Forrás: MNO

Értelmetlen, sőt bűnös dolog olyan háborút folytatni, amilyen a hitlerizmus megsemmisítésére indított háború, amelyet a demokráciáért folyó harc hamis zászlajával fedeznek – jelentette ki Molotov szovjet külügyminiszter 1939 őszén Moszkvában. Az oroszok ellentmondásos szerepét, mint arra Bush beszéde is rámutat, a mai, fényes moszkvai ünnepségek ellenére sem felejtette el a világ.

Amikor 1945. május 9-ének első perceiben, Berlinben, a karlhosti katonai műszaki főiskola nagytermében Wilhelm Keitel vezértábornagy, Hans-Georg Friedeburg flottatengernagy, a légierő részéről pedig H. Stumpff vezérezredes aláírja a Wehrmacht feltétel nélküli megadásáról szóló nyilatkozatot, Londonban és Washingtonban már bejelentették a német kapitulációt.

A dokumentum aláírásával véget ért egy háború, az emberiség történetének talán legvéresebb hat esztendeje. Bár a háborút a szembenálló felek katonai és politikai céljait figyelembe vételével Németország veszítette el, a valódi vesztes a szó minden értelmében Európa volt. A világ történelmét, civilizációját, kulturális arculatát fél évezred óta biztos kézzel irányító kontinens több ezer éves történelmének legnagyobb katasztrófáját szenvedte el.

Az európai államok többsége példátlan emberveszteségeket és anyagi károkat szenvedett el. Ez volt az első, s remélhetőleg utolsó olyan európai konfliktus, melyet már településről településre, városról városra vívtak meg, példátlan módon felforgatva a civil lakosság életét, mindennapjait.

A sötétnek nevezett középkor, s bármely, azt követő időszak során elképzelhetetlen volt mindaz a tömeges kegyetlenség, a lakosság oly szintű megnyomorítása, mint amit az egypártrendszerű diktatúrák jelentettek. Európa államai az ott élők, sőt bárki számára akadálytalanul átjárhatóak voltak 1914-ig; különösebb gondot (a náci Németország és a bolsevik szovjet állam kivételével) a két világháború között sem jelentett az egyik országból a másikba történő utazás. 1945 közel fél évszázadra szögesdrótokat, sőt Berlinben egy városnyi falat húzott fel a kontinens közepén. Soha Európát, a kereszténység és a humanizmus, a szabad polgári szellem és a liberalizmus szülőhazáját így meg nem alázták.

Paktumok népekre és országokra

A győzelem napjának évfordulóján érdemes a háború első esztendejét: a szemben álló felek hadmozdulatait, céljait és az általuk alkalmazott eszközöket elemezni. Így megérthetjük, miért mondta George Bush az évfordulós ünnepség előtt egy nappal Rigában: a háború lezárása a balti államok számára az elnyomás és megszállás kezdete volt.

Regények, filmek (így Günther Grass Bádogdobja) ezrei mutatják be mindazt a szenvedést, amit Lengyelország brutális lerohanása jelentett 1939 szeptember 1-jén. A háború egyik főszereplője, Németország, melyet egyetlen párt, a nemzeti szocialisták véres rémuralma jellemzett, s ahol származási okokból emberek százezreit gyilkolták le, területszerző háborút indított, s megszállta Lengyelország nyugati felét.

Csak a nyugati felét, a nem sokkal korábban a két európai diktatúra külügyminiszterei által megkötött Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka ugyanis a Szovjetuniónak juttatta Lengyelország keleti területeit.

Se regények, se filmek (legalábbis a kötelező alapműveltség részét jelentők, világszerte forgalmazottak) nem emlékeznek meg arról, hogy a Szovjetunió két héten belül lerohanta az ezer sebből vérző Lengyelországot.

“Hitler megtámadja majd Lengyelországot, elfoglalja és protektorátussá teszi. Lengyelország keleti része, ahol beloruszok meg ukránok laknak, a Szovjetunióhoz kerül. Mi természetesen helyeseltük ezt, bár vegyes érzelmekkel fogadtuk” – így kommentálta Sztálin a paktumot még annak aláírása előtt. Külügyminisztere, Molotv márt jóval magabiztosabban fogalmazott 1939 október 30-án:

“A hitleri ideológiát, miként minden más ideológiát, lehet elfogadni vagy elutasítani. Ez politikai nézetek kérdése. De minden ember megérti, hogy egy ideológiát nem lehet erővel elpusztítani, háborúval véget vetni neki. Ezért értelmetlen, sőt bűnös dolog olyan háborút folytatni, amilyen a hitlerizmus megsemmisítésére indított háború, amelyet a demokráciáért folyó harc hamis zászlajával fedeznek…” – idézte a Pravda a vezető szovjet politikust. Molotovot felállva, éljenezve tapsolták meg, mikor bejelentette, hogy mekkora területek kerültek a Szovjetunióhoz, mekkora lakossággal.

A Szovjetunió ugyanis szintén részt vett Lengyelország elfoglalásában. 1939. szeptember 17-én, amikor a német csapatok a Bugtól nyugatra befejezték a lengyel hadsereg bekerítését, a szovjet csapatok a két ország közötti megállapodásnak megfelelően kényelmesen bevonultak az ország keleti felébe.

