Forrás: HVG

A síita többségű iraki kormány megalakulásával évszázados hatalmi egyensúly billent meg a szunniták és a síiták között a Közel-Keleten. Egyes vélemények szerint az Egyesült Államok szándékosan osztja meg az iszlám két ágát, míg mások szerint a washingtoni politika korántsem ennyire tudatos.

Ha a Bush-kormányzat stratégiai céljai között szerepelt a közel-keleti rend megbontása, akkor a hét végén immár teljessé vált új iraki kormány megalakulása kétségkívül sikert jelent. Nem is elsősorban arról van szó, hogy január 30-án Irakban az évtizedek óta első viszonylag szabad választásra kerülhetett sor a rossz biztonsági helyzet ellenére, inkább arról, hogy többségi arányuknál fogva nyertek a síiták, és évszázadok óta először hatalomra is jutottak egy arab országban. Valóban forradalmi változás – értékelte az egész Közel-Keletre minden bizonnyal hatással lévő fejleményt a The New York Times.

Az iszlám 7. századi megszületése, illetve alig néhány évvel később bekövetkezett két ágra szakadása óta a muszlim történelmet alapvetően a szunnita többség írta, és a 13. század óta egyetlen nagyobb arab nemzetet sem vezethettek a síiták. Sőt a síitákat általában elnyomták, bizonyos értelemben eretneknek, másodosztályú állampolgároknak, vagy akár az arab világ potenciális árulóinak tartva őket. A szunniták sok esetben borzadállyal tekintenek a síiták szokásaira, elsősorban is az asúra ünnepére, amikor a szentjeikre emlékezve véresre vágják vagy ostorozzák magukat. A síiták alárendelt szerepe a mongol hódítás során, az Ottomán Birodalomban és az angol gyarmati uralom alatt is megmaradt, és tartott egészen mostanáig.

Talán ezért is olyan heves a főként szunnita iraki ellenállás az új bagdadi kormánnyal szemben: az utóbbi tíz napban legalább háromszáz ember vesztette életét az öngyilkos és robbantásos merényletekben. A januári választás szunnita bojkottja miatt a 275 fős parlamentben mindössze 17 szunnita képviselő ül, és bár a nemzeti megbékélés reményében őket is bevonták a síita-kurd kormányba, az egykor kivételezett helyzetű szunniták kétségkívül a partvonalra kerültek.

Igen plasztikusan fogalmazta meg a szunnita félelmeket II. Abdullah jordániai király. Még az iraki választás előtt arra figyelmeztetett, hogy “síita félhold” jöhet létre Irántól, illetve a síita többségű Bahreint és Szaúd-Arábia síiták lakta, kőolajban gazdag területeit magában foglaló Perzsa-öböl déli partjától nyugat felé Irakon keresztül Szírián át Libanonig. Az ezeket a területeket átfogó valamilyen síita szövetség a feltételezett iráni nukleáris fegyver védőernyője alatt akár ellenőrzése alatt tarthatná Irán, Irak és Szaúd-Arábia kőolajkincsét, a világ ismert tartalékainak több mint felét. A rezsimváltással Irak elvesztette a perzsákkal szembeni arab bástya történelmi szerepét – vélekedett Aser Szuszer izraeli arabszakértő, a tel-avivi Közel-keleti Tanulmányok Mose Dajan Központjának vezetője.

Számos Közel-Kelet-elemző – például George Friedman, az Amerika titkos háborúja című könyv szerzője – úgy véli, az iraki demokratikus választás és ezzel a síiták nyilvánvaló hatalomra juttatása a terrorizmus elleni globális harc stratégiai tervezésének a része. Szerintük Washington a síiták keltette fenyegetéssel akarja rábírni az Egyesült Államok szunnita szövetségeseit, legfőképp Szaúd-Arábiát, hogy erélyesen lépjenek fel a szélsőséges iszlámistákkal szemben.

Állítólag a Fehér Házat nem érte meglepetés, amikor a szaúdi királyság lakosságának 10-15 százalékát kitevő síiták az iraki eseményeken felbátorodva elkezdték követelni jogaikat. Szaúdi keményvonalas szunnita vezetők már tavaly azt fejtegették, hogy Szaúd-Arábiában a síita kisebbség az Egyesült Államokkal esküdött össze az iszlám elpusztítására. A szaúdi szunnita irányzat, a vahabizmus jószerivel eretnekségnek tartja a síizmust, így a síiták egyenlő jogokkal történő felruházása de facto egyenlő lenne a vahabizmus tagadásával.

Egyes vélekedések szerint a szunnita-síita konfliktus fejezeteként értelmezhető Rafik al-Hariri volt libanoni kormányfő februári meggyilkolása is. Bár általában Damaszkuszt teszik felelőssé a merényletért, a Szíria libanoni jelenlétét kétségkívül ellenző Hariri megölése veszélybe sodorta Szíria stabilitását, amit talán Washington – legalábbis most – nem annyira várt. Rijádnak viszont kétségkívül kapóra jött a szaúdiakkal amúgy baráti viszonyban lévő Hariri életének kioltása, hiszen mint a Daily Star angol nyelvű libanoni lap írta, a szaúdi királyi család szívesen látna “rezsimváltást” Szíriában is. A szunnita többségű Szíriában a Baath Párt révén az alavita kisebbség van hatalmon, mely szekta a síizmusból nőtt ki. Egy demokratikus szíriai választáson nyilvánvalóan a szunniták nyernének, ami kárpótlást jelenthetne Rijád számára. Nem csoda, hogy a szaúdi kormány is beállt a Libanonból történő szír kivonulást követelők sorába, ami végül április végén be is fejeződött.

Ennek ellenére a síita újjászületés következő állomása Libanon lehet, hiszen a síiták már a lakosság 40 százalékát teszik ki. A május végén kezdődő, többfordulós parlamenti választáson a síita pártok növelhetik befolyásukat a Szíria-ellenes keresztény-drúz-szunnita szövetséggel szemben. Ráadásul a síita Hezbollah az egyetlen libanoni párt, amely az 1975-90-es polgárháború után is megtartotta fegyvereit, és a választás után nyilvánvalóan az egyik legégetőbb kérdés a szervezet demilitarizálása lesz.

A síiták esélyeit növeli, hogy a Damaszkusz-barát bejrúti kormány lemondását és a szír katonák kivonását még együtt követelő keresztény, drúz és szunnita erők máris széthúznak. A megosztottságot csak fokozta, hogy franciaországi száműzetéséből szombaton hazatért Michel Aún, a legjelentősebb Szíria-ellenes maronita keresztény vezető, aki egyelőre még nem jelezte, indul-e a választáson. Azt azonban már elhintette, hogy az elnökséget fontolgatja (Libanonban a konfesszionalista alkotmány értelmében keresztény az elnök, szunnita a kormányfő, és síita a parlament elnöke).

Nehéz megjósolni, hogy meddig jut el a síita reneszánsz, és az Iránban “nagy sátánnak” titulált Egyesült Államokat emlegetik-e a majd a “nagy felszabadítónak”. A síizmus mindenesetre vereségben született. Huszein Imám, Mohamed próféta unokája, az első síita szentek egyike az utódlási harcban az iraki Kerbalánál esett el hatalmas túlerővel szemben. A legenda szerint halála előtt azzal átkozta meg az irakiakat, hogy “egyetlen uralkodónak sem felelnek meg, és egyetlen uralkodó sem felel majd meg nekik”.

KERESZTES IMRE

Comments are closed.