Forrás: 168 Óra

Az FTC alámerülése

MEGVERTEK EGY FRADI-DRUKKERT

2005/16 – Háttér

Buják Attila

“Furulyás, takarodj!” – kiabálja a kórus a lelátón. A VIP-páholyban az idős klubelnök hűlt helye. Európában kering, euró után kutatva. Süllyed a Fradi, a magyar futball zászlóshajója, s habár a flotta is bajban van, a Fradinál a fedélzetet mossa a víz. És most, amikor néhány játékos alig palástolt “teljesítmény-visszatartási” sztrájkba kezdett az elmaradt fizetések miatt, a zenekar is hallgat a taton. “Furulyás, takarodj!” – skandálja a kórus, amely másfél éve Várszegit üldözte el. Utána csak a pénztelenség maradt. Az edző a stadion gyepén kap nyilvánosan sírógörcsöt. A lelátón, ahová kevesebben járnak, mint egy komolyabb diszkóba, ellentábor híján egymást osztják a rivális “magok”. Így megy másutt is, kicsiben. A Ferencváros alámerülése mégis nagyobb örvényléssel jár. Miért? A magyar újkapitalizmus kultúrájában nem tud meggyökeresedni a sokat emlegetett “profi futball”? Avagy a magyar sportvállalkozás fogalma öncsalás?

1899 áprilisában a Sport Világ című újság főcíme hirdeti: Új football egylet a fővárosban! “A ferenczvárosi ifjak körében mozgalom indult meg football egylet alakítása iránt.” 1899. május

3-án este hatkor a Bakáts téren sokan igyekeztek a Ferenczvárosi Polgári Körbe. Ez a nap a klub megalakulásának dátuma, elnökének a kerület híres ügyvédjét, Springer Ferencet választotta tizenkét alapító.

2005. április 10-én, szombaton délután az Üllői úton, a Nagyvárad tér felé eső ötös kapu előtt néhány narancsmellényes vagyonőr biztató asszisztenciája mellett “ferenczvárosi ifjak” kisebb csoportja rugdossa Kocsor János 37 esztendős szemüveges nyelvtanárt, Fradi-drukkert, a Greenternet nevű szurkolói fórum levelezőjét. Kocsor késve érkezett. A pénztár a huszadik percben bezárt, négyezren sem voltak kíváncsiak a Kaposvár elleni 1-1-es roncsderbire. Hagyomány – gyerekkoromban ez volt a szokás -, hogy a nyugdíjas jegyszedő bácsik ilyenkor beengedték az embert. Kocsor a szokásjogra hivatkozott, hótiszta fradista múltjára, meg arra, hogy a pénztár bezárt. De megváltozott a világ.

– Máskor korábban jössz majd, bazmeg – mondták a testes vagyonvédők, s előbb csöndben, majd egyre szenvedélyesebben provokálni kezdték.

A szívós Kocsor továbbindult, hogy egy sarokkal odébb próbálkozzon.

– Gyere vissza na, beengedünk! – kiáltottak utána az őrök.

A szurkoló mindig remél, ha meccsközelbe jut, Kocsor is visszafordult, de ez csak vicc volt. Egyre durvábban szidalmazták, “eltérő szexualitással” vádolták meg, mire a felháborodott Kocsor a helyszínre hívatta Tóth Csabát, az egyesület biztonsági főnökét.

– Nekünk az itt a dolgunk, hogy az ilyen hülyéknek kiszippantsuk az agyát – körvonalazta munkaköri leírását Tóth, majd eljárási javaslatot tett: – Mennyé a Furulyáshoz, de úgyse mész semmire – zárta rövidre.

A mellényesek vérszemet kaptak.

– Az én főnököm az édesanyám. A tied ki?

Majd hirtelen ötlettel a stadionba visszaérkező két kapatos ifjúhoz fordultak, akiket kiengedtek inni a szünetben.

– Bejöhettek, ha ezt megveritek. Az ilyen köcsögök miatt szopunk.

