Forrás: 168 Óra

Visszacsap a kályhából a füst

2005/11 – Mostanában

Koltai Tamás

Mostanában csaknem mindenkinek van egy ügynöktörténete – aki nem jelentett, az lassan a társadalom megvetett páriájának számít. Aki meg igen, mind egy szálig áldozat, de legalábbis tanú.

Erről eszembe jut Molnár Ferenc, aki egy ízben tanúskodott valami perben, és mivel a tárgyalást kora délelőttre tűzték ki, jókor reggel kellett fölkelnie, ami különben nem volt szokása. El is indult a bíróságra, és csodálkozott, hogy mennyi ember van az utcán. „Jó ég – morfondírozott -, ez mind tanú?” Merem hát mondani, én is tanú vagyok, bár – restellem – ügynök nem voltam, papírom van róla. (Nem mintha számítana, olvasom, hogy az ügynökkartonokat is manipulálták, volt, amit utólag gyártottak, másrészt a besúgáshoz karton sem kellett, lehetett papír nélkül is, közvetlenül fülbe. Hányingerem, amiről már írtam ebben a rovatban, jelentem, fokozódik.)

A zseniális és szívemnek kedves Örkény István Pisti a vérzivatarban című színjátékában van egy jelenet, melyben a címszereplőhöz, aki a tavalyelőtti telefonkönyvben még úgy szerepelt, hogy „boldog ember”, beállít két bőrkabátos fogdmeg, és személyazonosságának tisztázása után – ez nem könnyű, mert nevezett a lakosság széles rétegeit képviseli – elhurcolja. Pisti, aki ezt megelőzően épp telefonált, azzal fejezi be a beszélgetést, hogy két ismerőse érkezett a felső lakásból. A kérdésre, hogy mi történt, így válaszol: „Visszacsap a kályhából a füst.” Ami részint jelbeszéd, részint metafora. A tüzet, amelynek az égésterméke visszaáramlik a kéményből és fojtogat, mi magunk gyújtottuk. Közösen. Ha fuldoklunk tőle, hát mindannyian, kivétel nélkül.

Ezért utálom azt a szennyes játékot, amely az ügynökösdi körül folyik. Azt, hogy van jó ügynök, és van rossz ügynök.

A mi ügynökünk és a ti ügynökötök. Ahogy volt a mi kommunistánk és a ti kommunistátok. A minap a televízióban azt fejtegette valaki, miért szereti az egyik jelentésírót, és miért nem szereti a másikat – természetesen személyes okból. Megnevezte mindkettőt, kapott érte nagy tapsot. A jelenleg folyó ügynökösdiben két hányingerkeltő dolog van (legalább). Az egyik persze az önkényes listák önkényes nyilvánosságra hozatala, ami annak következménye, hogy tizenöt év alatt nem született meg a tisztességes ügynöktörvény. Az egész politikai osztály, úgy, ahogy van, egyenként és testületileg mélységesen szégyellheti magát miatta. De a szégyennel nem lehet megúszni, a törvényileg szavatolt lehető legszélesebb nyilvánosság akkor is elkerülhetetlen, ha tudni fogjuk, hogy ami végül megismerhető lesz, az nem a teljes igazság. De jelenleg teljes hazugságban élünk, manipuláljuk a múltunkat, önmagunkat s legfőképp a fiatalokat, akik azt látják, hogy lassanként mindenki, aki a régi rendszerben élt, áldozat, tanú, majdnem hős, mert túlélte, és ezért minimum vállon veregetés jár. Leginkább a régi rendszer kedvezményezettjei rinyálnak, leveleket irkálnak, önsajnáló üzeneteket küldenek a mai nemzedéknek, hogy éltek volna csak akkor. Ahelyett, hogy egy kicsit szégyellnék magukat.

Visszacsap a kályhából a füst.

Én szégyenkezem, s azok lelkébe is próbálom beleélni magam egy egészen kicsit, akiket meglátogatott két ismerős a felső emeletről bőrkabátban. No jó, ballonban. Elmondom a saját „ügynöktörténetemet”. 1981-ben – november végén vagy december elején – felhívott egy ismeretlen, ha jól emlékszem, úgy mutatkozott be, hogy állambiztonság, és közölte, találkozni szeretnének (többes számban) velem. Kiszállt a vér a fejemből. Minek? – kérdeztem. Csak egy rövid beszélgetésre. Izraelben voltam, igaz? Igaz. Megnevezett egy presszót az Andrássy úton. Miután letette a kagylót, először azt gondoltam, nem megyek el. Naiv voltam. Nem mintha halvány fogalmam lett volna arról, mit akarhat – ismétlem, naiv voltam -, de utáltam, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet. Mi köze? Ez volt a viszonyom a rendszerhez. Mi köze hozzá, mit gondolok, mit írok, hová megyek? Miért nem mondhatom azt, amit akarok, miért nem utazhatok akkor és oda, amikor és ahová kedvem tartja, miért nincsenek szabadságjogaim? Ami Izraelt illeti, a színikritikusok nemzetközi szervezetének kongresszusára jött meghívás, csakhogy a két ország között akkor nem volt diplomáciai kapcsolat, a Színház című folyóirat munkatársaként főnökeim támogatásával kellett kérvényeket szerkesztenem, hogy útlevelet kapjak.

