Forrás: Magyar Rádió

A kormánykoalíció párbeszédet kezdeményezett mindazokkal, akikről azt gondolják, hogy meg kellene kérdezni, miként is képzelik az elkövetkezendő éveket az alföldi tanyákon, vagy a zalai dombok között meghúzódó apró falvakban. A programot Glatz Ferenc hirdette meg.

– Olvastam valahol egy ilyen kifejezést, hogy a vidék polgárosítása. Ez mit jelent?

– A történeti Magyarország szétesése 1918-20-ban azt is jelentette, hogy az a településrendszer, amelyben az agrár és az iparosodó vidékek szervesen egymásra épültek, és az a településrendszer, amelyben a főváros, vidéki városi központok, faluk szervesen egymásra épültek, szétesett, válaszolja Glatz Ferenc, majd így folytatja: a fővároson kívül tulajdonképpen igazi nagyvárosi település nem is maradt meg a trianoni határok között. A főváros fejlettségének az egyoldalúsága és a vidék civilizatorikus lemaradása azt is jelentette, hogy a vidéki ember alacsonyabb szinten élhette meg az egyszer megélhető életet. Ennek következtében nem érte el az ipari, technikai, infrastrukturális fejlődést sem, legyen szó akár a csatornázásról, akár korábban az elektromosságról, amellyel a városi ember már rendelkezett. Ennek következtében a polgárosodásban maradt el, tehát az életlehetőségek modernizálásában.

– Elmondható tehát az, hogy a főváros a vidék rovására fejlődött az elmúlt 15 évben, vagy megfordítom: fejleszthető-e most a vidék anélkül, hogy ennek a főváros látná a kárát?

– A főváros a spontán gazdasági folyamatok következtében fejlődik, immáron az 1900-as évek eleje óta. Azt lehetne mondani, hogy Budapesten, Párizsban, Bécsben, Londonban, ha különböző színvonalon is, de az életfeltételek nagyon hasonlóak. Budapest és a vidék között azonban nagyobb a távolság, mint Budapest és Párizs között. Párizshoz közelebb áll a Loire-menti parasztnak az élete, mint Budapesthez a Kecskemét környéki parasztnak az élete. Ezért is nem Budapest rovására, hanem kimondottan a Budapesthez kapcsolható településszerkezet fejlesztésére van szükségünk.

– Ezért hallhattuk öntől azt, hogy átpolitizáltság helyett a szakszerűség jelenjen meg a vidéken?

– A szakszerűség-deficit amúgy is a rendszerváltás egyik nem éppen jó oldala. Vagyis az, hogy a pártpolitika nagyobb helyet kap az életünkben, mint arra szükség volna. Erről különben nem a politikusok tehetnek, mert ők végzik a dolgukat, hanem sokkal inkább érdekes módon talán mi, újságírásban, értelmiségi, napi életben dolgozó emberek, Úgy gondolom, hogy nem lehet pártpolitika kérdése egy Tisza-program, a Tiszavölgy-program, másrészt pedig korunk egyik legnagyobb kérdése a természet állapotának a megőrzése. Ezért is ma már, én legalábbis úgy látom, európai uniós tapasztalatok alapján, hogy minden állam törekszik arra, hogy a területe lefedett legyen lakossággal. Hiszen mondjuk a Körös-menti falvakat vagy a zalai dombvidékben meghúzódó kis néhány száz fős településeket nem fogjuk tudni Pestről környezetvédő munkásokkal karbantartani, az ott élő lakosságnak kell karbantartani. Mikor marad ott a lakosság? Akkor, ha megélhetése van, ha boldogulni tud.

– Ön itt beszélt vízgazdálkodásról, környezetvédelemről, infrastruktúra-fejlesztésről, mégis a közvélemény, amikor vidékfejlesztésről hall, mindig úgy tűnik, hogy agrárfejlesztésről beszélünk, és amikor vidékfejlesztési forrásokról beszélünk, sokszor a gazdák által megkapható vagy éppen nem kapható agrártámogatásokról beszélünk.

