Forrás: MA

Taub sosem fontoskodik, de kemény és játékos. Szolnokon olyan García Marquezt (a Száz év magányt) alkot a színpadon (Törőcsik, Garas, Mertz), hogy meghívják az előadást Bogotába, a szerző kolumbiai fesztiváljára.

2005.05.12 16:27 terasz.hu

Születésnapi levél – Taub Jánosnak

Bár nem valljuk be, János, valójában nincs születésnap, amely elviselné a nyilvános, érzelgős, ünnepi személyeskedést. Mert személyeskedés az is, hogy száz éve ismerlek, pedig csak 78 éves vagy (május 14-én). És ha majd melletted lubickolok a mennyek vagy a Nirvana szent vizében, onnan csak azért zuhanok ki, vissza a Földre, mert agyonröhögöm magam. Idelent is ezt teszed velem: a nézőtéren olykor elerednek a könnyeim, a társaságodban pedig az ájulásig kacagok.

És most játsszuk meg, hogy nem Neked írok, hanem Rólad. Mert Neked miért meséljem el, amit nálam sokkal pontosabban tudsz? (Ezt nem kellett volna kinyögnöm. Előre félek, mi mindenről mondod majd el, hogy “ez nem éppen úgy volt”, “ez nem akkor, nem ott történt”…) Ismerem mindig óta, de legendásított, kiszínezett élményem igen kései. Kamaszkori. Valamikor (mondjuk) 1943-béli. A temesvári Műegyetem mögött volt egy stadionnak becézett földaréna, ott rendeztük baráti bicikliversenyeinket, töltés ölelte körül: sport-földvár.

Iskolaközi labdarúgó bajnokság elődöntője. Én a piarista diákok kis csoportjával szurkoltam, kék egyensapkával a fejemen. A 4+8 osztályos, tán kétezer német tanulós, piros sapkás Banatia futball csapata került szembe a zsidlic focistáival. A Zsidó Líceum diákjainak egyensapkáján a bársonycsík lila volt. A lila volt azon a sárga. A városban alig láttuk őket, mert akinek lilacsíkos volt a sapkája, az zsebre gyűrte. A sárgalilák nagyon kevesen voltak, s zömük nem járt naponta testedzésre, nem készült stramm katonának, mint szegény banatiások. (Aztán néhányan mégis azok lettek, vagy hősi halottak. Mégiscsak jobb, mint gyáván behugyozni.)

Az igazat megvallva, az elődöntő komikusan kínosnak ígérkezett. Amíg meg nem kezdődött. Nos, a “német-zsidó” futballmeccsen Taub öt gólt lőtt, csapata győzött. Hát ilyen még nem volt. Persze, kevesen tudták, hogy Jancsi, jó pénzért, profi csapatban játszik. Egyszemélyes iskolai győzelmét csak jó viccként kezelte. Kis, döcögő nevetéssel.

Jóval később, a hetvenes években derült csak ki számomra, hogy a foci több neki ennél: amikor Bukarestben a televízió magyar szerkesztőségében dolgoztam, sokszor meglátogatott, hogy a benti képernyőn olyan nemzetközi mérkőzéseket nézzen végig, amelyek akkoriban – még nem létezett parabolás vétel Bukarestben – másutt nem voltak láthatóak.

A civil Taub épp oly leleményes, fordulatos volt a társasági életben, mint a focipályán és a színpadon. Egyébként a televízió magyar szerkesztősége azért is kedvelte, mert rövid tévéjátékokat is rendezett nekünk – s jól válogatott, mert például Bajor Andor írásait fogalmazta képernyőre. Mindig erős, vidám sikerrel.

Háború után – ha nem a Bem utcában, a Preyerben, a Notre Dame körül találkoztunk – a temesvári Flacăra “munkásegyüttesben” táncolt. A volt Ferdinánd szállóban (apáméknak a húszas években ott volt a lakodalmuk, most az Állami Magyar Színház él és éltet benne) munkásoverálban léptek fel a modern táncosok. Remekül mozgott. Később koreográfiai tudása, érzéke kitűnően érvényesült a színészvezetésében, minden rendezésében.

Láttam olyan, nem létező szövegkönyvből rendezett előadását egy színházi fesztivál versenyén (a bukaresti Teatrul de Comedie színpadán), amelyet az Ő táncszínházi zsenialítása vitt sikerre. Holott, mondom, a szöveg – mintha Józsa Béla mártíromságáról szólt volna – nem létezett. (A mozgás tökéletes nyelve Taubéknál családi hajlam. Húga – férfiembernek csak húga van, nővére soha – Taub Gabi Leningrádban (Moszkvában?) végezte a balettmesterit, a kolozsvári Magyar Opera balettmestere volt, majd New Yorkban a Metropolitané, s ma tekintélyes balettiskoláját vezeti.)

Jancsi akkor végezte a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetet (1954-ben), amikor az még Kolozsváron működött. (Ott végzett barátja, “tejtestvére”, Harag György is, s egész évfolyamával Nagybányán alapított színházat, amely aztán Szatmárra költözött.) Jancsit huszonhét évesen kinevezik a temesvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezőjének. Majdnem a semmiből vezette a színházat az országos élbolyba.

Ha valahol megjelent a plakátjuk, az újságírók, színészek, rendezők, meg az egész törzsközönség, minden színházbolond bárhol az országban tódult az előadásra. 1962-ben a jó szemű író, Huszár Sándor, a kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója meghívja főrendezőnek. Nyolc évet itt is frissen lehúz (utána a bukaresti nagy Bulandra színház következett).

Cikk folytatása a következő oldalon

Comments are closed.