Kocsort űzőbe vették, nyolc napon belül gyógyulóan összeverték, majd a lelátóra vonultak.

Így végződött a tanár úr huszonnégy éves története a Fradival. Nehéz szurkolót szervezni manapság. A tanár úr a Greenterneten ismerkedett meg a szurkolói csoporttal, amely akkoriban a klub egyetlen virtuális fóruma volt. 1997 körül döntöttek úgy a “törzsnickek”, hogy együtt járnak meccsre.

– Fontosnak tartom megjegyezni: korántsem egyedi eset az enyém. A légkör egyre szörnyűbb. A rendfenntartók egy része volt szurkolókból toborzódik. A közelmúltban az egyik őrszervezet szakgárdájának nyolcvan százaléka nem kaphatott vagyonőri igazolványt büntetett előélete miatt, s e bűncselekmények zöme a labdarúgómeccsekhez kapcsolódó garázdaság miatti ítélet.

Történelmi hagyomány, hogy a nagy rendszerváltásokra a Ferencváros ráfizet. Hogy váratlanul rájuk zuhant a szabadság (és a telekvagyon), azt a klubvezetés egy rinocérosz reflexeivel, a kilencvenes évek közepére ismerte fel. Oda a pártirányítás, nincsenek kinevezett vezetők, nem szól bele a kerületi pártbizottság, a minisztérium, szabad a gazda. A Fradi sportvállalkozás. A klubot a kilencvenes évek elején próbálták először értékesíteni. Egy Bras nevű francia úriember jelent meg sivár harmincmillióval, amelyet nagylelkűen “a magyar utánpótlás és ifjúsági és sportnevelés céljaira” szándékozott áldozni. A valódi cél azonban – nem titkoltan – a stadion és az edzőpálya között húzódó ronda, de értékes parkoló megszerzése volt. Tulajdonosa az állam. Amikor kiderült, hogy a Ferencváros nem szállíthatja az építési telket, a lelkes sportbarát lelépett.

A második kísérlet máig rejtély. 1998-ban egy Dicobe nevű, felettébb különös tőkecsoport ajánlott – hónapokon át – kitartó szívóssággal kétmilliárdot a klubért, egyenesen a New York-i olasz felvilágból importálva a csúcsmenedzsert, Chinagliát (“a Nyurgát”), a Lazio egykori gólvágóját. Később a Népszabadság szimatolta ki, hogy a vállalat tényleg működik. Profilja szárítottvirág-kereskedelem, éves forgalma nyolcezer (!) forint volt. A cég oly gyorsan vált köddé a Fidesz választási győzelme után, ahogy jött, közleményében a “bizonytalan politikai viszonyokra” terelve a figyelmet.

Egy futballszakosztály működési költsége – hozzáértők szerint – durván egymilliárd-egymilliárd-kétszázmillió forint. A fő gond, hogy a hirtelen szerveződött magyar futballcégeknek meg kellett birkózniuk az új vállalkozási adózási és járulékfizetési szabályokkal. A tényt, hogy a sport nem kivétel (ahogy a szocialista nagyvállalati működés virágkorában), hogy ahol pénz van, elszámolás is van, az egyesületek keserűen tapasztalták meg, amikor a sportalkalmazottakat (játékosokat) kifizették, az adót pedig nem. A köztartozásokat az állam többször (felháborítóan) annullálta, de ilyenkor az APEH világossá tette, többé nincs kegyelem.

Ha kegyelem nem is volt, kiskapu akadt. Egy ideig a klubok azzal szórakoztatták a sportszerető közönséget, hogy amikor már tele volt a padlás járuléktartozással, “feloszlatták magukat”, és új néven, új jogi személyként újjáalakultak. Így fantomizálta magát leleményes Kaya Ibrahimként többször a Videoton, amely futott már Videoton, Parmalat, Fehérvár FC sportneveken is. De ezt a trükköt sem lehetett vég nélkül előadni. A mai magyar futballista kényszervállalkozó. Éppúgy van szerződéses, “számlás pénze”, minimálbért kevéssel meghaladó alapfizetése, mint a legtöbb boldog bt.-tulajdonosnak.

