Forrás: MNO

Ma is születnek népmesék, ahogy régen, például a legkisebb fiúról, aki elindult egy világvégi portáról, a névtelenségből meg a szegénységből, és végül király lett belőle, milliók ura és támasza, miközben nem felejtette el, honnan jött s mindvégig hű maradt azokhoz, akik felemelték, a megalázottakhoz és a megszomorítottakhoz.

Rómára, az Örök Városra, mint a televízió képeiből látható, napok óta kitehették volna a „Megtelt!” táblát egy messziről ide érkezett lengyel parasztfiú miatt, aki vasgyári munkás volt meg műkedvelő színjátszó, aki szembefordult mindenféle gonosszal, mert kora, a baljós XX. század gazdag volt a gonoszokban, aztán a szellem szólítására pappá szentelték, majd fiatalon lett Krakkó, a történelmi hangulatokban és emlékekben – köztük magyar emlékekben – oly gazdag város püspöke és bíborosa, végül tízmilliók ámulatára a Vatikán ura.

Nemrég olvastam egy könyvet a világ egyik ódon csodájáról, a chartres-i katedrálisról. A szerző kifejti, hogy a templom tájolásától hajói elrendezéséig, szobor- és ablakdíszeiig hány és hány ezer ősi jelkép jelenik meg az épületen, szimbólumok tengere, amelyek a lét egyetemes összefüggéseit hivatottak szimbolizálni, azokat a titkokat, amelyek az emberi kultúra közös ősi kincsei, és azonosak a hinduknál meg a perzsáknál, a zsidóknál és a mozlimoknál. Azonosak minden történelmi emlékezetű népnél. Ennek az ősi, tradicionális jelképrendszernek őre a világ legrégebbi „iniciatikus közössége” – ahogy mondani szokták -, a kétezer esztendős katolikus egyház. És ebben egyetértenek olyan nem katolikus gondolkodók is, mint a mi lutheránus pap fiának született Hamvas Bélánk, az egyiptomi szúfiként elhunyt francia René Guénon meg a rabbinikus nevelést kapott svájci Leo Shaya.

Ám azt sem szabad elfelejteni, hogy a katolicizmus ugyanakkor ezernyi lokális színárnyalatot is magára ölt. Még a protestantizmus előtt járt nálunk, magyaroknál a híres francia utazó, Bertrandon de la Brocquiére, és ámulva írta, milyen különös misén vehetett részt Szegeden, az ottani ferencesek templomában. Ha valaki látott már mai katolikus misét, zarándoklatot vagy bármi egyéb szertartást mondjuk Peru vagy Bolívia indiánjai között, vagy épp az afrikai pápisták templomaiban, ugyanaz lehet az érzése, mint a kitűnő franciának: népi ízek és színek, tárgyak, öltözetek és dallamok tűnnek a szemébe és a fülébe, helyi szokásokat őrzők, s mindez ugyanannak a szakrális gondolatnak a megjelenési formája, mint a Dante művében fellelhető szimbolikus világegyetem, mint Giotto freskói, vagy a tragikus mámorait áhítatos megragadottsággal váltogató Paul Verlaine énekei.

Valamilyen, számomra rejtélyes okból a legkisebb fiút, a lengyel II. János Pált konzervatívnak szokták mondani. Sokat tűnődtem, hogyan lehet konzervatív az, aki számtalanszor megkövette azokat, akik ellen a katolikus egyház bármiféle intellektuális vagy fizikai vétket elkövetett. És hogyan lehet konzervatív az, aki elismerte, hogy mások hite is érdemes mindannyiunk tiszteletére, amivel végül kimondta azt is, anélkül bár, hogy a részletek ecsetelésébe bocsátkozott volna, hogy a chartres-i katedrális meg a római San Pietro szakrális építménye ugyanúgy az egyetemes szellemet, a Teremtőt dicséri, mint a kalkuttai sztúpa, a konstantinápolyi Hagia Sophia nagymecset vagy a jeruzsálemi zsinagóga, s csöppet sem véletlen egybeesés a falaik közt – más-más nyelven – felhangzó igék végső, közös kicsengése. Idevág a szép gondolat, amelyet Hamvas Béla is szívesen emlegetett: aki az örök forrás körül jár, ugyanazokból a virágokból szedi csokrát.

A Tiberis-parti Örök Város mindig is zarándoklatok célpontja volt. Ám ilyet, mint ez a mostani, aligha láthattak a rómaiak, beleértve a középkoriakat is, akik még a Magna Misterium, a szakrális tér és idő bűvöletében éltek, akiknek sejtelmük sem volt arról, milyen lesz a későbbi, szekularizált Európa, s akik számára a szentek és a teremtő igék jelenléte még nem vasárnapi ceremónia volt, hanem mindennapi valóság. Láthattak tíz- és tízezreket, de milliókat aligha, és ennek csak egyik oka az, hogy azóta megsokszorozódott a világ lakóinak száma.

Van ennek a mostani, milliós tömegeket megmozgató zarándoklatnak bizonyos középkori reminiszcenciája, miközben, bízzunk benne, egészen „modern” jelenség is, hiszen a hitnek egyszerre kell tradicionálisnak és jelenvalónak lennie, ha úgy tetszik: korszerűnek (kor-szerű), amilyen a legkisebb fiú is volt, a lengyel II. János Pál, aki nemcsak tanította a fiatalabb nemzedékeket, de tudott kedélyesen és derűsen bolondozni is velük, és ez láthatóan csöppet sem esett a nehezére, sokoldalú alaptermészetéből fakadt, amely egyaránt nyitott volt az áhítatra meg a játékra, a tiszta beszédre és a munkára, de a szenvedésre is. Utolsó mondata állítólag az volt: Legyetek derűsek, én is az vagyok! Miközben tudta, hogy a derű meg a szenvedés gyakran összesúrlódik. Ahogy azt is tudta, hogy az uralom – ahogy a mi középkori nyelvünk a tanú rá – valójában annyit jelent: szolgálat.

Nem lesz könnyű dolga annak, legyen bárki is, aki – talán III. János Pál néven, hiszen a pásztori név megválasztásának is megvan a maga jelképes értelme – a legkisebb fiú, a lengyel pápa trónjára ül. Derűsnek kell lennie, bölcsnek és egyetemesnek, aki ismeri az elmúltakat és pontosan látja, hogyan sodródik a világűrben – kataklizmák, mindennapi remények és szörnyűségek között – a Naprendszer harmadik bolygója.