Forrás: 168 Óra

Szakcsi Lakatos

2005/11 – Kossuth-díj

Sztankay Ádám

Tíz perccel érkezünk korábban a megbeszéltnél. Két perc sem kell, benyit a kávéházba. Már riadalmáért szeretni kell, ahogyan bocsánatunkat kéri a „késésért”.

Az ajtó mellett jut csak hely, tömött az Európa. A dzsesszista a megszokott, melegebb zugokat fürkészi. Hiába. Aggódik, meg ne fázzon a fotós kollegina. Maga aztán háttal ül a hűtőpult polcainak, mackós figurája mögött kottafejek a sütemények. Dossziéban cégének iratai, fénymásolni megy majd. Mozartot játszott neves zenekarral. Gázsijához csak úgy juthat, ha igazolja üzleti létezését.

Chick Corea mondta róla: billentése a klaviatúrán fantasztikusan eredeti, egyéni.

Mesébe fog. A régmúlt a nyolcker. Mások közt Garas Dezsővel rúgja a bőrt a Mátyás tér kör alakú pályáján. Ott verhetetlen. Szögletes terepen idegenül mozog.

Hivatást prímás édesapja javasol: rájár a rúd a hegedűsökre, hanem billentyűsnek mindig akad állás az éjszakában. Szakcsi Lakatos Béla tizenkét évesen kerül a konziba. Apja választotta hangszerén édesanyja álmát készül beváltani. Zongoraművész lesz, s klasszikus zeneszerző. Kadosa Pál felesége, Szabó Márta tanítja három évig.

Akkor hallja a haveroktól a nyolckerben: kéne egy dzsesszista a zongorához.

A műfaj apránként nyer teret mifelénk. A háború előtt Bacsik Elek volt a „név”. Idővel Párizsba távozott, aztán Amerikába. Később a Nyugatról csempészett lemezekről terjed a zene. Az ötvenes évek nagyjai: Garai Attila, Radics Gábor, Fogarasi János, aki főállásban bútorszállító.

Szakcsi kiskamasz korában a nyolckerből lüktet elő, hullámzik szét a városban a dzsessz. És Budáról, ahol olyan úrifiúk játsszák, mint Bergendy István, Tánczos Gábor, Latzin Norbert, Scholz Péter, Tihanyi Péter.

A kétféle csapat a konzervatórium báljain jam sessionökben kel párviadalra.

Tizenöt évesen Szakcsi Lakatos Béla otthagyja a klasszikus iskolát. Csatlakozik Pege Aladár, Kovács Andor és Kovács Gyula együtteséhez. Utóbbi állandóan a kommunistákat átkozza, mert nem kap útlevelet. Valami ügynököt sejt a háttérben. A szentségelések közt lenyűgöző dobszólók. Szakcsi ujján számolja a ritmust, de van, hogy nem tud belépni. A „bolond” Kovács ezért egyszer egy pohárral küldi meg – ám célt téveszt a már nem éppen színjózan ritmusszekció. A pár

évvel idősebb Pege a gyakorlás miatt nyüstöli. A Zöldfa étterem zongorájába lesz bevésve: „Itt szenvedett Lakatos Béla.”

Mélyül a dzsesszben. Rákap piára, bagóra, nőre. A hatvanas évek elején Nyugatra megy vendéglátózni. Tánczenét játszik, énekel, ugrál a színpadon, színes cuccokban jár, fehér kalapban. Közben szemléli a nagyvilágot: rájön, mennyi tanulnivalója lenne még. Svédországban kapja a táviratot: be kell vonulnia katonának. Édesanyja sírva kéri a telefonban, ne disszidáljon, jöjjön haza, hogy ne legyen baj. Ígéri: valahogy elintézik, hogy megússza a kétéves haptákot.

Alig hogy Béla megérkezik, különös, bolondos, óriási asszonyság csenget a szülői otthon ajtaján. Jön-megy a lakásban, a konyhában fedők alá kukucskál, beleeszik az ételekbe. Ismerős küldte, s azt mondja: a katonaság el lesz intézve. Misztikus jelenség. Utóbb kiderül: a főhadügyér Czinege elvtárs édesanyját ápolta a kórházban. Szakcsi Lakatos Béla egy percet sem tölt a seregben.

Viszont komoly gyakorlásba kezd. Híre megy: a Berlin bárban ötujjas kesztyűben brillíroz. Azt hallotta: Cziffra György erősítette billentését ólommal nehezített kézrevalóban. Maga sem adja alább.

1968-ban alapítja Duka Norberttel az LDL Triót. 1971-től tanít a tanárképző dzsessz tanszakán. A hetvenes években alapítója a Rákfogó Együttesnek. Aztán Babos Gyulával jegyzik a dzsessz-rock Saturnus formációt. És fellép még persze százféle, sorolhatatlan alkalmi társulásban.

Mozaikos, kavargó dzsesszélet.

Még Pegével nyer 1970-ben II. díjat a montreux-i fesztiválon, és a szakújságírók két első díját. Itthon a Víg Matrózban folytatják, ahogy abbahagyták.

Az átkosban a dzsesszzenészek KISZ-támogatással is hozzájutnak fellépésekhez: bizonyítandó, hogy a béketábor is megbirkózik az imperialisták muzsikájával. Béla világnézetét mégsem a politika alakítja.