A közelmúltban egy bulvárlap nyilvánosságra hozta, mennyit keresnek a Fradi sztárocskái. Lipcsei: havi 2,5 millió. Szűcs Lajos: 1,8 stb. Elmulasztották hozzátenni: ez az az összeg, amelyet egy magyar futballista “nem kap meg”. Merthogy a szerződések állnak, de az rt.-k kasszája üres. Csupán a Fradi tartozik 150 millióval a játékosoknak, ugyanenynyivel a beszállítóknak. Ami a legfélelmetesebb, hogy az APEH nemrég pert nyert a Ferencváros ellen. Háromszázmillió úszik. Aki az egyesületet stabilizálni akarja, egymilliárdot fizet kamatokkal anélkül, hogy egy fillért beruházott volna.

De a Fradinak más gondjai is vannak. A bajok nagy része szociológiai és politikai karakterű. A pártállam széthullása után a hajdani “népcsapat”-profil szétesett. A hatalom egykori reprezentánsai mögül sorra hátráltak ki az olyan intézmények, mint a belügy vagy a honvédség. Nyilvánvaló, hogy az új részvénytársaságokat (a régi vezetőkkel) másképp kell megalapozni. Addig marad a “néptámogatás”, az a szűkülő bázis, amely elvileg a hirdetők és a szponzorok célközönsége lenne.

Ha az FTC táborát tekintjük: Furulyás elnök helyzete vonzó is lehetne. A magyar futball szánalmas helyzetében, csökkenő érdeklődés mellett is – a Medián 1994-es és 1999-es felmérése tanúskodik erről – elsöprő a Ferencváros fölénye. Mindkét esztendőben a futball iránt valamennyire is érdeklődő közönség 46 százaléka vallotta magát fradistának. Az érdeklődők abszolút száma azonban meredeken zuhan, ami a lelátón érzékelhető. Egy magyar bajnoki mérkőzés közönsége hidegebb őszi napokon alig haladja meg egy tisztességes vidéki színházét. Az 1997-98-as idényben 166 ezren látták a Fradi 17 hazai meccsét, ami 9800-as átlagot jelent. Egy évre rá öszszesen 122 798 ember ment ki az Üllői útra. (Ennyien vannak a Real egyetlen fellépésén.) Igaz, ekkor már Torgyán volt az úr a klubházban, kezdetét vette a kisgazdauralom, durván 2100 fővel apadt az átlagos nézőszám.

Ezen a ponton célszerű megvizsgálni a bevett ideológiai sztereotípiákat. (“A Fradi közönsége hagyományosan jobboldali, rasszista, nacionalista stb.”) Finomítja ezt a Medián felmérése, mely szerint (szintén 95-ös adat) az MSZP és az SZDSZ táborának 32 százaléka szurkol a zöldeknek, míg az akkori Fidesznél ugyanez az arány 31 százalék volt. A különbség annyi, hogy míg a baloldali pártok táborának nagyobb része szimpatizál más csapattal (48 százalék), a Fidesz-szavazók fele “nem fradista”. A negatív klubtörténeti csúcsot Torgyán elnöksége alatt az a késő őszi Ferencváros-Győr-mérkőzés jelentette, amelyet 700-an (!) láttak. A Fradit is kinőtte a Vígszínház nézőtere.

– Mit is tehettünk volna Torgyán ellen? – mondja Kocsor tanár úr feszengve. – Röhögtünk, mint mindenki az országban. És mindenki rajtunk röhögött.

Így röhögte körbe egymást egy ország. Hol van az a befektető, akit motivál ez a maroknyi, folyamatosan csökkenő létszámú csoport? Ráadásul úgy, hogy minél kevesebben vannak, annál botrányképesebbek.

