Forrás: 168 Óra

Retúr a pokolba

2005/15 – Múltidő

Bokor László

A múlt század tovatűnt képei közül ikonná merevedett a drótablakos vagonoké is. Hajdani végállomásaikra (ma lágerskanzenek) felszabadulásuk évfordulóin felkerekedik a túlélők egy-egy csoportja. Néhány emlékútra szerzőnk is elkísérte őket.

André a régi barakknál- Retúrjeggyel a pokolba, ez olyan péhovardosan cseng, nem igaz?

Invitáló szomszédom, Neuwald Géza doktor (80) minden áprilisban vonatra száll, via O%u015Bwieçim, azelőtt Auschwitz-Birkenau, finomítva: Waldsee. Kassán van találkája Andréval, aki előbb Terezint járja be. A “francia kapcsolat” pontosan érkezik. Már csak ők, az egymást megölelők élnek a Kanada-láger XQ-14-es kórházbarakkjából. A magukat “Birkenajn”-nak nevezett kilencek akkori életkora együtt százötven évet tett ki, épp annyit, mint most kettejüké.

Bemutatásom után elfog a kétség: alig értem szavukat. Előbb eszperantónak vélem, mígnem elmagyarázzák, saját művük a keverék nyelv, amelyben a tannémet emlékeit a tábori vezényszavakkal gyúrták össze, a többit anyanyelvükből pótolva. Így csinált cseh-lengyel-magyar és francia mixtúrát a rabtartók nyelvéből az egy nemzedékhez, de négy nemzetséghez tartozó kilenc lágerlakó. Jean-Michelt és Andrét Lyonban, Jant és Franti%u0161eket Brnóban fogták be a vagontöltők, Gézát és Jakabot a Józsefvárosi pályaudvaron. Kazimierz, Piotr és Henryk helyben volt, egy wroc%u0142awi gyűjtőszerelvénnyel hozták őket a Mengele-rámpára.

A morvaföldi fiúk egypetéjű ikrek voltak, Weisz “Jaksi” hat hónapra született, a többiek sosem tudták meg, milyen szervi különlegességük folytán kerültek gerincvelős kísérletezgetésre vagy sterilizálásra. Tudtak művi tífuszfertőzésről, nyitva hagyott sebek tetanusz- és gázgangréna-“kezeléséről”, ok nélküli végtag-amputációkról, benzolinjekciókról. Tudtak ők mindenről. A pokolban tanyáztak mindannyian.

Napi ötszáz volt a tarkónlövési norma

Hosszú járkálás után érjük el a régi barakkot. Hátramaradok. Odabent leülnek egykori priccsükre. Percekig nem is mozdulnak. Ülnek egymásnak dőlve. Irwin Shaw hipotézise jut eszembe az Amerikai históriából, miszerint az agyonfáradt testekben, mint a nagy nyomásnak kitett acélhidak anyagában, maguktól is átrendeződnek a molekulák, és összeomlással fenyegetnek. Az ablakon át figyelem nehéz felcihelődésüket meg azt, amint vákuumfóliás hóvirágcsokrocskák kerülnek át táskájukból a korhadt fekhelyekre. Hét áldozat és két zarándok. A transzcendencia néhány pillanatra egybevarázsolja a Birkenajn-kilencet.

Amikor kilépek, Géza bácsi némán sír, André (később Saint Cyrt végzett) visszafordul és tiszteleg. Hirtelen jött zápor veri az Appelplatzot. Egyetemistakülsejű fiú kínálja esernyőjét és idegenvezetését. Mutatja az épületeket, ők tetoválásukat. Csöndben elválnak. Tudják jól, merre kell keresni a szemüvegek, művégtagok, hajfonatok és gyermekjátékok “gyűjteményét”, hol őrzi betonfödém a tarkón lőtt ezrek halálvermeit. Belefáradnak, meg is szomjaznak a négy és fél órás pokoljárásban. De a termoszt csak akkor veszik elő, mikor már a krakkói buszra várnak, az Arbeit macht frei felirat előtt.

Kőszeg felé fut a vonat. Szombathelyről indult, afféle vicinális. Átlibben a turistamegállókon, ahogy a kalauz a termeskocsin. Csak az arcokat vizsgálja, ők, az öreg utasok meg az ablak előtt elfutó tájat. Nekik ez nem víkendemlék, inkább stáció, Via Dolorosa, amelyen csillaguk volt a kereszt.

– Azért az érdekes – mondja töprengve Lazarovits professzor, a leendő ünnepi szónok -, évtizedek óta egy jelképes sírkőhöz járunk kaddist mondani, most meg kiderül, hogy több száz testvérünk csontmaradványa hever itt szerteszét…

– Hát persze – teszi hozzá egy szemtanú, az óbudai Klein Árpád. – Kellő pénz, szakértelem, néha még deszka és szög híján 1947-ben ugyanis oly hevenyészve történt az exhumálás, hogy csak csodával határos módon kerülhetett át a kétezer-négyszáz bomló tetem a rákoskeresztúri közös díszsírba.

