Forrás: Világgazdaság

Karrierklub

Válasz és vállalás bio módra

[2005-05-13]

Ön mindig siet valahova? Az elmúlt pár órában ezt láttam.

Ez a tempóm. Genetikai adottság, édesapám is hasonlóan vibráló személyiség volt. Ő még megtehette, hogy nem kapkodva, hanem tudatosan, alaposan szervezte meg, vezette a fajszi szövetkezet és a családja életét.

Minden szavából, gesztusából, mimikájából sugárzik az édesapja iránti tisztelet, szeretet, megbecsülés. Ő lett a nagy példakép?

Persze, de nem azért, mert az édesapám, hanem mert mint ember is rendkívül mély benyomást tett rám. Soha nem szaladt el vele a ló, pedig Magyarország egyik legjobb termelőszövetkezetének, a ma is működő fajszi tsz-nek volt az elnöke. A rendszerváltás előtt, amikor már szabadabban tudtak gazdálkodni a tsz-vezetők, akkor is ügyelt arra, hogy ő és a tsz tiszta maradjon – ez példa és életre szóló útravaló lett számomra, amelyhez hasonlót nehéz tetten érni és követni a mai közéletben.

A szakmát is tőle tanulta?

Ő a paprikaprogramban is szabadalom- értékű fejlesztéseket hajtott végre. Sokat elárul róla, hogy Izrael megkereste, valósítsa meg fűszerpaprika-termesztési projektjét; de ő – nemzeti érdekből – nem vállalta, hogy egy potenciális versenytársnál meghonosítsa a paprikát. Más megtette.

A család – szavaiból és életútjából látszik – meghatározó az életében.

Ezt a szülői házból hoztam: ott tanultam meg, hogy család nélkül nem megy. Édesanyám nagy terhet cipelt amiatt, hogy édesapám a szövetkezetre is “felesküdött”. Ugyanezt éli meg mellettem az én családom is.

Úgy láttam, derűsen viselik ezt

a “terhet”. Vagy ez csak a látszat?

Mi túlélők vagyunk – ezt az irdatlan vállalást nem lehetett volna a génjeinkben átöröklött jókedv, vidámság nélkül végigcsinálni. Nagyon sokat köszönhetek a feleségemnek, aki polgári családból jött, pedagógusként dolgozott, parasztgyerekhez ment férjhez, és feladva saját pályáját, mindenben a társammá vált – beleértve a családi vállalkozást is.

A gyerekeknél is természetes volt, hogy csatlakoztak a vállalkozáshoz?

Igen, már csak azért is, mert együtt éljük-építjük a vállalkozást, és ugyan látják ők is a kis- és középvállalkozások és a magyar agrárium buktatóit, sodorja őket is a lendület, de hisznek abban, hogy amit teszünk, az igenis érték, és fontos.

Külső segítségre nem gondoltak?

Dehogynem, az állásajánlatunkkal ott vagyunk minden szóba jöhető felsőfokú tanintézetben. A bio ismeretlen terep, és kevés fiatal meri vállalni, kiváltképp, ha a “csábító” nem multicég.

Mit ért azalatt, hogy túlélők?

Amikor édesapám meghalt, a tsz-nek új vezetőt kellett választani. Hárman aspiráltunk erre. Már érezhetők voltak a változások, ezért a folytonosságnak el kellett véreznie: sem a tsz-elnök fia, sem a “pártos” nem kellett, a semleges harmadik vált befutóvá. Apám útravalóiból ezúttal is meríthettem, hiszen a szövetkezeti múlt iránti tisztelet okán még ma is tag vagyok. Ugyanakkor acélosan küzdve – ahogyan csak egy Berta tud – megmutatom a közösségnek, amelynek nem kellettem: nem maradok magamra, és ha csak családi közösségben, de önálló vállalkozásként is sikereket érünk el.

Honnan a biogazdálkodás ötlete?

Az természetes volt, hogy a mezőgazdaságnál maradok és az is, hogy a paprika szerepet játszik majd a munkámban. Nemcsak az agrármérnöki diplomám, a paprikatémából szerzett doktorátusom és édesapám élete, de a közeg, ahonnan jövök – Fajsz – is erre kötelezett. A település hagyományosan a mezőgazdaságból él: a világhírű kalocsai fűszerpaprika és a sárközi fűszertájkörzetek középpontja. A területnek kitűnő az adottsága a biogazdálkodáshoz is. Ám igazából Csernobil és az fordított a bio felé, hogy nálunk az országos átlagot jóval meghaladó arányban van rákos megbetegedés – édesanyám is abban halt meg 55 éves korában.

Csernobil, rák az egyik oldalon – biogazdálkodás a másikon. Az öszszekötő kapocs?

Amikor édesanyám az utolsó stádiumba jutott, láttam, hogyan hálálja meg a szervezet a tiszta, könnyen felvehető ételt. Csernobil esetében pedig a homoktövis terelgetett erre. A baleset után nálunk is jelentősen megnőtt a radioaktivitás, és idővel a világ tudomást szerzett arról, hogy a szovjetek teljes titokban óriási homoktövis-ültetvényeket hoztak létre, hogy védőitalt állítsanak elő a radioaktivitásnak kitett embereknek. Kutatók kiderítették, a homoktövis a legkiválóbb szer a radioaktivitás és a rák ellen is. Ma már az Országos Onkológiai Intézet az egyik nagy homoktövistermék-megrendelőnk.