“A határmódosítás nem volt vértelen: a Vörös Hadsereg bevonuló alakulatai különböző adatok szerint 2500-3000 embert veszítettek, és mintegy 200 000 lengyel hadifoglyot ejtettek. Közülük több mint 15 000 tisztet az NKVD emberei később a katyni erdőkben és két másik gyűjtőtáborban brutális módon kivégeztek. Mások a Szovjetunió náci lerohanása után a gulágra vagy a birodalom távoli, keleti régióiba kerültek, ahonnan az életben maradottak egészen az 1950-es évek végéig évente olykor 80-90 ezres tömegekben repatriáltak” – írja Gereben Ágnes a Beszélőben, 1999. július-augusztusi számában. A szovjetek már a megszállás kezdetén több mint 200 ezer lengyel civilt is rabtáborokba hurcoltak.

Nyugati frontokról az 1939-es évben nem beszélhetünk: a franciák mintegy 8 kilométeres mélységben behatolnak Saarbrücken térségében 1939. szeptember 6-án német területre, hogy aztán szeptember 30-án kivonuljanak onnan.

A Szovjetunió az 1939-es év során, miközben a későbbi megszállások és annektálások alapját képező, úgynevezett segítségnyújtási szerződéseket erőszakol a balti államokra, november 30-án lerohanja Finnországot.

Vajmi kevés hollywoodi filmalkotás emlékszik meg erről, így keveset tudunk utólag arról a világméretű felháborodásról, amelyet az újabb területrabló háború váltott ki. Egymással éveken belül hadban álló államok Európa minden szögletében egyaránt kiálltak Finnország hősies, emberfeletti területvédő háborúja mellett. Miközben a finnek egész szovjet hadosztályokat morzsoltak fel, harcukat Magyarország épp úgy szolidaritásáról biztosította, mint Nagy-Britannia.

Így kezdődött a világ arculatát mai napig meghatározó, nagy háború. Az európai civilizáció szégyenfoltját: a náci Németország kísérletét arra, hogy kiirtsa a zsidó lakosságot az általa ellenőrzött területeken, sikeresen felszámolta a háború lezárása. Azt, hogy embereket gyilkoljanak le, hurcoljanak rabtáborokba azért, mert egy kis földdarabbal rendelkeztek, mert hittek Istenben, mert egy polgári állam keretei között a rendfenntartó erők vagy a hivatalnoki réteg tagjai voltak, s azt, hogy ezeknek az embereknek a leszármazottjait még évtizedek múlva is hátrányos megkülönböztetés érje – mindezt nem tudta megakadályozni a II. világháborút lezáró békeszerződés.

Tíz éve a csecsenek miatt orroltak Moszkvára

Annak ellenére, hogy a Győzelem napi ünnepségre a világ 53 államának vezetője látogat el, rekordot döntve a világháborús megemlékezések moszkvai történelmében, hidegháborús hangulatot idéz fel George Bush amerikai elnök rigai beszéde a baltiak rabságának 1945-ös kezdetéről s az a beszéd moszkvai fogadtatása. Épp ezekben a napokban derült ki, hogy Lettország egy lezáratlan vita miatt területi követeléssel él Oroszországgal szemben, s a megemlékezésről nemcsak a szovjet megszállást feledni nem hajlandó, tiltakozó baltiak hiányoznak majd, hanem Szaakasvili grúz elnök is. Grúzia ugyanis nem jutott megállapodásra az országból történő orosz csapatkivonásról. Nem jön el Tony Blair sem, ami azért is elgondolkodtató, mert a brit kormányfő elígérkezésének pillanatában is tudta, hogy közvetlenül az ünnepségek előtt lesznek a brit választások, s egyértelműnek tűnt az is, hogy ismét ő lesz a miniszterelnök.

A német háborús veteránok (azok-e, akik néhány kilométerre voltak Moszkvától a német előrenyomulás első lendületében?) s a velük együtt Moszkvába érkező Gerhard Schröder megteszik azt, amitől Helmuth Kohl német kancellár még ódzkodott 1995-ben: az oroszokkal együtt ünnepelnek a Vörös téren. Ügyesen oldotta meg az irtózatos német emberveszteség, s a szokásos szovjet módszerek: az asszonyok megerőszakolása, a tömeges deportálások, ráadásul a keleti tartományok elszakítása miatt német részről ellentmondásos emlékű évforduló ünneplését Kohl 1995-ben. Elutazott az ünnepség okán magas szintű találkozók sorát megrendező Moszkvába, ám nem vett részt az ünnepségen, helyette megkoszorúzta az ismeretlen katona sírját és ellátogatott a ljublinói német katonatemetőbe. A Kremlben aznap esti pohárköszöntőjében emlékeztetett, hogy a háború lezárása Európa nem minden lakójának hozta el a személyiség szabadságát és a jog elsőbbségét.

1995-ben, az ötvenedik évfordulón közel ötvenen vettek részt a nemzetközi politika képviselői a moszkvai megemlékezésen. Viszont akkor jelen volt a brit miniszterelnök, John Major. Csak remélhetjük, hogy nem pusztán amiatt, mert az Egyesült Államok akkori elnöke, Bill Clinton morgolódás nélkül utazott el Moszkvába.

Az 1995-ös parádé rendhagyó körülmények között zajlott, a Vörös téren ugyanis csak a veteránok vonultak el. A katonai parádéra máshol került sor. A hivatalos orosz magyarázat az volt, hogy a földmunkálatok miatt a nehéz harci járművek nem tudnak behajtani a Vörös térre. Valójában a nyugati államok tiltakozása állt a háttérben: az innen érkező vendégek elutasították, hogy olyan katonai egységeket tekintsenek meg, amelyek részt vettek a polgári lakosság elleni súlyos atrocitásokat is magában foglaló csecsenföldi hadjáratokban, melyek Oroszország ellen hangolták a világ közvéleményét.

Comments are closed.