Kettős drótkerítés, egykoron

nagyfeszültséggel

Kijár oda fejet hajtani az akadémikus Ádám György is, akinek a kőszeg-grazi halálmarsban hátáról lőtték le betegen cipelt öccsét. Ők nemcsak látták, de meg is szenvedték az SA újbóli felbukkanását. Egyes osztagai akkor arra specializálódtak, hogy levadásszák az SS-Bauer tervezte ciángázfészerből menekülő félholtakat. A munkamegosztásban nyilas testvéreiknek a gyengélkedők meggyilkolása jutott, meg a gyerekeké.

Később, amikor vasfüggöny ereszkedett a véres drámák színhelyére, senki sem kereshette többé a bombatölcsérekbe szórt tetemeket. Ezeket nemrég fedezte fel az önkormányzat, miután a Szálasi-bunker- és várkiállítás elé is tilalomfát állított. A képviselők koszorúja a régi emlékoszlop előtt mintha az egyetértés stemplije lenne egy aktán: végezzük el együtt a kihantolást, teremtsünk kegyeleti díszparcellát a múlt végleges lezárására.

Az elcsigázottak menete átkelt hajdan a nem létező határon, és már “birodalmasított” osztrák földön haladt Mauthausen felé. A mikrobusz sofőrjének Lazarovits mutatja az irányt. Nem hatvan év előtti emlékeire hagyatkozik, habár a vadregényes táj mit sem változott. Eljön minden évfordulóra, most is megelőzi a hivatalos ceremóniát. Volt ő itt negyven kilóra fogyott lágerlakó muszos, halálraítélt és előimádkozó, erdőirtó és kőfejtő, tanító és betegápoló. Csupán Erdélyből hozott sokféle nyelvtudását titkolta a mindent firtató nácik előtt. Inkább a különféle nációkkal osztotta azt meg. Mert raboskodott itt magát lengyelnek valló francia és angol pilóta, osztrák ellenálló és fogságból szökött ukrán katona, akik a pesti rabbival és orvos-tanárral együtt ítéltettek “munkával és éhezéssel való megsemmisítésre”.

Az első lágerlakók

Günskircheni sorstársaikkal együtt rájuk is az a feladat várt, hogy a bevehetetlennek tartott alpesi erőd fa- és kőanyagát kitermeljék. A munkáltatókat az Organisation Todt (Todt mérnök szervezete) irányította, amelyből inkább lett organisierter Tod (szervezett halál). A kizárólag likvidálásra kialakított Belzec, Chelno, Treblinka és Soribor már nem működött, az auschwitzi gázkamrát is felrobbantották a Höss táborparancsnokkal együtt menekülők, de itt 1945 májusáig szedte áldozatait megannyi SS-sortűz és a gyógyszer-kötszer nélkül hagyott “Lazarett”. 1938 és 1945 között százhúszezer üldözött pusztult el, leginkább magyarok, akiket gyalog hajtottak ide a Pest környéki téglagyárakból.

Azon a hatvan év előtti napon hirtelen támadt csend. Eltűnt a járőrcsizmák dübörgése, a madarak visszatértek az erdőbe. Aztán motorzúgás hallatszott; az amerikai tankok és dzsipek nehezen birkóztak a hegyi tereppel. De jött velük a szanitécek konvoja is, és vitte Wels hadikórházaiba az élőhalottakat. Egy táborirodában május 9-én kezdték kiállítani a szabaduló certifikációkat. Akiknek telt erejükből, indulhattak vele hazafelé. Már a demarkációs vonalnál jártak, amikor észrevették: GI Joe elfelejtette átállítani a dátumbélyegző évszámát. Hiszen ha mindez csakugyan 1944-ben történt volna, bizony többen érik meg a szabadulást Mauthausenben, Auschwitzban, Kőszegen és Budapesten is. Ám a történelem nem ismeri a “ha”-val kezdődő mondatokat. Csupán az emlékezést “a Nagy utazás”-ra.

Az egyéni főhajtások spontán szertartása mellett az Élet menete is felindul ez idén a halál ösvényein Auschwitz és Birkenau között. Az eseményben mintha a számmisztika is szerephez jutna. Háromszor hatezer magyar résztvevővel számolnak, köztük sok középiskolással, akiknek a miniszterelnök készül történelemórát tartani az iszonyat földjén. Minderre hat évtizeddel azután kerül sor, hogy a hatmillió áldozatot, köztük hatszázezer magyar zsidót elhamvasztó krematóriumok lángja kialudt. Értük, emlékükre gyújt hat mécsest a harmadik legnagyobb létszámú nemzeti küldöttség. A magyar csoport vezetésére miniszterek, kormánypárti prominensek és családtagjaik vállalkoztak. A rendhagyó esemény minden idők genocídiumaira is emlékeztetni kíván.

Comments are closed.