A dolog 1995-ben lett feltűnő. A Ferencváros az egész magyar közvélemény csodálkozására – első és máig utolsó magyar csapatként – felkerült a Bajnokok Ligája nevű szórakoztatóipari óriásvállalkozás főtáblájára. A BL eldorádó egy exkeleti kiscsapatnak. Aki a második körig eljut, másfél milliárdos profitot kaszálhat. A hirdetések jövedelme, a közvetítési jog, a szponzoráció, az egységes látványterv mintaszerűen működő, bejáratott üzlet, a foci világában multinacionális óriáscégnek számító “galaktikus extracsapatok” (Real, Barcelona, Inter, MU, Bayern stb.) nyílt érdekszövetsége. Az üzletmenetet zavarják az olyan körülmények, mint a kétes minőségű ukrajnai ivóvíz, a “veszélyes” vagy “kínosan viselkedő” közönség, a politika beszüremlése, a rasszizmus.

A Ferencváros beléphetett e klubba, és rögtön ki is nézték. Idehaza dermedt közájulat fogadta, hogy olyan pályákon játszunk, mint a Bernabeu vagy az Amszterdam Aréna. Pofozógép lettünk, de sok pénzért pofozva. A virágjában lévő Ajax elleni derbi pedig maga volt a megszégyenítő közbotrány. A “kettes szektor” speeddel felgyorsított kopaszai széthuhogták Kluiverték játékát. A Ferencvárost (és a magyarokat) máig “megkülönböztetett figyelem” fogadja a nemzetközi porondon. És ha csak a bíróküldésen vagy egy kis büntetésen múlik, a rideg döntés mindig tükrözi az UEFA hivatalos genfi folyóiratának akkori, fagyos és megalázó cikkét. Felért egy udvarias hadüzenettel. Nem tűrik meg az extrémista botránycsapatokat, amelyeknek vándor szurkolótábora elegáns városok parkjait hugyozza össze, mert nincs pénze illemhelyre sem. A Fradi 500 milliós bevételét pedig (237 millió a kiadások levonása után) senki sem lopta el. Felélte a sportadminisztráció.

A Ferencvárost – miután önerőből nem tudott talpra állni – kétszer is megmentették a csődtől. Az egyik mentés hőse a kisgazdapróféta Torgyán József volt, aki sameszével, Szabadi alelnökkel közel kétmilliárdot pumpáltatott a klubba, fiktív állami szponzoráció révén. De Torgyán megbukott, a pénz is elfogyott. Furulyás téeszelnök maradt a porondon.

Az éhezés második szakaszában a klubnak már milliárdos banki tartozása volt, amikor a zűrzavar közepén színre lépett a reménytelen futballvállalkozások üzemszerű preparálásával (is) foglalkozó Várszegi Gábor. A Fotex ura egy örökrangadón elegyedett szóba a hajdani FTC-kapussal, Szeiler József sportigazgatóval, hogy pár hét múlva látványosam megvásárolja az

rt.-t. Kétmilliárd-egyszázmillió lett volna a vételár (a fele rögtön elment törlesztésre), továbbá volt egy ígéret, hogy Várszegi tőzsdére viszi a Fradit. Nyilván azt is remélte: ha a klub az államtól megkapja a pályát övező telkek kezelési jogát, az átépítendő stadiont kilencven fokkal elforgatva a fennmaradó területen óriás áruházat épít.

A keletkező politikai vita nem is a szurkolókat, hanem a MIÉP-et és a jobboldalt inspirálta, a magyar antiszemitizmus teljes arzenálját vonultatva fel. Egy belső ember méla szomorúsággal mondja: “Várszegi megmentett bennünket a csődtől, mások ingyen megkapják, hogy lezsidózzák őket, ő az első, akinek ez másfél milliárdjába került.”

