Forrás: HVG

Névmagyarosítással bizonyos kellemetlenségek elkerülhetők – derült ki a minap egy, a romák identitásával foglalkozó konferencián. Az ez idő tájt szokatlan eset egyfajta mementó: a csaknem két évszázados múltra visszatekintő névváltoztatási hullámok mindenkor érzékeny barométerei voltak a politika történéseinek.

Nem követendő példaként vonultattak fel a szervezők április végén, a romák identitásáról rendezett konferencián egy 35 éves cigány férfit. Az inkognitóját felfedő Keszthelyi József arról számolt be a nyilvánosságnak, hogy két éve azért hagyta el a származásáról árulkodó családnevet, mert ‘sorozatosan érték kellemetlenségek’. Felsőfokú végzettsége, állandó munkahelye és jól fizető állása ellenére, amíg Kolompárként folyamodott a bankokhoz kölcsönért, nem kapott, mihelyt új nevén írta alá igénylését, máris mehetett a pénztárhoz. Hogy nincs új a nap alatt, azt bizonyítja a Név és nemzet című, a magyar családnév-változtatás történetét áttekintő, Karády Viktor és Kozma István által jegyzett, három esztendővel ezelőtt megjelent kötet is. Ebben olvasható ‘egy becsületes vándoriparos’ 1956-ban kelt beadványa, melyben arra kéri a belügyminisztert, hogy ‘kellemetlen családi nevét’, melyet ‘az itteni cigányok nagy része használ’, a továbbiakban ne kelljen viselnie.

Noha statisztikák alapján kimondható, hogy az 1950-es évek végétől az új – esetleg régi – névre vágyakozók száma évi 2-3 ezer körül stabilizálódott, s a történeti kutatások szerint a névváltoztatás hosszú folyamata lényegében lezárult (lásd A nemzethűség próbája című írásunkat), az viszont tény, hogy a kérdéskör időről időre mégiscsak foglalkoztatja mind a kirekesztés természetrajzával foglalkozókat, mind a családtörténet iránt érdeklődőket, valamint a nem is kódoltan zsidózó publicistákat, akik előszeretettel emlegetik a kipécézettek eredeti nevét.

A névváltás felemlegetése, az ‘igazi’ névvel való megbélyegzés egyébiránt korántsem új találmány, mondhatni végigkíséri az elmúlt két évszázadot. Az első világháború előtt például – a kérelem illetéke nyomán – ‘ötvenkrajcáros’, később ‘húszkoronás’, még később ‘ötpengős’ magyaroknak csúfolták a tősgyökeres ősi magyar nevet viselők az idomulni szándékozókat. Az említett szerzőpáros már az 1800-as évek elejéről is talált ugyan szórványos adatokat, nagyobb számban azonban inkább csak az 1867-es kiegyezés után, a magyar identitás egyik megnyilvánulásaként születtek ilyen névmagyarító beadványok. E kezdeti időszak ellentmondásos voltát jól jellemzi, hogy amikor 1868-ban felavatták a Lipótmezei Nemzeti Királyi Tébolydát, s annak élére a ‘magyar származású, magyar érzésű, ám német nevű orvost’, bizonyos Schnirch Emilt nevezték ki, az ünnepséget megtisztelő belügyminiszter egy anekdota szerint arra intette az elmegyógyászt, ‘nem veszi jól ki magát’, hogy egy nemzeti intézmény élén német nevű ember áll. ‘Én ebben a kérdésben Excellenciádat követendő példának fogom tekinteni’ – felelte állítólag, nem kis iróniáról tanúbizonyságot téve, a jeles elmeorvos a magyar belügyminiszternek: báró Wenckheim Bélának, a későbbi miniszterelnöknek.

Egyébiránt a ‘lehet-e magyar valaki idegen névvel?’ kérdése többször is megfogalmazódott, 1933-ban például egy parlamenti képviselő a Pesti Naplóba írt személyes hangú cikket. Azért ostorozta az illetékes kormányzati tényezőket, hogy miközben ‘idehaza a sportban, a művészeti, a tudományos vagy a gazdasági életben ugyan kitűnő ifjakat nevelünk’, ám a Petschauerek, Gerevichek, Stroblok, Hausmannok, Erkelek, Lavották, Zwackok vagy Gerbeaud-k idegen hangzású neveikkel megzavarják a külföldiek fejét. Az igazságnak tartozunk azzal, hogy cikke végén az önmagát ‘vadmagyarnak, dühös nacionalistának’ nevező Lingauer Albin arra is kitért, hogy szerinte miért csak a törvény által elrendelt kötelező névmagyarosítás lehet a megoldás. Kacifántos érvelése szerint számos olyan ‘önérzetes, nevéhez ragaszkodó család’ van, mint az övé, akiknek csak egy ‘kis állami segítség’ kellene, s akkor örömest követnék mondjuk a Lingauer család másik, vitéz Lajthay ágát…

