Forrás: 168 Óra

A végjáték napjai

2005/18 – Múltidő

Szász István

Május 9-én, a náci Németország feletti győzelem hatvanadik évfordulóján együtt emlékeznek az immár újra egységes és demokratikus Németország vezetői és polgárai, s feledve a hidegháború sötét évtizedeit, Oroszország vezetői is közösen ünnepelnek hajdani szövetségeseikkel.

Sarló-kalapácsos

zászló a ReichstagonAki egy pillantást vet az 1945-ös év első heteinek hadi térképeire, ma már nehezen érti, hogyan sikerült a fasiszta propagandának – még több mint egymillió civil és katona feláldozásával – konok ellenállásra bírni a német haderőt. Goebbels naplója szerint “a Führer rendületlenül bízik abban, hogy az angol-amerikai vezetés hamarosan szembefordul a szovjetekkel”. Ám a nyugati demokráciák és a Szovjetunió közötti antifasiszta koalíció 1941 nyarától szilárd maradt. Történelmietlen minden olyan okoskodás, amely a hidegháborús konfliktust visszavetítené a világháború idejére. A későbbi fél évszázados drámai szembenállás mit sem változtat azon, hogy a náci birodalom legyőzésében töretlen volt a szövetségesek egysége.

Mi történt valójában a szörnyű végjátékban? 1945 elején a kamaszoktól az öregekig kiterjesztett totális mozgósítással a német fegyveres erők létszámát Hitler 7,2 millióra duzzasztja. De akkor már nyilvánvaló volt: a szövetségesek mindenhol fölénybe kerültek. Keleten a Baltikumtól a Kárpátokig a szovjet haderő félelmetes erőt vonultatott föl. Ian Kershaw Hitler-életrajza szerint a szovjetek a főcsapások centrumában gyalogságban 6:1, harckocsikban 8:1, tüzérségben pedig 20:1 arányú túlerőben voltak.

A rajnai fronton kissé kiegyenlítettebbek voltak az erőviszonyok: mintegy 1 millió német katona állt szemben 1,5 millió angol-kanadai-amerikai katonával. Ám a szövetségesek 40:1 arányú légi fölénye mindent eldöntött.

A front először keleten mozdult meg. 1945. január 14-én kezdte meg támadását a Visztula menti hídfőből az 1. Belorusz Front Zsukov marsall vezényletével. Tőle északra Rokoszovszkij 2. Belorusz Frontja, délen Szilézián át Konyev marsall 1. Ukrán Frontja

Nürnberg porig bombázvalépett akcióba. Zsukov csapatai már február 2-án átkeltek Landsberg térségében az Oderán, és hídfőt foglaltak a Berlin elleni közvetlen támadáshoz. A keleti frontra vezényelt német tartalékok már csak azért sem tudtak hathatós ellenállást tanúsítani, mert a főparancsnoksággal Hitler az SS birodalmi Führerjét, Himmlert bízta meg. “A Reichführernek hamarosan tapasztalnia kellett, milyen más dolog Zsukov katonáival szembeszállni, mint védtelen civileket hajszolni és hadifoglyokat legyilkolni” – jegyzi meg Kershaw említett művében. Március közepén Hitler leváltja Himmlert, helyébe a már Berlin előterében védekező németek parancsnokává a nagy tapasztalatú Heinrici vezérezredest nevezi ki, aki némileg lassítja az orosz előrenyomulást.

A hadi helyzet a nyugati fronton is katasztrofális. Eisenhower szövetséges főparancsnok február 22-én indítja Montgomery brit 21. Hadseregcsoportjának az Észak-Rajna-vidék elleni offenzíváját. Egy nappal később támad az angoloktól délre a Bradley tábornagy vezette 12. Amerikai Hadseregcsoport, Simpson tábornok 9. Hadserege és Hodges tábornok 1. Hadserege. Hodges március 5-én elfoglalja Kölnt. Churchill annak elővárosában – katonai bakancsában térdig Németország sarában állva – személyesen ölelkezik össze Eisenhowerrel. Délen, Frankfurt alatt a Cowboy-Dzsordzsinak becézett Patton tábornok 3. Amerikai Hadserege március 10-én támad, március 23-án átkel a Rajnán, és már öt nap múlva eléri Nürnberget, a hírhedt pártnapok és faji törvények szülővárosát. “Patton fékezhetetlen volt – írja emlékezéseiben egy haditudósító -, egy német tábornoknak autóval kellett utánarohannia, hogy megkérdezze, hol adhatja meg magát. “Tegye le a fegyvert, ahol akarja, és ne tartson fel hülye ceremóniákkal” – gorombította le az elképedt németet Patton.

