Forrás: 168 Óra

Legyetek derűsek

2005/14 – Címlap

Kasza László

„Karol, alszol?” Amikor a pápai kamarás, Somalo spanyol kardinális a beteg anyanyelvén, lengyelül harmadszor feltett kérdésére sem kapott választ, ezüsttükröt tartott II. János Pál arca elé.

A tükör nem homályosodott el, mutatva, a pápa nem lélegzik. Aztán egy ezüstkalapáccsal háromszor megkoppantotta a beteg homlokát. Semmi reakció. Ekkor lehúzta ujjáról a halászgyűrűt, a pápai hatalom jelképét, és a kalapáccsal összetörte. Kiment a szobából, lepecsételte az ajtót. A várakozó főpapokhoz fordult, és kijelentette: az Úr 2005. esztendeje április havának 2. napján 21 óra 37 perckor őszentsége II. János Pál pápa visszaadta lelkét a Teremtőnek.

Azóta minden a kétezer éves egyház évszázadok óta érvényes, idevonatkozó forgatókönyvének 92 pontba szedett előírásai szerint történik. Az új pápa megválasztásáig négy kardinális, Angelo Sodano államtitkár, Giovanni Battista Re, a püspöki kongregáció elnöke, Joseph Ratzinger, a hittani kongregáció vezetője és Camillo Ruini, a római generálvikárius intézi a Vatikán napi ügyeit. Érdemi döntéseket nem hozhatnak, az elhunyt pápa intézkedéseit nem módosíthatják.

A világ pedig gyászol. Hívők és ateisták, olyanok, akik egyetértettek döntéseivel, és azok is, akik nem, elismerik, hogy nagy, karizmatikus egyéniséggel lettünk szegényebbek. Az emberiség az utolsó hetekben különösen, de egész betegsége éveiben együtt szenvedhetett a pápával. A televízió nemcsak beszédeit, intézkedéseit vitte a nyilvánosság elé, de mutatta azt is, hogyan gyengül, válik egyre tehetetlenebbé a test, amelyben végül már csak az óriási akaraterő tartotta az életet. Szemünk láttára veszítette el kontúrjait az egykor markáns arc, merevítette meg vonásait a Parkinson-kór, míg végül húsvétkor az „Urbi et orbi” áldás három szavát sem tudta kimondani, csak hörgött a mikrofonba.

Miért tette ezt magával, miért tett ki bennünket szenvedése, gyötrelmei látványának? A választ a lengyel pápa magáról, hivatásáról, küldetéséről alkotott felfogása adja. Soha egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy őt az Úr választotta ki nemcsak a pápaságra, hanem arra is, hogy Krisztusra emlékeztetően, testi szenvedésekkel töltse be ezt a hivatalt. Szinte már blaszfémiaként hatott, hogy magát az Isten fiához hasonlította, amikor szóba hozták esetleges visszavonulását: „Krisztus sem szállt le a keresztről.” Szenvedéseit tekintve, ő is végigment a keresztúton.

De más oka, jelentősége is van II. János Pál nyilvános szenvedésének. Mutatni akarta, hogy a betegség, a szenvedés és végül a halál természetes tartozéka az életnek, amit nem kell elrejteni. Sokan magánügynek tekintjük nyomorultságunkat, ízléstelennek tartanánk a nyilvánosság elé teregetni bajainkat. De a pápa más. Közéleti személyiség, sokak számára példaadó. Nyilvános szenvedése vigasz lehet sok beteg ember számára, hogy nincs egyedül nyomorával. És az élethez tartozik a halál is.

Tudta, hogy meg fog halni. De nem ment vissza a kórház intenzív osztályára, hogy az orvosi technika modern eszközeivel meghosszabbítsák életét. Ezzel állást foglalt abban a vitában is, amely élete utolsó heteiben szintén foglalkoztatta a világot, a tizenöt éve eszméletlen amerikai nő, Terri Schiavo okán. Az ő sorsa újból felélesztette a vitát az eutanáziáról, a kegyes halálról. II. János Pál szerint: az emberi méltóságot a halál perceiben is tiszteletben kell tartani. „Az orvosi műszerek intenzív használata olyan esetekben, amikor az ember végéhez érkezett, nem veszi figyelembe a természet Isten által megállapított rendjét” – írta két évvel ezelőtt egy pásztorlevelében. És ez a rend azt jelenti, hogy a földi halál a túlvilági élet kezdete. Ezért utolsó üzenete hozzánk: „Derűs vagyok, legyetek ti is derűsek!”

