Forrás: HVGCsaknem egy évtizeddel előbb véget érhetett, sőt talán el sem kezdődött volna a vietnami háború, ha a politikusok hallgatnak egyes kémekre – derül ki az éppen harminc évvel ezelőtti amerikai megfutamodás hosszú előtörténetének utólagos elemzéseiből.
Elhúzódó gerillaháború is szerepelt a CIA Irakról szóló elemzésében, éppen a tavaly őszi elnökválasztási kampány kellős közepén. Nem mondható, hogy a borús – a háború ellenzőinek szemében akár egy második Vietnam veszélyét is felidéző – előrejelzést azóta meggyőzően megcáfolta volna az idő, ám az elnök embereinek akkor határozottan nem tetszett. Az amerikai kémközpont akkor újonnan kinevezett főnöke, Porter Goss pedig nem sokkal később heves nagytakarításba kezdett (HVG, 2004. december 18.).
Nem Bush volt az első amerikai elnök, aki politikai szándékainak megfelelő elemzéseket szeretett volna kapni a titkosszolgálatoktól, és az sem újdonság Amerikában, hogy a kellemetlen kémjelentéseket a kormányok egyszerűen nem veszik figyelembe. Pedig ha például az éppen harminc évvel ezelőtt véget ért vietnami háború idején az amerikai hadvezetők hallgatnak a CIA szakértői közül a veszély mértékét megérzőkre, akkor hamarabb, kisebb vér- és presztízsveszteséggel fejeződhetett volna be az indokínai kaland.
Sőt talán el sem kezdődik. „A küzdelem Dél-Vietnamban el fog húzódni, és sokba fog kerülni. Az ottani hadsereg morálja mélyponton van, a földművesek és a katonák nem bíznak egymásban, a dél-vietnami katonai szervezetek kommunista fertőzöttsége nyilvánvaló” – utalt az amerikai titkosszolgálatok 1963 februárjában készült nyersfogalmazványa arra, hogy az akkor már másfél éve jelentősen megnövelt amerikai katonai segítség nem éppen a kívánt hatást érte el. Mire azonban a jelentés John F. Kennedy elnök asztalára került, végső változata már egy kicsit másképpen csengett: „Úgy látjuk, hogy a kommunisták előrenyomulását sikerült feltartóztatni, és a helyzet javul. Az utóbbi egy év eredményei arra utalnak, hogy a kommunistákat katonai erővel féken lehet tartani, és növelni lehet a biztonságot vidéken.” Vagyis John McCone akkori CIA-vezér úgy gondolta, hogy a döntéshozók jobban szeretik az előremutató jelentéseket, mint a pesszimista jóslatokat. S egyébként is, Washington akkor úgy tervezte, hogy néhány ezer katonai szakértőjét 1965 végéig kivonja Dél-Vietnamból, McCone meg nem akarta kiábrándítani a főnököket.
Csakhogy a kozmetikázott jelentés elkészülte után néhány hónappal – egyébként három héttel Kennedy elnök meggyilkolása előtt – Saigonban puccsal megdöntötték Ngo Dinh Diem elnök rezsimjét, holttestét egy páncélautón hordozták körbe a teljes káoszba süllyedt fővárosban. Washington helyi szövetségesei a Vietkong néven emlegetett gerillákat vádolták, az amerikaiak pedig kötelességüknek érezték, hogy további katonai szakértők küldésével és fegyverek szállításával védjék Dél-Vietnamot a kommunistáktól. Az egymást követő amerikai elnökök és beosztottaik ugyanis – pártállástól függetlenül – magukévá tették a Truman-kormánynak még az 1940-es évek végén megfogalmazott doktrínáját, amely úgy szólt: ha Indokína kommunista uralom alá kerül, az veszélyezteti az USA biztonságát. Eisenhower 1954-ben ezt még megtoldotta azzal, hogy Indokína eleste „beláthatatlan következményekkel járna a szabad világra nézve”.
Az államapparátuson belül először sajátos módon éppen az a CIA vonta kétségbe a megfellebbezhetetlennek tűnő álláspontot, amely korábban még melegen ajánlotta a háború totális eszkalációját. Az amerikai csapatok kivonásának „kockázata valószínűleg korlátozottabb és ellenőrizhetőbb, mint ezt korábban beállították” – ajánlották a visszakozást egy 1967 szeptemberében kelt szupertitkos jelentésben a titkosszolgálati elemzők. „Tehát 1967 őszén nyugodtan kivonulhattunk volna Vietnamból anélkül, hogy veszélyeztettük volna az USA, illetve a nyugati világ biztonságát” – vonja le a következtetést az akkori amerikai hadügyminiszter, Robert McNamara 1995-ben megjelent, meglepően kritikus emlékiratában. A kései felismerés egyik okaként azt hozza fel: az ominózus CIA-jelentésre ő maga is csak a könyve megírásához végzett kutatások közben bukkant rá, akkoriban Johnson elnök még saját hadügyminiszterének sem mutatta meg a fontos elemzést. A csapatok pedig még nyolc éven keresztül maradtak.