Fél évszázaddal korábban, az 1880-as években a törvényhozásban azonban még ennek az ellenkezője is felbukkant a névváltoztatással kapcsolatos első vitában. A Nagy-Magyarország területén élő ilyen-olyan kisebbségek tagjai közül akkoriban mind többen tették magukévá az 1881-ben alapított Központi Névmagyarosító Társaság elnökének, Telkes (nem sokkal korábban: Rubin) Simonnak azt a hitvallását, hogy ‘a nemzet igaz fiai közé való befogadáshoz (…) a nemzeti keresztség felvételével’, vagyis névmagyarosítással vezet az út. A dualista Magyarország politikai elitjének e hazafias nekibuzdulás nem volt ellenére, ám amikor a tükörfordítású Kis, Nagy, Fehér, Fekete, Kertész, Molnár vagy Halász nevek tömeges felvétele után a ‘nemesebbek’ is divatba jöttek, Bánó József honatya tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezdett a ‘jobb nevek védetté nyilvánítása’ tárgyában. Ám végül sem ez, sem az ‘y’ végűek tilalmazásának javaslata nem került napirendre: a Századunk névmagyarosításai című, 1893-as kötet lajstromában még mutatóba sem akad senki a kor jelentős közszereplői közül, akinek a nevét a ‘húszkoronások’ ne tették volna magukévá.

Lengyel Zoltán Magyar Névkönyve

Lengyel Zoltán, a századelőn a Függetlenségi Párt képviselője, később (egyebek mellett az 1925-ös Rákosi-, illetve az 1932-es Sallai-Fürst-perben elhíresült) ügyvéd ugyancsak szószólója volt a ‘nemzeti horderejű’ ügynek. Olyannyira, hogy 1917-ben – a változatosságot segítendő – ő állította össze a Magyar Névkönyv című, több mint 15 ezer ajánlott családnevet tartalmazó kiadványt. Ennek utószavában azt fejtegette, milyen rettentő ‘tévedés’ mindezt zsidókérdésként kezelni. Figyelmeztetése a két világháború közötti évtizedekben még időszerűbbé vált, amikor is a történelmi tudatot meghatározó szaktekintély, Szekfű Gyula a Három nemzedék című tanulmányában a névváltó galíciaiakat ‘statisztikai magyaroknak’ nevezte. Szekfűnek azonban már a kiindulása is téves volt – állítja kutatási eredményeire támaszkodva a Karády-Kozma szerzőpáros, merthogy ‘a zsidó névmagyarosítóknak kevesebb mint 2 százaléka volt csak külföldi születésű’, vagyis galíciai.

De közvetve Szekfűvel perelő megnyilvánulásként fogható fel, hogy az 1920-as évek közepén – amikor törvénybe iktatták, hogy a kérelmezőknek ‘hitelt érdemlően kell bizonyítaniok, nem érdemtelenek magyar név viselésére’ – megszólalt a századfordulón még a 30 milliós magyar impérium ábrándját kergető írófejedelem, Rákosi Jenő. ‘A háború után egy beteg elmében fogant meg – nyilatkozta például az Esti Kurirnak 1924 márciusában -, hogy a névmagyarosítás szép mozgalmát le kell állítani, mivelhogy (…) méltatlanok is élnek ezzel a lehetőséggel.’ Rákosi Jenő kissé bicegős hasonlata szerint ugyanis ‘a katonaságot uniformisa teszi széppé és büszkévé, s egy nemzet fiainak pedig a neve az uniformisa’.

Miközben tehát a zsidóság névváltoztatása elé a két háború között újabb és újabb akadályok gördültek, miniszterelnökké való kinevezése után Gömbös Gyula ‘óriási súlyt helyezett’ arra, hogy a közigazgatásban dolgozók, a fegyveres erők kötelékében állók és persze nem utolsósorban az 1920-ban életre lehelt Vitézi Rendben jeleskedők (HVG, 2001. szeptember 29.) magyaros nevűek legyenek. A Lingauer Albin által érzelminek nevezett problémakör feloldására ekkortájt terjedtek el az olyan kettős nevek, mint a belügyminiszteri posztot betöltő Keresztes-Fischer Ferencé, vagy a mindinkább politikai tekintéllyé váló Bajcsy-Zsilinszky Endréé. Ugyanakkor volt némi pikantériája annak, hogy a kultusztárcát évtizeden át irányító Klebelsberg Kuno – aki keresztnevének rövid, magyartalan ‘o’-jához is makacsul ragaszkodott – a külföldi ösztöndíjra pályázóknak feltételül szabta nevük magyarossá tételét.

