Forrás: 168 Óra

Mick és Muck, avagy az unokák

2005/12 – Kultúra

Tamás Pál

Az S-Bahn-megállót tavaly kicsit továbbhelyezték. De így sem kell öt percnél többet gyalogolni a Hamburger Bahnhofig, a berlini Modern Művészetek Múzeumáig.

Esőben, szembevágó szélben ez most épp elég. Három hónap alatt másodszor jövök. Az igazi szám idén ősszel-télen a szupershow, Európa ma talán legnagyobb valóban kortársi művészeti gyűjteménye, a Flick Collection. Persze nem fért be az eredeti múzeumépületbe (bár ameny-nyire tudták, azt most kirámolták, hogy legalább az anyag egy része idekerülhessen). De itt, az ideiglenes építészeti senki földjén (kétszáz méterre innen évek óta épül Berlin jövendő főpályaudvara, ám a daruerdő komolyan nagyon régóta alig mozog) szerencsére akadt egy óriási régi raktárépület, amit néhány millióért rendbe lehetett hozni. Ide került a show nagyobb része. A gyűjteménynek így is talán egyharmadát lehetett egyszerre kiállítani. Állítólag majd hozzák-viszik a kiállításokat Berlin és a gyűjtő Mick Flick zürichi raktárai között. Aki együtt, így kicsomagolva, gondolom, korábban maga sem látta az anyagot. Hiszen számos installációhoz külön hatalmas termek kellenek.

A „kortárs” jelző itt nem harminc-negyven éves értékeket jelent, hanem legfeljebb tíz-tizenöt éveseket, sőt újabbakat is. Ilyesmi együtt múzeumokba általában nagyon ritkán kerül. S bizonyos értelemben most a szemünk előtt kanonizálódik. Válik – épp attól, hogy így együtt szerepel, csomagban – klasszikussá. A nevek jó része persze már önmagában is karriert csinált, sőt valóban világhíres. De a stabil elismerést nagy múzeum – s a berlini állami gyűjtemények ilyenek – jóváhagyása adja. Persze Bruce Nauman sok-sok kiállított művét, Jason Rhodes újabb „Creation Myth”-ját, Paul McCarthy Saloon Theaterjét, Nam June Paikot, a kanadai Rodney Grahamet, a németek közül Thomas Schüttet, Martin Kippenbergert, Dieter Rothot, a Los Angelesben élő Diana Thatert vagy a szuperdivatos svájci Pipilotti Rist munkáit eddig sem kellett különösebben felfedezni. A nemzetközi kiállítási ipar kikerülhetetlenül forgatta őket.

Pedig most együttes felvezetésük majdnem elmaradt. Elkeseredett vita folyt – nem a képekről, hanem – a tulajdonosról, pontosabban annak családjáról. A Flickek a legkegyetlenebb hírű, a nácikhoz leginkább kötődő nagyiparosok voltak, akik az ötvenes-hatvanas években is azt a folytonosságot jelenítették meg a német elitekben, amellyel a német demokraták ugyan le szerettek volna számolni, de nem ment. S most a gyűjtemény bemutatását, pontosabban a Flick név megjelenését egy valamennyire pozitív szövegkörnyezetben saját személyes történelmi kudarcuk nyilvános beismeréseként élik meg.

Ősbűn

Az ősbűnt, ahogy illik, még a nagypapa követte el.

Friedrich, a konszernalapító (1883-1972) a század első felében talán a legfontosabb ember volt a Ruhr-vidéken. Persze ő is, mint mindenki akkor azon a környéken, acélban és szénben volt érdekelt. A harmincas évek elején mások is pénzelték Hitleréket, de ő ezt mintha náluk nyíltabban és közvetlenebbül tette volna. Állítólag persze másoknak is adott, hátha mégsem a nácik győznek. Mindenesetre berlini irodájukból akkoriban egyszer Himmler személyesen hozta el a készpénzt. Flick a legszorosabb kapcsolatokat mindamellett Göringgel ápolta. Amikor később ő a fegyverkezési program élére került, kiderült, nemhiába. A barátságot megerősítendő a konszern az árjásítás során újabb meghatározó bányákhoz, egy bankházhoz és kohókhoz jutott. A híres Petschek barnaszén-vállalkozások így is ellenálltak, és jogászaiknak még 1939-ben is sikerült Flicket hárítani, de végül az állam – vagyis Göring Négyévesterv Hivatala – hozzájutott a részvényekhez, s azokat továbbadta hősünknek. A háború alatt mintegy 120 ezer ember, közöttük talán 40 ezer kényszermunkás dolgozik Flicknél. Az összeomlás után Friedrich nem kerüli el Nürnberget. Hét évet kap, s ebből hármat le is ül. 1950-ben, még épp időben szabadul, hogy részt vehessen az ország újjáépítésében. Tíz év múlva ismét Németország leggazdagabb embere, egyébként akkor már a Daimler-Benz egyik főrészvényese. Halála után e részvényeket a család a perzsa sahnak akarta eladni, de az akkori német kormány vétója miatt ezt nem lehetett, s a tulajdonrészt a Deutsche Bank vásárolta meg.

