Forrás: HVG

„Az öregség kevés előnyeinek egyike, hogy az ember tudja a politika szereplőiről, honnan jöttek, ismeri az apjukat, sőt a nagyapjukat is.” Efféle bonmot-kkal szórakoztatta a minap washingtoni hallgatóságát Habsburg Ottó (93 éves), szokatlanul hosszú tapsot kiváltva. A HVG-nek a globális politikáról és a Monarchia utódállamaihoz fűződő meghitt kapcsolatáról beszélt.

HVG: Washingtoni látogatása Kossuth jegyében telt: megkoszorúzta szobrát a Kongresszus épületében, beszédet mondott a Kossuth Házban, a névadó hatalmas portréja előtt. Nem zavarta, hogy a Habsburgok nem mindig szerették ennyire az ő trónfosztásukkal egyidejűleg megválasztott kormányzót?

H. O.: Már első amerikai látogatásom idején, 1940-ben is beszédet mondtam a Kossuth Házban. Mindig is úgy gondoltam, a történelmünk közös, vannak benne ilyenek is, olyanok is, de mindegyikük a miénk. Amikor március 15-én valahol beszédet mondok, gyakran szóvá teszik, hogy képzeli ezt egy Habsburg. Erre én mindig visszakérdezek: Mit gondolhatott Kossuth fia, amikor Ferenc József minisztere lett?

HVG: Beszédeiben – ezt tette most is – évek óta drámai színekkel ecseteli Oroszország diktatúrává való visszaalakulásának a veszélyeit. Mi az oka annak, hogy lényegesen súlyosabbnak látja az ottani helyzetet, mint németországi vagy franciaországi konzervatív elvbarátai?

H. O.: Sokan nem is tudják, mi folyik Oroszországban. Kísért a múlt. A gazdasági és a politikai vezetés egybefolyik: Putyin legközelebbi munkatársai, az országot valójában irányító „politbüró” tagjai mind egy-egy gazdasági egységért is felelősek. A kormány tagjainak jó része a KGB munkatársa volt. De látok pozitív jeleket is: családomnak vannak ifjú tagjai, akik Moszkvában ugyanabba a német középiskolába járnak, amelyben Putyin leányai is érettségiztek. Azt mondják, évek óta most először van olyan hangulat, hogy lehet bírálni a rendszert.

HVG: Az Európai Uniót egyenesen óva inti attól, hogy közeledjék Moszkvához.

H. O.: Oroszországban még nem ért véget az imperializmus. A világméretű dekolonizáció korában ők az utolsó nagy gyarmati állam. Franciaország, Portugália példájából tudjuk, milyen megpróbáltatásokkal jár a gyarmatok elvesztése. Kell nekünk Európában megint egy ilyen? Márpedig a soknemzetiségű Szibéria előbb vagy utóbb le fog szakadni. A Vlagyivosztokot magában foglaló terület kormányzója évek óta mondja: a kínaiak 15-20 éven belül békés eszközökkel visszahódítják az Amur-vidéket, olyan nagy számban telepednek át a folyó túloldaláról, és vásárolnak ingatlanokat, alapítanak vállalkozásokat.

HVG: Nincs ebben a próféciában valami birodalmi irigység az ön részéről: ha már a mi birodalmunk elenyészett, dőljön össze végérvényesen az övék is?

H. O.: Nézze, a miénk sosem volt gyarmatbirodalom. Ez volt a mi akkori liberálisaink nagysága. A 19. század végén, amikor mindenki rohant, hogy kolóniákat szerezzen, akkor a mi miniszterünk, Schmerling, azt mondta, mi várunk.

HVG: Akkoriban még létezett az Oszmán Birodalom is. Mit tart afelől, hogy az utód Törökország talán nem is olyan sokára az Európai Unió tagja lehet?

H. O.: Nagy barátja vagyok a törököknek, de uniós tagságukat nem támogatom. Az első világháború legnagyobb hibája az volt, hogy a két nagy közösséget, a miénket meg a törököt szétverték. Korántsem volt az a török birodalom olyan szörnyű hely, amilyennek sokszor lefestették. A zsidókat például nem üldözték, sőt magasabb társadalmi rétegekbe is beépülhettek. Ott békésen létre lehetett volna hozni Izraelt, az arabok és a zsidók nem bántották volna egymást. De az EU tagjaként Törökország elvesztené befolyását a régióban, amire pedig nagy szükség van.

HVG: A horvátok felvétele mellett viszont ugyanolyan elánnal áll ki, mint ahogy a magyar EU-csatlakozást támogatta annak idején. Milyennek látja az esélyeiket azok után, hogy márciusban az unió úgy döntött, mégsem kezdik meg a csatlakozási tárgyalásokat?

H. O.: Ha látja az ember, hogyan játszottak a horvátokkal a háborús bűnökkel gyanúsított Gotovina tábornok ügyében, akkor csak nekik adhat igazat. Személyesen jól ismerem Sanader kormányfőt és Mesic elnököt, nekem mindkettő azt mondta, „nem tudjuk, hol van”. De ott van az a hölgy Hágában, Carla del Ponte, a Nemzetközi Törvényszék főügyésze, aki azt mondja: bizonyítsák be, hogy nem tudják. Jogászként utálom ezt az eljárást, amikor az, akit támadnak, nem tud védekezni.