Nevet vissza

A felülről vezényelt aktusok sok esetben nem találkoztak az érintettek akaratával. Jól érzékeltetik ezt a Karády-Kozma szerzőpáros által publikált szemelvények. Egy 1941-ben leszerelt katona például azért fordult a hatósághoz, hogy visszakaphassa ‘ősi nevét’, mely ‘ugyan nem magyaros’, s melyet ‘csak a katonai fegyelem kényszeréből’ tett le, ám ahhoz ‘existenciális és érzelmi okokból’ kötődik. A névvisszavétel divatja egyébként a hitleri Németország megerősödésével és a magyarországi németek megszervezésére hivatott Volksbund térnyerésével párhuzamosan felerősödött.

Ugyancsak 1941-ben egy erdőmérnök a mindössze három évvel korábban magyarosított nevét adta vissza, mivelhogy ‘a németség gigászi élet-halál harca felébresztette bennem a németség élet- és sorsközösségéhez való tartozandóságom’. Megint mások, szintén a politikai helyzetre reagálva, az elővigyázatlanul magyarosított nevük újabb cseréjét szerették volna elérni, mivel – olvasható egy Békés megyei fényképészmester 1943. szeptemberi beadványában – ‘a mai időkben nem érdektelen az, hogy ki milyen nevet visel. Bár minden elődöm kereszténynek született, mégis lakhelyemen a nevem hangzása miatt a keresztény lakosság 80 százaléka abban a tudatban él, hogy zsidó vagyok…’

Nem kevésbé árulkodó történelmi lenyomatok az 1945 utáni kérelmek sem. ‘A német származású lakosság nagy részben hűtlen lett a magyar hazához, (…) én nem akarom idegen hangzású nevemet használni, nehogy esetleg azt a látszatot keltsem, mintha nem lennék jó magyar ember’ – írta például egy kitelepítéssel fenyegetett, németes nevű férfi. ‘Zsidó hangzású nevemtől szeretnék megszabadulni’ – indokolta szándékát egy, a koncentrációs tábort megjárt túlélő. Az új politikai elit (akár zsidó, akár nem zsidó származású) káderei közül pedig sokan a népi demokrácia képviselőiként kényszerültek magyaros név felvételére.

Ez történt azzal a Kós Péterrel is, akinek története 1956-ban, meglehetős hamis módon híresült el. A forradalom lázában született, Igazság című lap október 31-én ‘szenzációs leleplezést’ közölt: Magyarország állandó ENSZ-képviselőjét, a ‘hazaáruló’ Kós Pétert valójában Lev Konduktorovnak hívják, ezenkívül szovjet állampolgár, ezért is csatlakozott a Biztonsági Tanács október 28-ai rendkívüli ülésén a szovjet állásponthoz. Nos, az ominózus szereplés részleteit mellőzve: az említett diplomata 1921-ben valóban nem Kósnak, hanem Raab Leóként született. Apja, Raab Nándor ügyvéd az első világháborúban esett orosz hadifogságba, az 1920-as évek Szovjet-Oroszországában Kun Béla közvetlen munkatársa lett, s Moszkvában vette nőül egykori ápolónőjét, Anna Konduktorovát. A kommunista mozgalomból kiábrándulva Raab Nándor 1924-ben családjával együtt Karcagon telepedett le. 1938-ban, amikor az első zsidótörvény előírásai szerint rendezni kellett volna a családi állapotokat, az apa egy csapásra ‘zsidótlanította’ gyermekét azzal, hogy nem ismerte el törvényes utódának. Az addig Raab Leó néven szereplő fiú neve anyja után Konduktorov Leóra változott, a vallása pedig görögkeletire, így aztán könnyebben vészelhette át a vészkorszakot. 1945 után – orosz, német és angol tudását is hasznosítva – diplomáciai pályára lépett, ám 1952-ben azzal a feltétellel nevezték ki követtanácsossá, hogy oroszos neve helyébe magyar csengésűt választ.

MURÁNYI GÁBOR

Comments are closed.