Forrás: Magyar Rádió

Joseph Ratzingerre figyelnek a németek, nemcsak a németek, de ők különösképpen, mivelhogy ennek a bajor embernek különösen nagy szerepe lesz a következő hetekben, gyakorlatilag ő irányítja a hét közepe óta a Vatikánt. Huszonnégy évet töltött el ez a német a lengyel Karol Wojtyla mellett, jóban-rosszban megállta barátságuk az idő próbáját.

Sokan ma már nem tudják, hogy micsoda nagy dolog volt még a hetvenes évek végén is, ha egy lengyel és egy német barátságot köt, mert a két ország, a két nép kapcsolatai az egész XX. században – enyhén szólva – ellenségesnek voltak nevezhetők. A történelmi előzményekbe most ne menjünk bele, a lényeg, hogy Wojtyla és Ratzinger bíborosok egymáshoz való viszonya hozzájárult a német-lengyel közeledéshez, az egyház tekintélyének növekedéséhez, különösen Németországban, ebben a Lengyelországhoz képest korántsem katolikus, inkább protestáns, de leginkább a vallásosság iránt kétkedő országban.

Ezekben a napokban nemcsak a német római katolikus templomokban, hanem a protestáns, a zsidó és a mohamedán templomokban is imádkoznak, imádkoztak százezrek. Nemcsak hívők, mert ennek az embernek, Wojtylának köszönhető nem csekély részben a német újraegyesítés, és ez nem erőltetett kijelentés, nem csúsztatás.

Midőn 1978-ban a világ bíborosainak hangadói, legbefolyásosabbjai merték venni a bátorságot, hogy a szovjet birodalom ide, a hidegháború oda, egy, a kommunista tömb tagjaként számon tartott, stratégiai jelentőségű nagy ország, Lengyelország egyik főpapját pápává válasszák, akkor történelmi jelentőségű kísérletre vállalkoztak, tabut döntögettek, szembeszálltak a nagyhatalmak egymás között kialakított rendjével, mert kérem, ha egy lengyel ember lehet a pápa, onnantól kezdve minden lehetséges. Ezt tudták a bátor pápaválasztók. II. János Pálban, a korábbi Wojtylában nem is csalatkoztak, sőt annak utazásai, kijelentése mind-mind lassan, de biztosan fölbátorították a szabadságot akaró lengyel és más kelet-európai népeket, és zavart okoztak a szovjet hatalmi gépezetben, sőt még nagyobb bátorságot adtak a pápával egyet akaró, ugyancsak katolikus hívő amerikai elnöknek, Ronald Reagannek.

Aztán midőn a cél beteljesült, a két világrend közötti harc megszűnt, a pápa újabb utazásai, újabb kijelentései, újabb cselekedetei hozzájárultak a vallások közötti párbeszéd megújulásához. Római katolikusok, protestánsok, görög keletiek között javult a viszony, az a tény pedig, hogy a Szentatya elment látogatni a zsidó államba, Izraelbe, imádkozott a Siratófalnál, előtte pedig elment a római zsinagógába, hogy a sábeszt, a szombatot a zsidósággal együtt ünnepelje, mindennél ékesebb bizonyítéka volt annak, hogy ez a pápa egyszer s mindenkorra szakít a bizonyos egyházi körökben még dívó vallási antiszemitizmussal, ama gondolattal, hogy mint zsidók, mint olyanok ölték meg Istent. Azóta szívósan dolgozott a mohamedánok és a zsidók, a mohamedánok és a keresztények közötti jobb megértés érdekében, egy olyan nem keresztény nem vallási méltóság sincs a földön, aki nem a legnagyobb elismerés hangján szól erről a pápáról.

És végül vissza Ratzingerhez: ő viszi most a Vatikán ügyeit, konzervatívabb beállítottságú, mint II. János Pál pápa volt, de rugalmasnak is mondják őt. Ő vezeti a pápaválasztási processzust, nem kizárt, hogy ő maga lesz az utód. Németországban mindennek természetesen különös a jelentősége, tudniillik itt azért nem jellemzően vallásos, sőt még csak nem is főként katolikus emberek élnek, az egyházak közül azért is az evangélikus Németországban a legnépszerűbb, mert azt tartják a legvilágibbnak, mert annak hozzáállása a dolgokhoz, például a művi vetélés viszonylagos szabadságához, a homoszexualitás normális dologként kezeléséhez, a papi nőtlenség vélt értelmetlenségéhez jobban kifejezi a németek jellegzetes világszemléletét, mint bármely más vallás vezetőinek a véleménye. Sok német katolikus értelmiséginek is baja van a római katolikus egyház Németországban általában túlzottnak tartott dogmatizmusával, a konzervatív lapokban is rendszeresek a római katolikus egyházzal szembeni kritikák.

Ettől függetlenül Karol Wojtylával, II. János Pál pápával soha senkinek sem volt baja Németországban, sőt az ő személye, az ő kisugárzása hallatlanul jót tett az egyház tekintélyének szinten tartásához. Szerették volna Németországban még az idén ismét vendégül látni őt, erre a látogatásra nem kerül már sor.

Zentai Péter (Berlin)

Comments are closed.