Amerikai katonai temető

Máig rejtély, hogy Hitler a szovjet támadás kezdetekor, 1945. január 15-én miért határoz úgy, hogy a ziegenbergi nyugati főhadiszállásról visszatér Berlinbe, amikor már azt tervezték, hogy az Alpokban kiépített hegyi erődbe fog visszahúzódni. Azt sem tudható, mikor dönt úgy, hogy végig Berlinben marad. Az új kutatások arra utalnak, Hitler még március elején sincs tisztában helyzetével.

Oliver Hirschbiegel nálunk is játszott filmje jól érzékelteti: a Vezér a berlini kancellária bunkerjében elszakadt a realitásoktól. Egyik pillanatban oly biztos a győzelemben, hogy utasítást ad a háború utáni Németország “szociális” adórendszerének kidolgozására, majd azon őrjöng, hogy “a német nép gyengesége miatt nem érdemel meg engem, inkább pusztuljanak el”. Március 19-én kiadja a Nero-parancsot, amely szerint fel kell robbantani minden üzemet, vasútvonalat, hidat, hogy aztán apatikusan tudomásul vegye: őrült utasítását olyan vakbuzgó híve sem hajlandó végrehajtani, mint Albert Speer. Amikor április 12-én Goebbels tudtára adja, hogy Roosevelt elnök meghalt, magabiztosan kijelenti: “A gondviselés most sem hagyott el, ismét győzni fogok.”

Aztán már csak hagymázas fantáziájában létező hadosztályoknak ad parancsot, miközben Konyev katonái behatolnak Berlin déli külvárosába. Zsukov rádiósai ekkor már ilyen rejtjelzés nélküli rádiogramokat hallgatnak le: “Wenck tábornok 12. Hadserege támadja meg Zsukovot… Heinrici nyomuljon Potsdam felé…” Teljes a káosz.

Április 25-én a szovjet csapatok – Csujkov tábornok, a sztálingrádi hős 58. gárdahadosztálya – az Elba menti Torgaunál találkoznak az amerikaiakkal. Eisenhower aznap bukkan először német haláltáborra. Így emlékszik: “Leírhatatlan, mit éreztem, amikor szemtől szemben álltam a náci bűntettek e legborzalmasabbikával. Kötelességemnek tartottam, hogy e naptól kezdve személyesen tanúsítsam e rémtetteket.”

Keitel aláírja a kapitulációt

Április 30-án reggel Hitler rádión kormányfői megbízatást ad az észak-németországi Flensburgban állomásozó Dönitz tengernagynak, lediktálja politikai végrendeletét, majd a groteszk szertartáson feleségül vett Eva Braunnal 1945. április 30-án 14 óra 30 perckor öngyilkosságot követ el. Egy órával később Jegorov őrmester és Kantarija tizedes kitűzi a rommá lőtt Reichstagra a vörös zászlót. Azok az orosz katonák, akik közül sokan Sztálingrád és Moszkva óta harcoltak a németekkel, itt óriási elégtételt éreztek. Berzarin tábornok, Berlin későbbi első városparancsnoka ilyen szavakkal vezényli egységeit: “Asszonyainkért, gyermekeinkért, elvtársainkért, felégetett falvainkért, a lerombolt városainkért a fasiszta gyilkosokra – tűz!”

