Forrás: Magyar Rádió

Jon Stewart, az egyik amerikai komikus és showman, aki Bush elnök külpolitikájának igencsak erőteljes bírálója, a napokban azt találta mondani, hogy mi van, ha Bushnak mindvégig igaza volt?! És hozzátette: úgy hiszi, nem az elnök világképével van baj, hanem az – övével. George Bush külpolitikájának egy másik vehemens bírálója, Daniel Schorr pedig már kijelentő módban fogalmazott: valószínűleg Bushnak volt igaza – mondta Schorr.

Miben lehetett igaza az Egyesült Államok elnökének, még a legelszántabb bírálói szemében is? A közel-keleti helyzet megmoccantásában; vagy mondjuk úgy, hogy az erjedés, a kezdődő változások előmozdításában. Legalábbis az Egyesült Államokban egyre általánosabb az a vélemény, hogy az elnök oly’ sokat bírált közel-keleti politikája mégis csak helyes; az idő, az események, fennköltebben szólva, a Történelem – őt látszik igazolni. Pedig az amerikaiak és szövetségeseik inváziója Irakot – mint látjuk – az iszlámra hivatkozó terrorizmus fészkévé alakította. Ezzel együtt is, valami tényleg moccanni látszik abban a térségben: a Palesztin Hatóság reformokat vezet be, az izraeli kormányfő tényleg kiürítteti Gázát, javulnak-javulhatnak a palesztin-izraeli párbeszéd esélyei, Egyiptomban demokratikus aspirációk bukkantak föl, Walid Jumblatt, a libanoni drúzok vezetője az egyik washingtoni újságírónak azt fejtegeti, hogy az iraki változások nyitják meg a szép új arab világ felé vezető utat. Bush elnök pedig változatlanul és folyvást az arab világban elkerülhetetlen politikai reformokról beszél.

Mi történt, hogy végül is az Egyesült Államok, amely évtizedekig fütyült arra, hogy autoritárius rezsimek regnálnak a Közel-Keleten, sőt, támogatta is őket, ez az Egyesült Államok most demokráciáról beszél?! És miért éppen most? Miért nem, mondjuk, tíz-, vagy húsz évvel ezelőtt? S a szlogenek nyomában vajon most valóban demokrácia lesz a térség országaiban, vagy a káosz és a terrorizmus uralkodik el?

– Egyértelmű, hogy az amerikai külpolitika prioritásait 2001.szeptember 11-e megváltoztatta, és úgy tűnik, hogy a New York-i és washingtoni terrortámadások új külpolitikai konszenzust alakítottak ki az Egyesült Államokban – mondta Steven Cook, a Külkapcsolatok Tanácsa munkatársa. Ennek az új külpolitikának, illetve az ezt illető konszenzusnak, megegyezésnek a lényege az, hogy a tekintélyelven nyugvó stabilitás, vagyis hát az autoritárius rezsimek teremtette nyugalom a Közel-Keleten immár nemcsak hogy nem garantálja többé az Egyesült Államok érdekeit, hanem egyenesen veszélyforrást jelent! Az arab országok belpolitikai fejleményei közvetlenül is hatással vannak az amerikai nemzetbiztonságra, és a Bush-adminisztráció ezért tartja fontosnak a reformok és velük a demokratizálódás előmozdítását a térségben.

– Washington azért mégis inkább csak beszél, beszél és beszél, és a diadal-jelentéseknek nem feltétlenül van komoly igazságtartalmuk.

– Egyáltalán nem arról van szó, hogy sok beszédnek sok az alja, sőt. Még egyetlen amerikai elnök sem beszélt ilyen egyértelműen és kitartóan a Közel-Kelet demokratizálódásának szükségességéről, és Bush elnök szavait a közel-keleti vezetők igenis figyelik, és meg is fontolják. Ráadásul a jelenlegi amerikai kormányzat minden elődjénél jobban támogatja, financiálisan is, a demokratizálódást; jelentős pénzeket ad például gazdasági reformokra, vagy a civil társadalom erősítésére.

– Szaúd-Arábia még mindig az Egyesült Államok egyik legnagyobb és legfontosabb szövetségese a térségben és – még mindig, még változatlanul az egyik legkonzervatívabb, legmerevebb, legautoritáriusabb rezsim. Ebben a sivatagi királyságban még mindig semmi nem történt, ott nem fontos az Egyesült Államoknak a demokratizálás?