HVG: Károly fia Ausztriában, György Magyarországon eresztett gyökeret. Károly gyermekei horvát nevet kaptak, egyiküket Horvátországban keresztelték meg. Önmagát viszont mindig magyarnak vallotta…

H. O.: Persze! Hiszen a magyar az én anyanyelvem. Úgyszólván három nyelven születtem, magyarul, németül és franciául…

HVG: …Zágrábban viszont sokan éppenséggel horvátnak mondják önt…

H. O.: Hát persze, de hát e két nép sorsa szorosan összefügg. Délszláv vidékeken utazva az ember látja, hogy Szlovéniában minden templomban osztrák szentek vannak, de pár kilométerrel arrébb, mihelyt átlépi a határt, Horvátországban már csak magyar szenteket lát. Annak idején jól beszéltem horvátul, aztán hetven évig nem használtam, de most lassacskán megint visszajön.

HVG: Amerikai beszédeiben bíráló szavakkal illette a születő európai alkotmányt. Örülne, ha a franciák most leszavaznák?

H. O.: Dehogy, az európai alkotmányt el kell fogadni, hogy azután nyomban hozzákezdhessünk a kijavításához. Nagy kár például, hogy kimaradt közös örökségünkre, a keresztény hitre való hivatkozás. Giscard d”Estaing eredeti terve kiváló volt, aztán a mi hőn szeretett kormányaink egy 106 egyénből álló bizottságot állítottak föl. Márpedig a sok szakács elsózza a kását, ahogy a német mondás tartja.

HVG: Járja a világot, vezetőkkel találkozik – 90. születésnapján királyok, állam- és kormányfők köszöntötték személyesen -, de vajon hallgatnak-e önre azok, akik a döntéseket hozzák?

H. O.: Ah, kérem, párszor van befolyásom, máskor nincs, ez szerencse kérdése is. Mindenesetre sok embert ismertem az életem folyamán, Amerikának például kilenc elnökét személyesen. Kapcsolatom Roosevelt elnökkel a magyar ügyekben azért volt olyan – nem mondom, hogy sikeres, mert nem volt az, de – elmélyült, mert megtudtam például tőle, hogy 1912-ben biciklin bejárta Magyarországot, és mindig jóakarattal volt nemzetünk iránt. Azt mondta, hogy a háború alatt mindent adhatunk az oroszoknak, a háború végén úgyis olyan hatalmasak leszünk, hogy rendbe hozhatjuk az egészet.

HVG: Rooseveltnél a második világháború idején kezdeményezte egy Habsburg-ezred létrehozását. Mi volt a célja ezzel?

H. O.: Ezt az osztrákok érdekében tettem, ha megvalósul, akkor nekik ugyanaz lett volna a státusuk a háború végén a szövetségesek oldalán, mint a cseheknek, akik szintén nem harcoltak Hitler ellen. De nem sikerült, mert Benesék és az oroszok hatalmasabbak voltak. Benes zseniális ember volt. Többet dolgozott, mint a többi politikus együttvéve. Az volt a nagyon ügyes taktikája, hogy ha egy konferenciára ment, a napirendet és a zárónyilatkozatot is előre elkészítette. Tudta jól, az emberek olyan lusták, hogy ha valaki kész javaslatokkal jön, akkor azokat elfogadják.

HVG: Milyen most a viszonya a Monarchia fölbomlasztásáért felelős államok vezető politikusaival? Prágában és Pozsonyban például megbocsátják-e önnek, hogy mindmáig keményen bírálja a csehszlovákiai németeket és magyarokat jogaiktól megfosztó 1945-ös Benes-dekrétumokat?

H. O.: Többé-kevésbé mindenkivel nagyon jó a viszonyom. Szlovákiában például egy Márai-emlékünnepségen barátkoztam össze Rudolf Schuster akkori kassai polgármesterrel, aztán segítettem neki köztársaságielnök-választási kampányában. A magyar területeken tartottam beszédeket, ahol végül – persze nem mondom, hogy ez nekem köszönhető – 91 százalékot kapott Meciarral szemben. A Benes-dekrétumokról valóban nagyon keményen beszéltem, elsősorban a cseh sajtóban. Tudja, a nacionalizmus egyfajta butaságnak a kifejeződése. Mitterrand francia elnök utolsó európai parlamenti beszédében azt mondta: a nacionalizmus – az háború. Ha valaki nacionalista, az egy kissé elmebeteg. A patriotizmus az más. Az a szép a mi embereinknél, magyaroknál, hogy patrióták. Az jó.

HVG: Úgy is, mint akinek a kilencvenes évek elején fölmerült a neve lehetséges elnökjelöltként, követi-e most a magyarországi köztársaságielnök-jelölés eseményeit?

H. O.: Érdekel, de ez minden. Sokan írnak nekem, kapacitáljak valakit, hogy jelöltesse magát, én persze mindig nemet mondok. Próbálok nem belesodródni a magyar belpolitikába, mert jobban tudok foglalkozni magyar ügyekkel, ha nem vagyok egyik oldalon sem. De mind a négy parlamenti pártban vannak jó kapcsolataim.

RÉTI PÁL / WASHINGTON

Habsburg Ottó

A részben pannonhalmi bencés tanárok által okított, Spanyolországban, majd Belgiumban, uralkodói szellemben nevelt Habsburg Ottó a leuveni Katolikus Egyetemen szerzett kitüntetéses doktorátust állam- és társadalomtudományokból. A második világháború után rövid ideig Ausztriában élt, és miután onnan kiutasították, a bajorországi Pockingban telepedett le német állampolgárként. 1979-től két évtizeden át az Európai Parlament tagja a Keresztényszociális Unió (CSU) képviselőjeként. 1973-tól a Páneurópai Unió elnöke, s az általa szervezett 1989. augusztusi Sopron környéki Páneurópai Pikniket – amikor a rövid időre megnyitott határon keletnémetek százai távoztak Ausztriába – a történelemkönyvek a vasfüggöny lebontásának nyitóakkordjaként jegyzik.