek közötti konfliktus hamar átterjedt a civil lakosságra is, emberrablások, öngyilkos merényletek követelték ártatlanok életét, a harcok a „90-es évek végére a határokon is átcsaptak. Az oroszok 2004 végétől nagyrészt újra ellenőrzésük alatt tartják Csecsenföldet, de az ellenállás nem tört meg.
Amerika
Kolumbia
Szembenálló felek: kormányerők vs. Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (ELN), Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) 1978, AUC Autodefensas Unidas de Colombia 1995
Harcok kezdete: 1965
Áldozatok száma: 40 ezer (csak az utóbbi évtizedben)
Háttér: A jelenlegi konfliktus az 1948-58 közötti „La Violencia” időszakáig vezethető vissza. Ekkor a liberális és a konzervatív párt hívei között dúlt polgárháború. Ezen időszak alatt egyes földművelő közösségek a teljes önellátásra rendezkedtek be a kommunista párt segítségével. A „La Violencia” lezárását követően azonban az első – konzervatív – kormány 1965-ben megtámadta ezeket a közösségeket, mivel attól tartottak, hogy a kommunista befolyás a kubai forradalmi eseményekhez hasonló eredményre vezethet.
A támadások hatására a közösségek mozgékony gerillacsapatokká alakultak, és forradalmi harcot kezdtek. A több kisebb harcos csoportból az 1990-es évekre két nagyobb maradt aktív (a többiekkel – jelentős részben a hidegháború lezárulásának köszönhetően – sikerült megegyeznie a kormányzatnak), és közülük is csak a FARC-EP (Kolumbiai Forradalmi Fegyverese Erők – Népi Hadsereg) maradt meg egyetlenként, amely a hajdani harcos földműves közösségekből eredezteti magát. Rajtuk kívül a kubai diákokból alakult ELN számottevő még a jelenlegi harcokban, illetve az 1995-ben gazdag földbirtokosok és drogbárók magánhadseregeiből alakult AUC (Autodefensas Unidas de Colombia – Egyesült Kolumbiai Önvédelmi Erők).
Az AUC azt állítja magáról, hogy nem áll szemben a kormánnyal. Az illegális hadsereg ugyanakkor számos emberrablást hajtott végre és komoly szerepe van a drogkereskedelemben. 2003-ban megkötötték a „Santa Fe de Ralito-i egyezményt a kolumbiai békéért” a kormánnyal. Ennek értelmében 2005 végéig teljesen le kell szerelmi az AUC-ot, melynek tevékenysége a megállapodás aláírása óta számottevően visszaesett.
[origo]