– Nos, ez sem teljesen pontos – kezdte választ Steven Cook. A lassan készülődő szaúdi változásokra a legjobb példa a február elején megtartott helyi választások. Ezek a voksolások sikeresek voltak, és azok a szaúdiak, akik nem mentek el választani, később jócskán meg is bánták, hogy ellazsálták. A szaúdi helyi választásokra nem került volna sor, ha nem változnak meg az amerikai külpolitika prioritásai, s ha az Egyesült Államok nem ösztönöz demokratizálásra. De Washingtonnak nem érdeke, hogy forradalmi változásokat gerjesszen a Közel-Keleten. Amerika lassú, fokozatos változásokat látna szívesen ebben a térségben. Szaúd-Arábiában például nem akarja a rendszer megdöntését, már csak azért sem, mert Abdallah koronaherceget reformernek tartja, és az amerikai politika-alakítók úgy gondolják, hogy jobb vele együttműködni, mint bármely ismeretlen szaúdi politikai erővel.

– Magyarán, akikhez erős érdekek fűznek, azokkal kesztyűs kézzel bánunk, akik pedig valamilyen oknál fogva nem olyan fontosak, azokat meg kesztyűbe dudálni tanítjuk. Ténynek látszik, hogy az Egyesült Államok óvatosabb a szaúdiakkal, de odacsördít Líbiának.

– Egyiptom példája illusztrálja azt, hogy a közel-keleti úgynevezett demokratizálást illetően az amerikai politika korántsem konzisztens – vélte Marina Ottaway, a Carnegie Alapítvány kutatója. Mubarak elnök nagyon jó szövetségese az Egyesült Államoknak; és most, amikor Izrael a gázai kivonulásról beszél, Egyiptomnak nagyon fontos szerepe lesz a helyi stabilitás biztosításában, Amerikának tehát szüksége van az együttműködésre Mubarakkal, és az egyiptomi elnök nem is mulasztja el, hogy a maga fontosságára emlékeztesse az Egyesült Államokat. Washingtonnak rövidtávon szüksége van az egyiptomi elnökre. De a hosszú távú érdeke itt is az lenne, hogy Egyiptom is demokratizálódjék. Csakhogy: ha Egyiptom demokratikusabb lenne, Mubarakot nem választanák meg újra. Az amerikai politikának tehát nagyon keskeny pallón kell bűvészkednie – mondta Marina Ottaway -, bátorítani a demokratizálást, de csak annyira, hogy legfőbb szövetségese bele ne bukjon! Mindaz, ami mostanában a Közel-Keleten zajlik, nem feltétlenül az Egyesült Államok érdeme. A palesztin-izraeli párbeszéd például valószínűleg nem indulhatott volna újra, ha még mindig Jasszer Arafat áll a Palesztin Hatóság élén; Libanonban, ha nem gyilkolják meg a volt kormányfőt, Rafik Haririt, nem következik be a szírek kivonulása. Persze, a Bush-adminisztráció megpróbál minden változást a maga érdemének is betudni. A térségben kétségtelenül megnövekedett aktivitásának azonban egészen más az alapvető oka: az iraki háború egyfajta igazolása ez a Bush-kormányzat számára. Ennek a háborúnak a célja ugyanis szerinte, természetesen, nem a demokrácia előmozdítása volt, hanem egész egyszerűen az, hogy megszabaduljanak Szaddám Huszeintól. Erre volt ürügy a tömegpusztító fegyverekről felfújt lufi, és aztán amikor nem találták meg ezeket a fegyvereket, akkor a Bush-adminisztráció igencsak kényes helyzetbe került. Irak invázióját ugyanis erősen ellenezték az óceánon túl, de Amerikában is; így Bushéknak egy másik magyarázatot is kellett találniuk, amivel megokolhatták a háborút. Az új magyarázatnak része lett a demokrácia előmozdításának szükségessége, az egész Közel-Kelet demokratizálásának programja is. Egyébként igencsak összetett motivációjú ez az úgynevezett demokratizálási program – mondta Marina Ottaway. És hogy mi minden ösztönzi ezt a politikát? Például a 2001. szeptember 11-i terrorakcióknak az amerikai politikai gondolkodásra gyakorolt hatása; az, hogy ebben a térségben kőolaj van, és nem is kevés, és az is, hogy Bush elnökben és politikai környezetében szinte messianisztikus a hit a demokrácia elterjesztésére. No és az, hogy az Egyesült Államok pillanatnyilag az egyetlen szuperhatalom.

Végül is, akárhogyan is legyen, annak idején Reagan elnök és politikája is hozzájárult ahhoz, hogy leomoljék a berlini fal. Pedig mennyire nem szerették őt sem…

Járai Judit (Washington)

Comments are closed.