– A vidék nem azonos az agráriummal. A vidéki városokban, vidéki falvakban ipar is helyet kap, sőt ma Magyarországon már, és Európában még nagyobb százalékban a vidéken az úgynevezett kis- és középnagyságú ipari üzemek foglalnak helyet. Emellett természetesen az agráriumhoz köthető a vidék élelemtermelői és környezetgazdálkodási karbantartása. Gondoljon csak arra, hogy minden egy kilogramm elfogyasztott kenyér vagy hús mögött olyan búzamezők vagy olyan legelők állnak, amelyek a kultúrtájat karbantartják. Ezért tehát, ha úgy tetszik, az élelemtermelésnek a közhaszna nagyobb, mint mondjuk az ipari tevékenységből származó iparcikk-termelés közhaszna. Ugyanakkor a mezőgazdálkodáson belül is az élelemtermelés mind kisebb helyet kap, hiszen Európában élelemfölösleg van és mind nagyobb helyet kap az úgynevezett biogazdálkodás. Energiaerdőknek a telepítése és elégetése, a bioolajnak a termelése, amelynek az elégetése során ez a bizonyos CO2 kibocsátás a minimálisra tehető. Tudomásul kell venni, hogy az energiatermelés lassan a városokból részben átkerül a vidékre. Óriási lehetőségeink és tartalékaink vannak, csak pontosabban kellene a támogatásokat irányítani. Nem elsősorban a gabonára, és sertéshízlalásra kellene a támogatásokat adni, hanem, ahogy azt az Európai Unióban is teszik, a marhatartásra, hiszen a marhatartás az legelő tartása, a legelő azt jelenti, hogy nagy területet tartok karban, és nem utolsósorban a biológiai energiahordozóknak a termelésére. Tehát a vidék eltartó képessége, részben a kisipar és középvállalkozás tudatos támogatásával, részben pedig a mezőgazdálkodás szerkezetváltásának a segítésével fokozható.

– Ön korábban is beszélt már arról, hogy az agrárgazdálkodásnak másodlagos haszna is vann, legyen az a hegyoldal eróziójának megállítása vagy éppen a pollenkoncentráció csökkentése, de a magyar gazdálkodók felkészültek-e erre vagy érett-e erre a magyar agrártársadalom?

– A magyar agrártársadalom felkészületlensége köztudott. De hadd tegyem hozzá, a lengyel is, és részben a szlovák is. Talán többet kellett volna törődnünk azzal, hogy a gazdálkodókat felkészítsük az európai normatívákra, másrészt pedig többet kellett volna azzal törődni, hogy megmondjuk nekik, mit érdemes termelni és mit tudnak eladni. A Párbeszéd a vidékért mozgalom, amelyet az én javaslatom elindított, éppen azt célozza, hogy az emberekkel próbáljunk egy közös új vidékpolitikát kialakítani. Ezért is azt javaslom, hogy most már nemcsak a kutatók és a politikusok folytassanak párbeszédet, hanem vonjuk be a vidéken, a helyben élőket is. A civil társadalom bevonása a politikába és részessé tétele a gondolkodásban, nagy kérdés, Nyugat-Európában is túlságosan a pártpolitikában koncentrálódik csak a közélet. Ezért is úgy gondolom, hogy a civil társadalomnak a megkérdezés és az azzal folytatandó párbeszéd mindenkinek használ.

– Kivel üljön le a kormányzat tárgyalni, hiszen az azért egyértelműnek tűnik, hogy akár az agrár érdekvédelemről beszélünk, akár a vidék civil társadalmáról, meglehetősen szétaprózódott, atomizálódott ez a civil kurázsi.

– Igen. Magyarországon nem alakultak úgy ki, mint Nyugat-Európában a lokális önszerveződések. És gondolja csak el, hogy ebben a magyar vidékben, ezen belül is a faluban a középréteget, amely nagyon vékony volt eredetileg is, hiszen mind az egyházi, mind a világi nagybirtok túlságosan erős volt 45-ig, Európában egyedülállóan erős volt, nem alakult ki a parasztpolgár típusa. Nos, ezt a vékony réteget, ezt a vékony középosztály réteget is lekulákozták, kiirtották az 50-es években. Előtte a svábok egy részét kitelepítették azon az alapon, hogy sváb származású. Egy harmadik részét a legjobb közvetítő-kereskedő és részben értelmiségi vidéki réteget zsidó származása miatt kiirtották 44-ben. Na most gondolja el, ha a legjobb zsidó meg keresztény középosztályt mi tönkretettük a vidéken, akkor hogyan csodálkozhatunk azon, hogy ennek a vidéknek hiányzik az önszervező és önérdek-képviseleti ereje? És most ezt kell megteremteni, ez lesz a legnehezebb. Lehet jó támogatási politikát csinálni, intervenciós felvásárló központokat csinálni, sok mindent lehet, de a legnehezebb az lesz, hogy talpra állítsuk valahogy a vidék társadalmát.

Kotsis Márk