Az elmúlt napokban méltatások ezrei láttak napvilágot az elhunyt pápa életművéről. Van, aki „az évezred pápájának” nevezte, mások karizmatikus személyiségét emelték ki megemlékezésükben. Nevezték a szegények, elesettek, mások az ifjúság pápájának. Ellátták jelzőkkel: „reakciós forradalmár”, „kommunizmusellenes antikapitalista”, „médiapápa”, „rekordok pápája”, „mosolygó diktátor” stb. Nem gondolom, hogy tovább kellene növelni a jelzők számát. Évek, talán évtizedek kellenek ahhoz, hogy méltóképpen értékelni lehessen II. János Pál uralkodásának 26 évét. (Ennél hosszabb ideig csak két elődje volt trónon: Szent Péter mintegy 60 évig, és a pápai tévedhetetlenség dogmáját kimondó IX. Pius 32 évig.) Annyit azonban talán már most is elmondhatunk, hogy karizmatikus egyéniség volt, mondanivalóját a média és utazásai révén el tudta juttatni a tömegekhez. Tapintható közelségben volt az emberekhez. 129 országban járt (Magyarországon kétszer), 14 enciklikát adott ki, 39 apostoli levelet írt, több mint 3000 beszédet mondott.

Világnézetére, gondolkodására rányomta bélyegét lengyel származása. Sokat szenvedett, ellenségtől körülvett nemzet, állandó védekezésre kényszerített nép fia. Nyugat-Európát soha nem értette meg teljesen. Igazában nem realizálta, hogy az egyháznak nem a támadásoktól, hanem az őt körülvevő, üres templomokat eredményező közönytől kell tartania. Nem tudott megbékélni az értékek pluralizmusának gyakorlatával, a máskéntgondolkodás szabadságával.

Ő a „Roma locuta, causa finita” felfogás klasszikus világában élt. Elvi kérdésekben vagy olyanokban, amelyet ő annak tartott, hajthatatlan maradt. Nem tűrte a rómaitól (övétől) eltérő teológiai felfogásokat. X. Pius antimodernizmus-vitája óta nem volt annyi megrendszabályozott teológus a katolikus egyházban, mint ma. Nem engedett még olyan kérdésekben sem, amelyek nem dogmák: cölibátus, nők pappá szentelésének lehetősége, születésszabályozás, homoszexualitás bűnné nyilvánítása stb. Vaskalapos, konzervatív pápa! – mondták rá.

Ugyanakkor minden elődjénél nagyobb hajlandóságot mutatott az egyház múltban elkövetett bűneinek beismerésére. Bocsánatot kért a keresztes hadjáratok vérengzéseiért, az egyház évszázados zsidóüldözéséért, az inkvizíció bűneiért, úgynevezett boszorkányok máglyahaláláért, természettudósok üldözéséért stb. Ezért viszont az egyház konzervatív tagjai támadták.

Politikus pápa volt. Küzdött a múlt század két ideológiai rákfenéje, a nácizmus és a kommunizmus ellen. Az utóbbi megdöntésében jelentékeny szerepet játszott. Ugyanakkor nem tudott megbékélni a kapitalizmus vadhajtásaival, a fogyasztói társadalom sikerre, teljesítményre épülő felfogásával. Látta, hogy az így kialakult versenyben alulmaradnak a szegények, a kevésbé tehetségesek, betegek. Sollicitudo rei socialis című szociális enciklikájában – csakúgy, mint Marx – a munkát a tőke fölé helyezi, a magántulajdon szociális felelősségéről beszél.

Értékskáláján legfelül az emberi élet állt, amely – mint mondta – a fogamzás pillanatától a halálig tart. Ez a felfogás az alapja hajthatatlan abortuszellenes magatartásának, a háború minden formája elvetésének. Mindkettő az emberi életet veszélyezteti, azt elvenni pedig – szerinte – csak Istennek van joga. Ezen a téren II. János Pál odáig ment, hogy az egyház által korábban támogatott „igazságos háború” elvét is elvetette. Szilárd meggyőződését a boszniai tömeggyilkosság és Szaddám Huszein népirtása sem tudta megváltoztatni. Ellene volt mindkét iraki háborúnak.

II. János Pál vitatott személyiség, az ellentétes felfogások pápája volt. Nehéz lesz az utódjának, mert őhozzá fogják mérni – és ő a mércét magasra tette.

Comments are closed.