A felelősséget a kényszermunkásokért Friedrich mindvégig keményen hárította. Még a hatvanas évek elején 1300, nála ily módon alkalmazott magyar zsidó nő számára megpróbáltak tőle valamilyen kárpótlást kapni. Jogászai végül is ötmillió márkát ígértek. De a dolog nem jött össze, mert a kényszermunkások képviselőinek ehhez alá kellett volna írniuk egy nyilatkozatot arról, hogy Flicknek sem erkölcsi, sem humanitárius szempontból nem kell fizetnie, azt egyszerűen csak jókedvében teszi. A pénzt csak 1986-ban, sok évvel Friedrich halála után utalta át az a bank, amelynek akkor a vállalatokat a család egyébként is eladta.

Utókor

Az unokák, Mick (Friedrich Christian) és Muck (Gert-Rudolf) már világpolgárok. Az egyik Svájcban, a másik Londonban él. Muck évekkel ezelőtt pénzt akart adni Oxfordnak, hogy ott abból hozzanak létre egy Flick-tanszéket az „európai gondolkodás tanulmányozására”. Az ajánlatról vita robbant ki az angol sajtóban. Sokan, köztük morális tekintélyek, mint Isaiah Berlin, javasolták, hogy ha már adja, fogadják el tőle. De az egyetem köszöni, inkább nem. Mick a most Berlinben kiállított gyűjteményt (amelyhez természetesen a nagypapának már a művek frissességéből következően sem lehetett konkrétan köze) először Zürichnek ajánlotta fel. Sőt még egy nagyszerű múzeumépületet is ígért hozzá. Állítólag meg is állapodott Koolhaasszal, a híres építésszel. Hiszen tulajdonképpen Flick most már svájci. De az érlelődő nemzetközi botrányt látva a város visszavonult.

Berlin óvatosabb, de elszántabb is. Előre megállapodtak a német zsidóság reprezentánsaival, hogy elfogadják az állam alkuját Mickkel. A gyűjtő külön intézetet alapított a kényszermunka történetének feldolgozására. Szóba került a gyűjtemény bemutatása az ominózus név nélkül. De valamiben az unoka hajthatatlan volt. Ő sem a pénzéért, sem a nevéért nem akarja magát tovább szégyellni. Ha igazságtalannak tartják, hogy többségében megmaradt a nagypapa vagyona (az egykori NDK-ba került részt persze államosították), tetszett volna frissiben, a háború után elvenni tőle. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni, lehet, hogy nem. De ha akkor nem tették, ne neki nyújtsák be most a számlát – még szimbolikusan sem. S őt is, fiait is Flicknek hívják. Nem a nagypapát kívánja rehabilitálni (formailag ez különben is megtörtént), hanem a következő nemzedékeknek egyszerűen szeretne egy másik Flick nevet örökíteni. Nagyszerű! – írja egyik elvi ellenfele. Képzeljük el, hogy Göring fia is műgyűjtő. Akkor a Göring-gyűjteménynek is kiemelt helye lenne – így, külön megjelölve – a Nemzeti Képtárban?

A képek nagyszerűek.

A legjobb gyűjtemény, amit ebben a műfajban együtt láttam. De hát nem erről van szó. Folyik a holokauszt furcsa átszerkesztése az emlékezetben. Emlékezzünk – mondja hivatalosan mindenki. De csak valahogy úgy, a modellek szintjén. Ragaszkodjunk a nehezen megszült civil rítusokhoz. És ne bolygassuk a konkrét, máig húzódó felelősségeket, akkor összeállt családi vagyonokat, szociális jogosítványokat.

A vita persze nem ért véget. De remélem, a nyitó kiállítást január végén még valameddig meghosszabbítják.

Comments are closed.