Forrás: Híradó1975. április 12-én halt meg Párizsban Joséphine Baker amerikai származású francia énekes- és táncosnő, revüsztár
A „fekete Vénusz” 1906. június 3-án született Joséphine Carson néven Saint Louisban, egy néger mosónő és egy vándorkereskedő gyermekeként. A népes család ínséges körülmények között élt, gyakran aludtak papírdobozokban és még a betevő falat előteremtése is gondot jelentett.
Apját ritkán látta, a család eltartása anyjára maradt. Joséphine 13 évesen elhagyta szüleit, és pincérnőként kezdett dolgozni. Hamarosan férjhez ment, majd még gyorsabban elvált, 1920-ban már Willie Bakerrel házasodott össze, akinek vezetéknevét művésznévként felvette. Egy helyi csoporttal kezdett táncolni, és velük debütált a színpadon is egy varietében. 18 évesen New Yorkba költözött, ahol egy zenés vígjáték tánckarában lépett fel, majd a Broadway-n a Csokoládé dendik című show szereplője lett. A kritikusoknak már ekkor feltűnt ritmusérzéke, mosolya és kecses mozgása.
1925 októberében érkezett először Párizsba a „Néger revü” tagjaként. Modern táncával és egyszerű, nem sokat takargató ruhájával – mindössze egy fürt banán lengett csípője körül -pillanatok alatt meghódította a francia közönséget. Rövidesen a francia varieték, köztük a Folies Bergeres legkedveltebb előadóművésze lett, a turisták és a gyerekek ezerszám vásárolták a banánszoknyás Joséphine-babákat.
Sikerét kamatoztatva megnyitotta saját, Chez Joséphine névre keresztelt klubját, és még azt is megengedhette magának, hogy leopárdot sétáltasson pórázon a Champs Élysées-n. 1927-ben mintegy 40 ezer levelet kapott, ezek közül kétezer házassági ajánlat volt. 1930-ban mutatkozott be énekesnőként, teljes kritikai és közönségsikerrel. Rajongói között tudhatta Ernest Hemingwayt, Edith Piafot, George Gershwint és Georges Simenont is. 1927-től néhány filmben is feltűnt, sőt 1934-ben egy külön az ő számára írt operában lépett színpadra. Amerikát azonban nem sikerült bevennie, 1936-os turnéja megbukott a rasszista közönség ellenállásán, és Bakernek csak egy betegségre hivatkozva sikerült visszamenekülnie a hálás Párizsba. 1937-ben megkapta a francia állampolgárságot, majd harmadszor is férjhez ment, ezúttal egy zsidó cukorkereskedőhöz.
Karrierjét a náci megszállás törte derékba: a néger-zsidó házaspár a nácik kiemelt célpontja lett. Mintegy válaszként a táncosnő a francia ellenállási mozgalomhoz csatlakozott, gyakori utazásain futárként továbbította az információkat. 1942-től a Közel-Keleten és az Észak-Afrikában állomásozó szövetséges csapatokat szórakoztatta, s csak 1944-ben, Párizs felszabadulása után tért vissza választott hazájába.
A háború alatti helytállásáért számos magas kitüntetést kapott, egyebek mellett a Becsületrend lovagjává is avatták. A korosodó Baker azonban már nem tudta ott folytatni, ahol abbahagyta: párizsi kabarékban lépett fel, és néhány nem túl sikeres kísérletet tett az amerikai közönség meghódítására. A média figyelmét inkább polgárjogi tevékenységével keltette fel, meg azzal, hogy 1947-ben ismét férjhez ment, ezúttal egy zenekarvezetőhöz. Érdeklődését karrierje helyett egyre inkább a jótékonysági munka kötötte le. 1953-ban bejelentette visszavonulását és világkörüli turnén búcsúzott el a közönségtől, bár alkalmanként egyszer-egyszer még színpadra állt.
1953-ban a Távol-Keleten fogadott először örökbe egy hadiárva ikerpárt, majd az évek során még tucatnyi gyermeket, tekintet nélkül fajukra, vallásukra és bőrszínükre. Szivárványtörzsnek nevezett családját a „testvériség fővárosának” nevezett dél-franciaországi, dordogne-i kastélyában nevelte. A birtokon volt egy étterem, egy Afrika hangulatát idéző motel, valamint karrierjének tárgyait bemutató múzeum, a területet a gyerekeken kívül kutyák, macskák, majmok, papagájok, kacsák, csibék, pulykák és fácánok népesítették be. Bevételei azonban nem fedezték a birtok költségeit, ezért akarata ellenére is fellépésekre kényszerült. Egykor hatalmas vagyona így is évek alatt elolvadt, birtokát árverésre bocsátották, és 1969-ben csak a monacói herceg segítsége mentette meg az anyagi csődtől.
Utolsó éveiben a pénzügyi nehézségek mellett megrendült egészségi állapota is, de egyes jelentések szerint 1973-ban egy amerikai művésszel még összekötötte életét. 1975-ben, pályakezdésének 50. évfordulója alkalmából visszatért Párizsba, ahol 1959 óta nem lépett fel. Halála előtt néhány nappal szívbántalmakkal kórházba szállították, de már nem tudtak segíteni rajta. 1975. április 12-én meghalt az „arany karmú fekete párduc”.
Joséphine Baker a húszas évek Párizsában a „fekete Broadway” egyik szimbólumává vált. Az emberek emlékezetében elsősorban vadember-táncával, kicsattanó életkedvével és vérmérsékletével, a dzsessz színpadra vitelével maradt meg. Ő hozta divatba a charlestont, több sanzonja és szessz-száma sláger lett. A mulatók sztárjából francia nemzeti hőssé vált, aki nevének franciás kiejtéséhez is ragaszkodott. Évtizedekig énekelte, hogy két szerelme van: hazája és Párizs. Korának legerotikusabb színpadi jelensége, az első fekete szexszimbólum Joséphine Baker állami temetését 21 ágyú sortüze kísérte.
hirado.hu/MTI
