Forrás: MNO

Az MTV-t most azért ostorozzák, hogy április 2-án későn jelentette be nézőinek a Rómából érkező hírt: eltávozott az élők sorából II. János Pál. Szerintem még ennél is nagyobb hibája első számú közszolgálati intézményünknek, hogy nem idézi fel a szentatya magyarországi látogatásait, hogy 1991-es és 1996-os felvételeit (föltehetőleg megőrizték őket!) archívuma mélyén hagyja.

Amikor 1978-ban Szent Péter trónjára került, Magyarországon voltaképpen nem sokat foglalkozott vele a média. (Szép emlékű kollégánk, Ruffy Péter mesélte, amikor a rádió reggeli híreiből értesült róla, hogy – a történelem folyamán legelőször – lengyel származású pap lett a római katolikus világegyház feje, ő vitte el az örömhírt Karol Wojtyla azon honfitársainak, akik az idő tájt Budapest közterein, a “lengyel piacokon” üzleteltek.)

Amikor II. János Pál a haláltusáját vívta – utolsó üzenete szerint derűs lélekkel – szinte valamennyi tévé- és rádióadó véle foglalkozott. Pápaságának huszonhat esztendejével, világjáró útjaival, szeretetteljes egyéniségével. Már egy nappal a halál beállta előtt megváltoztatta műsorát a Hír TV, a Magyar Televízió s a Duna Televízió, s összeállítást sugárzott a wadowicei születésű pontifex maximus egyházkormányzati tevékenységéről.

A körültekintően szerkesztett válogatás – föltételezésem szerint a lengyel pápa regnálásának negyedszázados jubileumára készített vatikáni munka némiképpen aktualizált változata – a tetterős egyházfőt mutatta be. A katolikus egyház “utazó nagykövetét”, aki, miközben a Föld legtávolabbi pontján élő híveit is meglátogatta, komolyan vette helyi kötelezettségeit is.

Sorra járta Róma plébániáit és az örök város egyházi intézményeit. (A zsinagógáig is eljutott, megrendítő képsorok idézték fel találkozását a római főrabbival.) Másnap, amikor az egész világ, hívők és hitetlenek, katolikusok és protestánsok, zsidók és muzulmánok egyaránt szorongva figyelték a Vatikánból, a szentatya betegágya mellől érkező híreket, a Kossuth Rádió a délelőtti adását szánta II. János Pál életútjának a visszaidézésére, a Duna Televízió pedig (amelynek az indulását, talán az itthoni, heves ellenszél hatástalanítása érdekében is, a Vatikán oly szeretettel pártfogolta), esti műsorrendjének a megváltoztatásával tette ugyanezt.

A Duna a pápa honfitársának, Krzysztof Zanussinak azt a nemzetközi összefogás árán megrendezett filmjét vetítette, amely Karol Wojtyla lengyelországi cselekedeteit jelenítette meg, bátor kiállását lelkiismereti szabadságukért, nemzeti függetlenségükért küzdő hívei s polgártársai mellett. A rádió pedig előkereste archívumából azokat a felvételeket, amelyeket II. János Pál magyarországi látogatásai alkalmával rögzítettek munkatársai.

Számomra – bocsánatot kérek olvasóimtól e szubjektivizmusért – ezek a hangbejátszások voltak a közszeretetnek örvendő főpap agóniájánál őrködő visszaemlékezés legfontosabb elemei. S nem is csupán azért, mert felelevenítették bennem azokat a napokat, amelyeken, a Magyar Nemzet tudósítójaként 1991-ben is, 1996-ban is végig követhettem a kelet-közép-európai élményeit soha nem feledő egyházfőnek éppen a mi hazánk földjén kinyilvánított nézeteit.

Hanem, mert – miként a világsajtó e napokban Magyarországra akkreditált képviselői – úgy éreztem, a szentatya Pesten és Budán, Esztergomban, Debrecenben, Pécsett és Szombathelyen, majd pedig, öt esztendővel később Pannonhalmán és Győrött elmondott beszédei s imái irányt mutathatnak a mi váratlan szabadságot nyert, magyar és európai, a katolikus világegyházba belesimuló, a korszerűség adományával és átkával birokra kelő életünknek.

Azoknak a hangfelvételeknek, amelyeket a Kossuth Rádió újrajátszott, de azoknak is, amelyeket raktárában hagyott, kivétel nélkül mindnek megvan a képi megfelelője, a televíziós “kiegészítője”.

Az 1991-es pápalátogatást az akkor még egyeduralmi helyzetben levő Magyar Televízió közvetítette, az 1996-ost már a Duna Televízió is rögzíthette.

Az MTV-t most azért ostorozzák, hogy április 2-án későn jelentette be nézőinek a Rómából érkező hírt: eltávozott az élők sorából II. János Pál. Szerintem még ennél is nagyobb hibája első számú közszolgálati intézményünknek, hogy nem idézi fel a szentatya magyarországi látogatásait, hogy 1991-es és 1996-os felvételeit (föltehetőleg megőrizték őket!) archívuma mélyén hagyja.

Ha ezeket is elővennék, és, okos összeállításokat készítve belőlük, a közszolgálati adók műsorukba illesztenék, teljesebb is, lélekemelőbb is, maradandóbb is lehetne a portré, a pályakép, amit a magyar média a teremtőjéhez visszatérő II. János Pálról ránk hagyományoz. Fölismerhetnénk általa, kit kell tisztelnünk valójában Krisztus 1978 és 2005 között tevékenykedő, földi helytartójában. A lelkipásztort. A plébánost, akinek minden emberre kiterjedt a figyelme, a szeretete, a gondoskodása. Aki országnyi tömegben is föl tudta fedezni a saját bajaitól szabadulni képtelen egyént. Ezért azután úgy szólt a sokadalomhoz, hogy minden egyes hallgatója azt érezhesse, hozzá intézi szavait. A szülőhazájához sok tekintetben hasonlatos Magyarországon II. János Pálnak a nemzetiségi kérdésről is volt szava, cigány testvéreinkről is, az értelmiségiek felelősségéről is. Az értékek megőrzéséről is, a múlt sebeiről is.

“Senkit se hátráltasson a megértésben és a szeretetben olyan személyes megfontolás, amit múltbéli események táplálnak” – hirdette minálunk. Ha mai, zaklatott, viszálykodó közéletünkre gondolunk, keserűen állapíthatjuk meg, II. János Pál hozzánk, magyarokhoz, a megnyomorított Kelet-Közép-Európa polgáraihoz intézett szavai szinte nyomtalanul szálltak el fölöttünk. De azt is tudnunk kell, hogy sosem késő megfontolni őket. Főleg, ha újra hallhatnánk valamennyit. Talán ezért is volna minden idegenből átvett emlékműsornál fontosabb, hogy a világ plébánosától magyarországi látogatásainak képeivel köszönjön el a magyar média. Más nációk is így temetik Karol Wojtylát, csehek, szlovákok, angolok, lengyelek… Csak mi, magyarok félnénk befogadni hozzánk intézett szavait annak az embernek, akinek tán leggyakrabban leírt és kimondott felszólítása így hangzott: Ne féljetek!?

Comments are closed.