A haditudósító – köztes állapotban van, egyfelől még újságíró, másfelől már katona, hiszen a legcsekélyebb mértékben sem zavarja a csatazaj , amikor más elfutna – ő marad. Kollégánk, Marosi Antal A fájdalom kövei című fotókiállítását szerdán nyitják meg a MOM Park Moziban.
– Ezt a képet például hogy csináltad a szétlőtt, romos utcán, ez a tank pont szembeáll velünk a csöve, a fotósra néz, ott a földön azok az arab emberek, azért fekszenek ott nyilván, mert oda parancsolták őket az izraeli katonák.
– Abban az irányban térdeltem, ahová a tank csöve nézett – mondta Marosi Antal. Nem volt annyira veszélyes ez akkor már ott, nyilvánvaló, hogy a képről más történet köszön vissza, vagy egy feszültebb helyzet jön le, de nem, akkor már ott nagyjából rendeződtek a viszonyok, amit szét lehetett lőni, szétlőttek, ott tulajdonképpen már csak az utómunkálatok folytak, tehát az igazoltatása ezeknek a srácoknak. Ez már tényleg csak a vége volt. Azt lehetett tudni, tehát ha ott vagy valahol hosszú időn keresztül, mi egy hetet töltöttünk el akkor ott a társammal, lehetett tudni, hogy itt körülbelül most ez egy békésebb periódus.
– Ez is békés periódus, itt, amikor a fiú fölhúzza a pulóverét és mutatja a meztelen testét?
– Magyar szemmel nézve nem úgy tűnik. De egyébként meg úgy van, elég, ha csak arra utalok, hogy van egy másik fénykép, hogy jön velem szembe a srác, mögötte térdelnek, vagy fekszenek a barátai az üvegtörmelékben és ez a srác telefonál.
– Éli az életét.
– Valakivel fontos volt beszélnie, miközben a hátára irányult a tank a csöve. Ez a kedvenc képem egyébként, mert ekkora bátorságot, vagy önuralmat nem láttam még életemben, mint ennél a srácnál.
– Ennél a képnél például látszik, hogy a leghevesebb háború dúl, égnek a falak, a tankokból éppen ezekben a pillanatokban süvítenek ki a lövedékek. Oda lehet ilyenkor is menni, ez is egy normális állapot azon a vidéken?
– Például itt mondták az izraeli katonák, hogy menjünk odébb, de melyik az az újságíró, amelyik odébb megy? Szerencsére azt lehetett látni, nagyon kevés idő elteltével, hogy nem lőnek vissza. Mondjuk egy izraeli páncélos fedezékében azért olyan nagyon nagy baja nem lehet az embernek.
– Az újságíró ezek szerint biztonságban van ott, honnan tudják egyáltalán valakiről, hogy újságíró, bárki fölírhatja magára, hogy „press”, bárkinek a kezében lehet egy magnó, vagy egy fényképezőgép.
– Azért van egyfajta bizalom, tehát, ha valakinek a kezében van egy fényképezőgép, arról azért elhiszik, hogy újságíró, tehát nem hiszem, hogy ezzel bárki is visszaélne.
– Komolyan mondod, hogy van itt egy bizalmi megállapodás egy ilyen háborús helyzetben, ahol azt mondja valaki, hogy kérem, én újságíró vagyok és akkor őt nem bántják?
– Igen, én úgy látom, hogy ez így van. Irakban nyilvánvalóan más, de itt a palesztinoknál soha nem volt nekünk gondunk azzal, hogy újságírók vagyunk. Ha nem akartak beengedni valahova, akkor beszöktünk, mind a két oldalnak szüksége van újságírókra. Ezek a képek tulajdonképpen a palesztinokról szólnak és Palesztináról szólnak, de valahol a háttérben ott van azért Izrael, akárhogy is veszem, ezzel a tankkal, amelyiknek a vezetője épp itt beszélget ezzel a palesztin fiúval, ez is elárul valamit.
– Te hogy dolgozol, ugye adod a tudósításokat, riportokat a Kossuth rádiónak, de a kezedben van a magnó mellett a fényképezőgép, hogy oldod ezt meg technikailag, fölöltözve mi van rajtad, hogy véded magad?
– Sehogy, mert meggyőződésem, hogy nekem ez a dolgom, és ha ez a dolgom, akkor nagy bajom nem lehet, meg hát honnan vennénk mi golyóálló mellényt, meg sisakot, meg nem tudom mi mindent. Ami a kérdésnek az első részét illeti, hát az ember mérlegel, persze vannak szituációk, amikor bekapcsolom a magnót, leteszem magam mellé a földre, elég az a zaj, ami ott rögződik és közben fényképezek, de elképzelhető az is, hogy előbb kattintgatom a fényképezőgépet és van egy társam, akivel meg szoktuk beszélni, hogy milyen munkamegosztás alakul ki közöttünk, de van amikor egy teljesen civil, nem rádiós tartja a magnót, ha éppen arról van szó.
Gadácsi János