Édesanyja fiatalon, negyvenöt évesen hal meg. Felnőtt, már házas fián kívül két kisgyerek marad utána, és egy megroppant férj. Béla édesapja Nyugat-Berlinbe címezi leveleit fiának, aki épp lakásra gyűjtve vállal ott munkát. A sorok közt bibliai idézetek, istenes gondolatok. Fia aggódik: apja fejével baj lehet. Nem sokkal később, alig ötvenhárom évesen édesapja is meghal. Szakcsi Lakatos Béla akkor elgondolkodik erről-arról.

Titkon kezd Bibliát olvasni. Nős már, ne gondolja az asszony, hogy baj van a fejével. Amikor bekopogtatnak hozzá a Jehova Tanúi, ő már kész. Fél év alatt leszokik a piáról, a napi két-három pakli bagóról.

– Már megérte – mondja ma.

Egészen addig kapcsolatban van a gyülekezettel, amíg az politikailag ellenjavallt. Utóbb hitviták miatt búcsúzik: Béla szerint nem kiszámítható a végítélet pontos időpontja. Azt sem gondolja, hogy csak egyetlen egyház tagjainak járna bérlet a mennyekbe. Ám egykori, jehovás társait ma is szeretettel említi.

A tévéhistória egy-, majd kétcsatornás évtizedeiben gyakran kérik zenés-dumás fellépésekre. A dzsessz a margón, már csak ezért is szívesen vállalja a dolgot. Hátha így zenéjének is szélesebb lesz a publikuma. Istenről, hitről is kedélyes átszellemültséggel nyilatkozik az ilyen alkalmakon, a Kádár-rendszer közepén.

1986-ban egy amerikai út után embertelen vámot vetnek ki rá valami olcsó kütyü miatt. Színész barát tanácsolja: kopogtasson a kultusztárcánál. Államtitkár fogadja, mondja, rosszul áll a szénája. Ám fordult a helyzet: Liszt-díjat kap, a vám is mérséklődik.

Nem tud örülni, töri a fejét: miért állt rosszul a szénája?

Szakcsi Lakatos Béla körbemuzsikálta a világot. Itthon írt balettet, rockoperát. Példaképe Leonard Bernstein: óriási karmester volt, ugyanakkor rajongója dzsessznek, rocknak, s a West Side Storyval műfajteremtő.

Szakcsi amerikai lemezcég szerződtetett művésze. Amikor tulajdonosváltás után – sikeres tengerentúli lemezek ellenére – búcsút mondanak neki, Chick Corea biztatja: „Rá se ránts, így megy ez.”

A dzsesszélet legnagyobbjaival muzsikál. Kortárs klasszikusokkal is dolgozik: saját felfogásban és partitúrából is játszik Eötvöst, Kurtágot, Ligetit.

Pályafutása tapasztalatait egyszerűen fogalmazza. Sosem egészséges, ha nimbuszt teremtenek egy ember köré. Legyen szó művészről, tudósról, politikusról. Mert az belebolondulhat, másban meg kisebbrendűségi érzést kelt.

Roma származásáról azt mondja: nem túlságosan meghatározó. Bár Keith Jarretthez talán azért hasonlítják, mert az ő ereiben is folyik cigány vér.

Mindenesetre legutóbbi albuma Új cigány dzsessz címmel lett az év lemeze.

– Végre stílusomra találtam – mondja hatvankét évesen.

Hiszi, olyan eszközökre lelt, amelyekre az amerikai fekete dzsesszzenészek is rábólintanak: eredeti. Az már valami, hiszen ők Elvist sem tartják többre kifehérített négernél.

Szakcsi nem szereti a kirekesztést.

– Én például – vált témát – zsidó-keresztény vagyok.

Lendülettel kezd élvezetes vallástörténeti értekezésbe. Rómától indulva a Szentföldön át Angliába érkezünk, aztán új egyházak alapítóival az Újvilágba. A jövőben majd – egy áldott pillanatban – véget érnek az egymásnak feszülések. Zsidók, katolikusok, kisegyházak: mind meglátjuk egyszer a lényeget.

Hitében is nyitott, mint zenéjében.

Vallja, nem művészkedő ember, csak nagyon szereti a zenét, amely a hobbija is. Ha kikezdik, gáncsolják, akkor is folytatja. Rá mért tehetségével, erejével nem tehet mást. Ha kell, tűr, és nem lázong. Lényeg, hogy a tűz ki ne aludjon benne, mert akkor mindennek vége.

Ül a cukrászati „kottaállvány” előtt. Baseballsapkájára pirossal hímezték a Mississippi folyó nevét. Pólóján rendre „bocs”-nak olvasom a „boss”-t. Nagyra nőtt kismedvére gondolok. Sötétített szemüvegén átragyog a szeme. Tekintélyes tappancsai kincset érnek, a méretes ujjak hol elpihennek, hol nyurga táncba fognak. Lobog, varázsol.

Kérdés, válasz, székek neszezése, nők kacaja, szerelemért búgó baritonok távolabbi asztaloknál. Jam sassion az Európában.

Terveit meséli: a Jelenések könyvéből szeretne színpadi művet alkotni. Oratorikus balettet. Mondja, ilyen még sosem volt. Aztán az jut eszébe: alkotó embernek mind megvan a maga Istene.

Ellenvetnék, de apám jut eszembe.

– Látod – feleli erre. – A színészeknek sem könnyű ebben a bóvlivilágban. Aki nem érdekli a bulvárt, ma már alig jut a rivaldába. Hanem apád azért sínen van. Kossuth-díjas, ugye?

– Az.

Rábólint, elhallgat, tűnődik. Bólint megint. Nem szól.

Szemérmes csendessége kottázható: istenes embernek is adható öröm evilági tisztelettel.