Forrás: HVGVan-e az egyháznak küldetése napjainkban, és ha igen, mi az? – Erre a kérdésre keres választ egy dél-afrikai teológus magyarul most megjelent könyve. Érdemes tehát húsvétkor – amikor Krisztus feltámadása mellett az ő missziós parancsáról is megemlékeznek – felidézni, mikor hogyan vélekedtek a keresztények e küldetésükről.
Válságban van a misszió – ismerik el katolikus és protestáns teológusok példás egyetértésben. A krízist elsősorban az a frusztráltság okozza, hogy nem vált valóra az ókor óta minden évszázadban menetrendszerűen megjósolt világméretű spirituális ébredés, amely a remények szerint a Föld lakóinak Krisztushoz való megtérését eredményezné. Tudós teológusok újra és újra kiszámolták, ha minden hívő – Jézushoz hasonlóan – csak tucatnyi felebarátját vezetné el a világosságra, néhány évtized alatt Krisztus-követővé válna a glóbusz. Az utóbbi évszázadban különösen a protestáns egyházak jeleskedtek az efféle ‘próféciákban’. Lars Dahle, a Norvég Missziós Társaság főtitkára például a 19. század végén kezdődött és mintegy fél évszázadon át átlagosan körülbelül évi 2 százalékos ázsiai és afrikai egyház-növekedési rátát tanulmányozva 1900-ban azt jövendölte: ha továbbra is ilyen arányban özönlenek a megtérők Isten országába, 1990-re az egész emberiség keresztény lesz. Legutóbb pedig Jim Montgomery amerikai missziológust a Fülöp-szigeteken az 1970-1980-as években látott sok ezer új, elsősorban protestáns gyülekezet indította arra, hogy 1984-ben létrehozza Discipling A Whole Nation (Egy egész nemzet tanítvánnyá tétele) nevű ökumenikus szervezetét, és 2000-ig 7 millió új gyülekezet megalapítására buzdítson. Azért éppen ennyire, mivel véleménye szerint úgy lehet a leginkább elősegíteni a Föld lakóinak megtérítését, ha minden ezer emberre jut egy aktív lelki életet élő friss gyülekezet. Márpedig 7 millió gyülekezettel – Montgomery téziséből kiindulva – éppen 7 milliárd embert lehetne Isten országába beterelni. Terve azonban nem sikerült.
Pedig egy évszázaddal ezelőtt katolikus és protestáns teológusok még éppen azzal érveltek a kereszténység felsőbbrendűsége mellett, hogy a krisztusi hit akkor tapasztalt sikerei nyomán évtizedeken belül már csak marginális csoportok fogják Buddha, Krisna vagy éppenséggel Mohamed tanításait követni. Ehhez képest ma az összes világvallás él és virul, s – noha a kereszténység a legnépszerűbb vallás – ma is ‘csak’ a Föld nagyjából harmada vallja magát Krisztus követőjének. Holott már 2 ezer évvel ezelőtt, húsvéti feltámadása után arra utasította követőit a kereszténységben Megváltóként tisztelt názáreti Jézus, hogy ‘a Föld végső határáig’ vigyék el az őbenne elnyerhető üdvösség jó hírét. Igaz, ennek mikéntjét mindig is másként értelmezték a keresztény egyházak.
Tehették is, mivel az Újszövetség nagyjából 95 görög kifejezést használ a misszió leírására, és mindeddig még senkinek sem sikerült mindenkit kielégítően megfogalmazni, egészen pontosan milyen küldetést szánt Krisztus a tanítványainak. Eleinte az Isten országa örömhírének terjesztését bízta tanítványaira, de az evangéliumokból kiderül: e kezdeti küldetésben benne foglaltatott a betegek gyógyítása és a gonosz lelkek kiűzése is. E küldetés értelmezése az évezredek során annyira módosult, hogy ma már elsősorban az egzotikus országok betegeit ápoló embereket nevezi misszionáriusnak a köznyelv. Mindenesetre David Bosch dél-afrikai protestáns teológus Paradigmaváltások a missziói teológiában című, a napokban magyarul is megjelent könyvében úgy véli – és ezzel a könyvhöz ajánlást író Kránitz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorhelyettese is egyetért -, hogy a kereszténység történetének 2 ezer éve során többféleképpen tekintettek a misszióra a hívek.
Kezdetben egyértelműnek tűnt, hogy a zsidóságnak hirdessék azt az örömhírnek szánt üzenetet, mely szerint a názáreti ácsfiú személyében eljött az ószövetségi próféták által megjövendölt Messiás, s a benne való hit által üdvözülni lehet. Az ige terjesztésének módszere igen egyszerű volt: a prédikátor szombaton elment a legközelebbi zsinagógába, ahol az egybegyűlt híveknek – a Tórából levezetve – elmondta, miért Jézus a Megváltó. E szisztéma később kibővült azzal, hogy már az egyszeri hívek is továbbadták a jó hírt – a maguk módján – szomszédaiknak. A Saulusból Pállá lett, az Újszövetség közel harmadát jegyző apostol azt az újítást is bevezette, hogy nem csupán a palesztinai és a diaszpórában élő zsidóságnak hirdette az üdvösség elérhetőségét, hanem más népeknek is. Az új hit néhány évtized alatt az egész Római Birodalomban elterjedt. E gyors siker annak volt köszönhető, hogy a megtérítendők könnyen megértették az Isten kegyelmét és szeretetét hangsúlyozó üzenetet, a térítők pedig igen serények voltak, mivel meg voltak győződve arról, hogy néhány éven belül visszatér Krisztus, s addig a lehető legtöbb embert kell értesíteni az igaz Isten létéről.