Hogyan vágtak bele?

Tizenöt éve kezdtük, és 1992-ig csak magunkra támaszkodhattunk. Attól kezdve látták az emberek, hogy értékesítem a terméket, újabb és újabb munkaeszközöket tudok venni, s bennem, a helybéli lakosban meg lehet bízni. Így kezdtünk el egyre több családdal együtt dolgozni. Ma már az ország 57 legdolgosabb családja termeszt az irányításommal, s a kalocsai börtön több elítéltjének is hosszú távon munkát biztosítunk. Nagyon jó csapatszellem alakult ki – a falusi embereknek ez máig nagyon fontos, szeretnek kalákában dolgozni, megbeszélni a dolgokat, tapasztalatot cserélni. Ezt a rendszerváltás első tizenöt éve sem tudta lenullázni az emberekben.

A biokultúra hazai meghonosításához kapott-e, kap-e támogatást?

Ez idáig több mint ötven pályázatot készítettünk, amelyeknek nyolcvan százalékos volt az elfogadottsága. A nulláról, zöldmezős beruházásként kezdtük, most egy élelmiszer-ipari vertikumot működtetünk, és ez nem az én tartalékaimnak, hanem elsősorban a pályázati pénzeknek, másodsorban pedig annak köszönhető, hogy mindent visszaforgattunk a fejlesztésekbe.

Mégis azt mondta, hogy az ágazat nem kap elég segítséget.

Nem extra támogatásokat várunk, hanem az EU agrárszabályozási rendszeréből a támogatások hatékonyabb megjelenését. Elsődlegesen nem a kézzel fogható termékek marketingjével kellene foglalkozni, hanem olyan stratégiai programok kellenének a magyar élelmiszeripar számára, amellyel megfelelően lehet pozicionálni a termékeket. Ha csak azt tettük volna, amit a piac elvár, és fűszerpaprika-őrleménnyel, valamint krémmel foglalkoztunk volna, akkor nem fedezhettük volna fel az 1998 és 2000 között több nemzetközi díjat nyert paprikafolyadékot, a paprikateát, a világújdonságnak számító granulátumot. Ha ezeknek a termékeknek az elfogadásában valamilyen segítséget kaptunk volna, könnyebb lett volna a bevezetésük. Ez nem speciális bioigény – az élelmiszer-gazdaság egészére érvényes.

És melyek a specifikus problémák?

Nálunk még nem igazán ismert és elismert ez az ágazat. Angliában például Károly herceg vállalta fel az ügyet, de sok más példát is mondhatnék.

Milyen a hazai bioközösség?

Van, hogy tudunk egymásról, van, hogy nem. Mi próbáljuk összehozni őket, meghirdetünk olyan hétvégéket, amikor idevárjuk őket, s felkínáljuk a terményeik ingyenes feldolgozását, a gépeinket.

z Van összetartás?

Azért ez Magyarország, és ezen a területen is látszik, hogy kiesett a polgárosodás szakasza – nincsenek generációs vállalkozások. Rengeteg a csalódás, s mindenki csak önmagában hisz. Voltak szervezési kísérletek, de nagyon erős a bizalmatlanság. Kiváltképpen, ahogy erősödik a világpiaci konkurencia, a magyar termékeknek is óriási harcot kell vívniuk a magyar piacon, meghökkentő, de már a kínai és indiai termékekkel is. A nagy nyugati biocégek a termelésüket Ázsiába, Afrikába helyezik ki.

Tényleg nagy a veszély?

Annyira, hogy a nemzetközi hírnévre szert tett Bio-Berta programunk iránt például Indiából is van érdeklődés –

európai hídfőállást keresnek.

Honnan várná a védelmet?

Ez az állam felelőssége: a mindenkori vezetésnek politikai színezetek nélkül vállalnia kellene a védelmet az uniós szabályok keretében, ahogyan azt másutt teszik. A magyar szabályozó-, termékspecifikációs rendszer szigorúbb a külföldinél. Ám hiába a kellő bizalom, az árverseny nagy úr. A világpiacon is látjuk: a magyar termékek hazai hátszele jóval kedvezőtlenebb, mint például a lengyeleké. De példát vehetnénk a csatlakozás előtt álló Bulgáriától: hihetetlen, hogy milyen promócióval és támogatottsággal jelentek meg a világpiacon a tervezett csatlakozás előtt már 3-4 évvel.

Miként tudnak versenyben maradni?

Innovációval, folyamatos megújulással, hajnali négytől este nyolcig tartó munkával.

z Indult egy-két növénnyel, ma már 32 fajjal dolgoznak, termékcsaládokat dolgoztak ki. Közben őshonos magyar állatokkal kezdett foglalkozni, s olyan ötletei vannak, mint az állatszínház létrehozása, panzió nyitása. Mikor jut ideje minderre?

Gondolkodni és alkotni leginkább akkor tudok, ha utazom. A mintegy nyolcvan hektár, amelyen a csoport termel, elszórtan helyezkedik el, közöttük és a székhely, a telephely között ingázom, ekkor van időm és lehetőségem törni a fejem. Kis pumi kutyám mindig az anyósülésen jön velem, vezetés közben megsimogatom, és ez teljesen megnyugtat.

Comments are closed.