Így jött el 2003. május 30-a, a Debrecen elleni bajnoki döntő katasztrofális napja. (168 Óra, 2003. június 5.) Lángoltak a hirdetőtáblák, aléltan feküdt a gyepen a vendégcsapat edzője, összeverve a Várszegi által vásárolt csodacsatár. Ki tudja: ok vagy ürügy volt-e mindez arra, hogy az üzletember – gyorsan kifizetve a maradék részlet egy részét – távozzék? Tény, hogy a Fotex-ügy élharcosát, Várszegi rezidensét, Szeiler kapust egy aluljáróban ismeretlenek este meglesték, leteperték és összerugdosták. Tény, hogy Furulyás elnök félszóval sem említette a botrányt május 30-a után. A tábor pedig egyre fékezhetetlenebb. A “gárda” már a bérleteseket vette kezelésbe. A múlt idényben két bőrfejű felpofozott néhány nyugdíjast, aki a lelátón beszélgetve az összeállítást bírálta.

Eljött az elnök órája. A tehetetlen elnökség – Furulyástól függ rangjuk, benzinpénzecskéjük, gépkocsihasználati díjuk – a vácszentlászlói téeszelnök kezébe tette le sorsát. Aki kezébe vehette a késő szocialista sportkonglomerátumot, ahol megállt az idő, senki nem felel semmiért, csak a túlélés számít. Furulyás Kovács Ádám vállalkozóval (Celladam) próbálkozott, füle mellett elengedve a figyelmeztetést, hogy Kovács úti okmányait mégiscsak bevonta a rendőrség. Mindenki az FTC-n mulatott. Furulyás ebbe sem bukott bele.

A zűrzavaros körülmények között maradt a végső kiút: a játékoseladás, a Várszegi által összehozott csapat gyors leépítése. Az egyetlen piacképes futballistát, a jobb sorsra érdemes Gera Zoltánt Furulyás egymillió fontért közvetíttette ki Angliába. Rövid haladék.

Furulyás elnök ősz óta hitegeti a játékosokat: bérük héthavi számlás részét hamarosan megtéríti. Hol bankelnökökkel hozzák hírbe a Fradit, hol egy “erotikai szakipari” vállalkozóval, hol szerb milliárdosokkal. Furulyás máskor arról beszél, hogy afféle West End Centert emeltet a pálya fölé, amely “biztosítja a klub jövőjét”. Ehhez kellene az öthektáros telek kezelői joga, melyet nem ad az állam. Pedig a rutinos Furulyás nyilván tapogatózott a politikánál, ahol megdöbbentő választ kapott: “Nincs szükség a Fradira.”

Itt a kör bezárul. A focisták leplezetlenül szabotálnak. Nyáron, aki tud, távozik. (Aki ügyes volt, télen elment.) A tizenkét éven át hősiesen teljesítő kézilabdáslányok – akik két éve BEK-döntőig meneteltek – bejelentették: ha a héten sem kapnak fizetést, beszüntetik az edzések látogatását. Furulyás szaladgál, befektető után kajtat. Ki áll szóba vele? Az ultrák? A vagyonőrök, akik a kapuban Kocsor Jánost veretik?

Csak a vigasztalhatatlan nyugdíjasok maradnak, és a legvadabb ultrák, akik most azt kiabálják: “Furulyás, takarodj!” Két éve pedig “mocskoszsidóztak”. Furulyás akkor hallgatott, most dühös. Sértődött. Pedig mi mindent meg nem tett nekik “Jani bácsi”. A vezérek a székházban szinte irodát vezettek. Jöttek, mentek, faxoltak, kaszinóztak, intézték kétes ügyleteiket. Jani bácsi jó.

A klubház előtt Springer elnök szobra az északi horizontot figyeli. Mit lát? A megígért “multifunkciós üzletcentrum” sziluettjét? A klub jövőjét? Vagy 1899 májusára gondol, amikor “ferenczvárosi ifjak kis csoportja” aláírta az alapítólevelet? Felskiccelte a címert, a Fradi-szívvel, alul a három e betűvel: “erkölcs, erő, egyetértés.” n

Comments are closed.