Krisztus második eljövetele azonban elmaradt. Helyette jött viszont Nagy Konstantin császár és a kereszténység üldözésének megszűnte, s az addig dinamikus mozgalomból intézményesült vallás lett, az egyszerű halászemberek egyszerű példázatait pedig görög filozófusok szócsavarásain edződött teológusok értekezései váltották fel. Ettől, azaz a 4. századtól kezdve – írja Karl Holl evangélikus teológusprofesszor – a társadalmi érvényesülés a keresztények kiváltsága lett, még kulturális téren is, mivel a pogányokat műveletlen barbároknak tekintették. Ennek megfelelően a Nyugatrómai Birodalomban magát az üdvösséget is elsősorban a tudásban, a civilizáltságban keresték.
Némileg más utat követett a keleti egyház, amely az 1054-es nagy egyházszakadás után – állítja az ortodoxia evangelizációs módszereit kutató amerikai James Stamoolis – ‘már nem a térítésben, hanem a keresztények egységének keresésében ismerte föl a maga misszióját’, mivel, amint arra Nikosz Nissziotisz ortodox teológus, az Egyházak Világtanácsa korábbi igazgatója 1968-ban rámutatott, ‘túlságosan gyakran nem az osztatlan egyháznak, hanem saját felekezeteinknek szerzünk híveket, s ugyanakkor beléjük oltjuk a megosztás mérgét is’.
Ez az értelmezés ellentétben áll a közép- és újkori katolicizmus missziós felfogásával, amelynek lényegét VIII. Bonifác pápa fogalmazta meg 1302-es, Unam Sanctam kezdetű bullájában, kijelentve: ‘Az üdvösséghez elengedhetetlenül szükséges, hogy minden ember a római főpap fennhatósága alá tartozzék.’ Mivel azonban mind ehhez, mind az üdvözüléshez – már az 5. századtól kezdve – elegendőnek tartották a keresztelést, ez vált a misszionáriusok fő tevékenységévé. Illetve az, hogy – mint azt a 6. században Nagy Szent Gergely pápa kifejtette – az eretnekeket, a hitetleneket és a zsidókat akár ‘ütlegekkel, kínokkal’ is az üdvösségre biztassák. A katolikus egyházon belül a 16. században a jezsuita hittérítők hozták el azt a paradigmaváltást, hogy oktatással és szeretetteljes cselekedetekkel is Krisztus útjára lehet terelni más vallás követőit. Nem mellesleg innentől fogva hívták missziónak a missziót, addig ugyanis csak azt értették ezen, hogy az Atya elküldte Krisztust és a Szentlelket a Földre, az üdvösség hirdetésére.
A reformáció kezdetén a protestánsokat kevéssé hevítette a misszió tüze, sokkal inkább a jézusi tanítás helyes értelmezése. Philipp Nicolai 16. századi német evangélikus teológus egyenesen úgy vélte, Isten nem küldözget ide-oda missziózni, ott kell neki szolgálni, ahova ő a születés által helyezte a hívőt, s a legtávolabbi felebarátig megtehető missziós távolságot egy mérföldben maximálta. Ezt továbbfejlesztve számos protestáns teológus úgy érvelt, hogy teljességgel felesleges a pogányok térítése, hiszen Istent a természet csodáiból is meg lehet ismerni, ráadásul a katolikus misszionáriusok már amúgy is eljutottak a pogányok közé, s ha azok csökönyösen mégis hitetlenek maradnak, megérdemlik tévelygő sorsukat.
A felvilágosodás nyomán kialakult szkepszis az intézményes egyházzal szemben, valamint a hit- és értékválság a 19. században még megkímélte a puritán keresztények által megalapított friss amerikai demokráciát. Sőt megbánva az indiánok módszeres pusztítását, és feledtetni próbálva a rabszolgatartás bélyegét, elterjedt körükben az a nézet – írja könyvében Bosch -, hogy a ‘gyámoltalan, nyomorgó pogányok a keresztény nemzetek jótékony segítségére várnak’. Az amerikai keresztények olyannyira elhivatottnak érezték magukat e szent feladatra, hogy minden idők legnagyobb missziós kongresszusán, az 1900-ban New Yorkban 200 ezer résztvevővel megrendezett Ökumenikus Missziós Konferencián maga az Egyesült Államok 25. elnöke, William McKinley a nemzeti önzetlenség megnyilvánulásaként, a fehér ember boldogan viselt terheként dicsérte a missziót. Akkoriban keveseknek tűnhetett fel, hogy ebből azért egyfajta vallási és kulturális felsőbbrendűség-érzet árad.
A katolikus egyházban viszont e tekintetben jelentős fordulatot hozott az 1965-ben lezárt második vatikáni zsinat, mert azon már teljes joggal vehettek részt a korábban másodosztályúként kezelt harmadik világbeli ‘missziós területek’ képviselői is. Mi több, számos teológus már az 1940-es évektől kezdve felvetette, hogy a keresztények küldetése e világban – az evangélium hirdetése mellett – azt is jelentheti, hogy felveszik a harcot az igazságtalansággal, az elnyomással és a szegénységgel.
Mindez azonban még nem a végső megoldás. Bosch szerint a mai misszióval éppen az a baj, hogy ‘hosszú századokon át igen keveset szenvedett az egyház, és ezt sikernek vélte’. Az egyháznak ugyanis ‘szüksége van a látható sikertelenségre és a szenvedésre ahhoz, hogy valódi természetére és missziójára igazán ráébredjen’. E tekintetben valóban paradigmaváltással érhet fel a második világháború idején canterburyi érsekként működött William Temple újító ideája, miszerint ‘az egyház a világon az egyetlen olyan társaság, amely azok kedvéért áll fenn, akik nem a tagjai’.
IZSÁK NORBERT