Reménytelennek látszott, hónapokig tartott, de csodák csodájára megérkezett az engedély, a kiadóvállalat még a repülőjegyet is fizette. Elutaztam, kongreszszáltam, visszajöttem. Néhány nappal többet töltöttem az országban – engedéllyel – a hivatalos napoknál: először voltam ott, és az izraeli-magyar színész, Rónai András jóvoltából (tudják, Ficsúr a Radványi-féle Valahol Európában filmből) eljuthattam néhány helyre. Talán ezért zaklatnak? De hát „nem csináltam semmit”. Akkor meg miért félek tőlük? Ha nem megyek el a randevúra, olyan, mintha „csináltam volna valamit”. Úgysem lehet megszökni előlük. Igyekeztem nyugtatni magam: „állambiztonság” mindenhol van, csak tőlünk nyugatra nincs mögötte az utálatos szisztéma meg az utálatos félelem, ami Kelet-Európában beleette magát a lelkekbe – speciel az enyémbe is. Utálkoztam és szégyenkeztem.

A beszélgetés a presszóban tíz percig tartott. Ketten voltak. Milyen eseményre mentem? Kongresszusra. Miről szólt? Színházról. Kikkel találkoztam? Külföldi kritikusokkal. Milyen helyeken jártam? Színházakban meg egy kibucban. A magyar lap szerkesztőségében nem? De ott is. Miért nem mondtam? Elfelejtettem. (Direkt felejtettem el, gondoltam, hogy rossz pont, a lap amúgy is kínosan színvonaltalan, csak „muszájból” mentem el. Honnan tudhatják, hogy ott voltam? Naivitásomra jellemző, hogy csak hetekkel később jutott eszembe: nyilván kikérdezték a másik kritikust is, akivel együtt utazam. Vele se akkor, se azóta nem beszéltünk erről.) Miről volt szó a szerkesztőségben? Színházról. „Magyar dolgokról” nem? Nem. (Hazugság.) Nem környékeztek meg? Nem. (Igaz.) Jó, hát ennyi. Elmenőben aziránt érdeklődtek, fotóztam-e. Igen. Ha kérik, megmutatnám-e a képeket. (Vér fejemből ki.) Meg. Soha többé nem jelentkeztek. Se ők, se más.

Hetekig tisztátalannak éreztem magam, mint aki belekeveredett valami mocsokba. Hányingerem volt. Mi közöm hozzájuk? Hogy jövök ehhez? El kell innen menni. Már elégtelennek láttam azt az életstratégiámat, amely a hivatalosságtól és az intézményességtől való lehető legnagyobb távolságot tűzte ki célul – nem belépni, nem szerezni pozíciót, nem kuncsorogni egy vacak külföldi tanulmányútért. S a puszta tényt, hogy külsősként a Népszabadság kritikusa vagyok, az enyhítette, hogy a sorok között legalább megírom, amit nyíltan nem lehet. Az utóbbira kissé ráerősíthettem, mert Aczél György másfél év múlva kisöpört a pártlapból. Másrészt meg is alkudtam, például amikor egy álélő tévéműsorban szót emeltem a Cserhalmi György által lefúrt lábúnak nevezett színészet élő nagyjai ellen, s ezt a világrengető álláspontot letiltották – a láthatatlan cenzúrabizottság egy emelettel följebb vagy lejjebb monitoron nézte a kamerapróbát -, nem csaptam be magam mögött kívülről a stúdióajtót. Öngerjesztő lázadásocskák és kompromisszumok között folyt az életem, de legalább nem próbálom utólag szenvedéstörténetté, pláne hősiessé fényezni a múltat, mint azok egynémelyike, akik nálam sokkal jobban érezték magukat benne, és ma is olyasmiket mondanak, hogy Aczél idején bezzeg volt magyar tévéjáték. Meg könyveket dedikáltak neki, és tortát vittek a hatvanadik születésnapjára.

Ami pedig a jelentésírókat illeti, őket sem ítélem el, de szeretném, ha egy kevéssel halkabb hangot ütnének meg, és valamivel jobban szégyellnék magukat. Legalább a korért, amelyben éltünk, és amelyhez a magunk módján bizony (az aktív ellenzék kivételével) mindannyian hozzájárultunk. E kor visszacsapó füstje mindaddig fojtogatni fog, amíg a tisztázó információk nyilvánosságával nem próbáljuk meg szétoszlatni.