Május 2-án reggel 6 óra 30-kor a minden további harccseleményt ellenző Weidling tábornok, Berlin városparancsnoka leteszi a fegyvert. De a háború nem ezzel ér véget. Ugyanis Dönitz parancsára Jodl vezérezredes, a német hadsereg hadműveleti főnöke május 6-án megjelenik Eisenhower reimsi főhadiszállásán, és felajánlja: a német haderő kapitulál – a nyugatiak előtt. Eisenhower hallani sem akar különalkuról, és szőnyegbombázást helyez kilátásba, ha a feltétel nélküli kapitulációt nem egyszerre, minden fronton hajtják végre. Május 7-én éjjel 2 óra 40 perckor Jodl Eisenhower előtt aláírja a kapitulációs okmányt.

Eisenhower így emlékezik: “Önt teszem felelőssé azért, hogy az orosz parancsnokság által megjelölt időpontban meg kell jelenniük Berlinben, hogy letegyék a fegyvert a szovjet kormány megbízottjai előtt is.” Sztálin május 7-én értesíti Zsukovot Berlinben. “Nem értettem egyet, hogy a kapitulációs okmányt nem előttünk és nem Berlinben írjuk alá. Megegyeztünk szövetségeseinkkel, hogy a reimsi iratot a kapituláció előzetes jegyzőkönyvének tekintjük, a végső dokumentum aláírása holnap Berlinben történik” – írja emlékirataiban Zsukov.

Május 8-án Berlinbe érkezik a brit Tedder marsall, az amerikai Spaatz tábornok és a francia Lettre de Tassigny tábornok. S oda szállítják Keitel marsallt, a német haderő főparancsnokát és munkatársait. Keritel útközben komoran odaveti az őt kísérő Szokolovszkij tábornoknak: “Berlin utcáin mélyen megrázott a civil lakosság szenvedése és a pusztulás látványa.” Szokolovszkij hűvösen válaszol: “Tábornagy úr, az a látvány valószínűleg nem rendítette meg, amikor a parancsára felégetett szovjet városok s falvak sokaságát szemlélte meg.”

A kapitulációra végül a karlhorsti (Berlin egyik külvárosa) tiszti iskola éttermében kerül sor. “Május 8-án éjfélkor léptünk a terembe – szól Zsukov emlékirata -, valamennyi tekintet az ajtóra szegeződött, ahol azoknak kellett megjelenniük, akik… azzal dicsekedtek, hogy villámgyorsan… igájukba hajtják az egész világot. Elsőnek Hitler jobbkeze, Keitel tábornagy jelent meg… Őt követte Friedenburg tengernagy és Stumpf vezérezredes. Felállva szólítottam őket: a német küldöttség lépjen az asztalhoz… írják alá Németország feltétel nélküli fegyverletételének jegyzőkönyvét. Keitel egy lapos pillantást vetett rám, majd az asztalhoz lépett. Monoklija kiesett a szeméből, arcán piros foltok ütöttek ki, amikor a tollat a kezébe vette… Május 9-én 0 óra 43 perckor befejeződött a fegyverletételről szóló okmányok aláírása.”

Öt év, nyolc hónap és nyolc nap után a történelem legvéresebb háborúja Európában a nácik teljes vereségével ért véget. A szörnyű mérleg: ötvenmillió halott, az áldozatoknak több mint fele civil. Közülük hatmilliót származása, vallása miatt gyilkoltak meg.

“Az egykor oly félelmetes német haderő a szövetségesek egyesített csapásai alatt összeomlott. Hitler öngyilkos lett, a német kormány megbízottjai 1945. május 7-én Reimsben aláírták a Reich feltétel nélküli kapitulációjának okmányát. Az ezerévesnek meghirdetett náci világuralom véget ért.” (George Marshall tábornoknak, az USA vezérkari főnökének 1945. május 10-i kongresszusi jelentése.)

“Hiszem, hogy a nyugati demokráciák és az orosz nép barátságától és kölcsönös megértésétől függ az emberiség boldogabb jövője. Mi szigethazánkban szívünk mélyéből kívánunk népüknek boldog, békés jövendőt.” (Winston Churchill távirata Sztálinhoz 1945. május 9-én.)

“Figyelmeztetem a német népet, bármit hozzon a jövő, szigorúan tartsák magukat faji törvényeinkhez, és minden helyzetben következetesen harcoljanak a felsőbb rendű népünk tönkretételére szövetkezett zsidóság ellen.” (Hitler 1945. április 28-i végrendeletéből.)

Comments are closed.