1973 januárjától azonban, miután Párizsban amerikai-vietnami tűzszüneti megállapodást írtak alá, a „kivételesen mocskos háborút egy ugyanolyan mocskos béke” váltotta föl, ahogyan az akkor már két éve az USA harmadik legfontosabb embereként Saigonban szolgáló Tom Polgar, a CIA helyi főnöke fogalmazott egy akkori beosztottja visszaemlékezései szerint. A Magyarországról az 1930-as évek végén diákként az USA-ba került, 44 évi titkosszolgálati karrier után háromcsillagos tábornokként leszerelt s most Floridában élő Polgar a HVG-nek magyarul nyilatkozva felidézte, hogy a „mocskos béke” éveiben az amerikai vezetők figyelmét már sok minden elvonta Vietnamtól. Richard Nixon elnököt lefoglalta a végül a bukásához vezető Watergate-ügy. Utóda, Gerald Ford mindenáron szabadulni akart a csődtömegtől, amelyhez – úgy érezte – semmi köze. Közben dúlt az első olajválság, kitört a második arab-izraeli háború, és Amerikában tombolt a vietnami háború elleni mozgalom. Ebben a helyzetben aztán – meséli most Polgar – megint nem hallgattak a CIA embereire. Hiába jelezték már közvetlenül azután, hogy Párizsban Henry Kissinger amerikai és Le Duc To észak-vietnami külügyminiszter aláírta a tűzszüneti megállapodást: az északiak meg fogják sérteni a tűzszünetet, sőt ha látják, hogy ezt nem követi ellencsapás, általános támadásba lendülnek. „Nixon és Kissinger nem hittek nekünk, és folyamatosan csökkentették a délieknek nyújtott amerikai támogatást, valósággal kiéheztették a déli hadsereget. Még arra sem volt pénzük, hogy a párizsi szerződés által megengedett arányban pótolják veszteségeiket” – emlékszik viszsza a kémfőnök. 1974 decemberében aztán az északiak, a tűzszünetet valóban látványosan megszegve, elfoglaltak egy stratégiailag jelentéktelen kisvárost, Phuc Longot, és – Polgar szerint – várták a hatást. S miután az amerikai hadvezetők – a CIA intését figyelmen kívül hagyva – nem reagáltak, a következő hónapokban a kommunisták megindították a végső támadást a déli hadállások ellen.
„1975. március 16-án táviratban tájékoztattam Washingtont, hogy a helyzet reménytelen” – idézi fel utolsó kétségbeesett próbálkozását a HVG-nek Polgar. „A végső kimenetel aligha kétséges – áll a saigoni CIA-főnök azóta több történeti munkában is idézett táviratában -, mert Dél-Vietnam amerikai katonai segítség nélkül életképtelen, Észak-Vietnam háborús kapacitása viszont ép, s élvezi a Szovjetunió és Kína támogatását is.” Erre sem jött sem válasz, sem utasítás a főnökségtől – meséli most Polgár -, „pedig akkor még kialkudhattunk volna egy tisztességes visszavonulásra módot adó békét”.
A dél-vietnami rezsim valóban hetek alatt összeomlott. Bejárták a világot a kommunista hadsereg elől kétségbeesetten menekülő – s helikoptereikről az azokra felcsimpaszkodó vietnamiakat le-lerugdaló – amerikaiakat megörökítő filmfelvételek. A saigoni kémfőnököt is elszállító utolsó amerikai helikopter 1975. április 30-án hajnali 4 óra 30-kor emelkedett föl a saigoni amerikai követség tetejéről.
Polgar csaknem két évtizeddel később, 1993-ban, turistaként látogatott el – feleségével együtt – az időközben Ho Si Minh-városra átkeresztelt Saigonba. Az előre lefoglalt helyett egy másik, gyengébb szállodában akarta őt elhelyezni az utazási iroda ügyintézője – idézte fel a HVG-nek utolsó vietnami kalandját Saigon egykori CIA-főnöke -, „de én kikértem magamnak: Maga nem tudja, milyen pozícióban voltam én ebben a városban?Ť Amikor egy órával később visszamentünk, az eredeti hotelba kísértek minket, de nem a lefoglalt egyszerű, kétágyas szobát kaptuk meg, hanem a legfelső emeleten lévő, négyszobás VIP-lakosztályt.”
RÉTI PÁL / WASHINGTON
