Forrás: 168 Óra

Iskola, egyház, állam

2005/11 – Háttér

Kasza László

Előrebocsátom, elfogult vagyok az egyházi iskolák kérdésében. Sokat köszönhetek nekik. Nélkülük mint X-es származású osztályidegen 1951-ben még középiskolába sem mehettem volna. Hála az akkori veszprémi püspöknek, Badalik Bertalannak (akit Kádárék később internáltak), Pannonhalmára kerültem püspökkari ösztöndíjjal. Ott érettségiztem 1955-ben.

Az ötvenes években persze más volt az egyházi iskolák szerepe, mint ma. Azon túl, hogy tanulási lehetőséget adtak osztályidegenek gyerekeinek is, a tárgyi ismeretek terén igyekeztek helyesbíteni az akkori tankönyvek ferdítéseit, hazugságait. Hányszor hangoztak el olyan mondatok, hogy „ezt ne írjátok le, de jó, ha tudjátok”! Például, hogy József Attilának nemcsak „Horger Antal úrral volt baja, hanem a kommunista párttal is, amely kizárta tagjai közül”. Vagy ez: „Itt van egy 1940-ben kiadott, Ady összes versei című kötet, amelyben olyan fejezetcím is van, hogy Istenes versek. Tudni kell, hogy akkor a katolikus egyház tartotta istenkáromlónak ezeket a remekműveket, ma pedig más okból nem veszik be őket a tankönyvekbe.”

Géza atya odavetett szavaiból megértettük: nem kell mindig egyetérteni a hivatalos felfogással. Az egyházival sem, az államival sem. Fizikaórán értesültünk arról, hogy például a szikratávíró és az antenna feltalálását illetően nemcsak a tankönyvben feltüntetett orosz Popov nevét hasznos megjegyezni, hanem az olasz Marconiét is, vagy hogy a dinamó feltalálásában része volt egy magyar bencésnek, bizonyos Jedlik Ányosnak is. Megtanultuk, hogyan kell tanulni. Később, amikor naponta több száz oldalt kellett átolvasnom, még mindig az ott tanult színesceruzafontossági sorrendet (piros, kék, zöld, sárga), betűjelölést alkalmaztam. De a legfontosabb mégiscsak a szellem volt. Keresztény szellem, amelynek középpontjában az istenhit állt. Ez ilyen fogalmakban nyilvánult meg: felebaráti szeretet, szociális magatartás, mások véleményének tisztelete, a munka megbecsülése, pontosság, a magántulajdon felelőssége, szociális magatartás stb.

Mindez nem tantárgyként szerepelt. Pannonhalmán – bocsánat a patetikus kifejezésért – ezt a szellemet sugározták a falak, ezt láttuk a tanárok magatartásán, tanultuk a velük folytatott magánbeszélgetésekből. Sokszor egy félmondat elég volt ahhoz, hogy egy életre kialakítsak magamban egy felfogást bizonyos kérdésekben. Prefektusunk, Zénó atya beszélt egyszer a pápák szociális enciklikáiról. Hozzáfűzte: „Persze jobb lett volna, ha az egyház ezek megvalósítására koncentrál, és nem nagybirtokai védelmére.” Máig emlékszem nemcsak az arckifejezésére, kézlegyintésére is.

Persze akkor egy hazugságon alapuló, az emberi jogokat semmibe vevő diktatúrában éltünk. Ma a diákoknak nem zárt ajtók mögött, elejtett félmondatokból kell értesülniük erkölcsi értékekről, emberi jogokról, polgári erényekről, tudományos vagy történelmi tényekről. Az oktatáspolitikában is természetes helyet foglalnak el az egyházi iskolák. És ez jól van így. Nemcsak azért, mert évszázadok óta nálunk is, külföldön is számos nagyszerű embert neveltek. Ezt megtették az állami intézmények is. Mindenekelőtt azért, mert demokratikus igényt elégítenek ki: megadják a választás lehetőségét. Aki vallásos (keresztény, zsidó, mohamedán stb.) nevelést akar, annak lehetőséget nyújtanak erre. Ettől nem lesznek növendékei automatikusan jobb állampolgárok – mint azt az egyházi iskolák elfogult támogatói állítják -, de az esélyük feltehetően nagyobb arra, hogy tudatosítsák azokat a polgári erényeket, azt a magatartásformát, amelyet állami iskolát látogató kortársaiknak külön feladat lesz megtanulni.

Ez is oka lehet annak, hogy 1990 és 2004 között 4-ről 17 százalékra emelkedett nálunk az egyházi iskolákba járó tanulók arányszáma. És ezért van az, hogy Nyugat-Európában évtizedek óta sokszoros a túljelentkezés egyházi iskolákba. Viszont jogos érvnek látszik az, hogy a magyar egyház túlkövetelte magát a rendszerváltás után. Nem tudja pap-tanárokkal ellátni a visszakapott iskolákat. Tudom, e tekintetben az ötvenes években egyfajta kegyelmi állapot volt, nekünk csak pap-tanáraink voltak. Közülük is a legjobbak, hiszen sokan kiszorultak a megszüntetett egyházi középiskolákból, egyetemekről.

Ma a papi utánpótlás hiánya miatt az egyházi iskolák tantestületének többsége – Nyugat-Európában is – világi tanár. Ennek lehetnek hátrányai. Családi gondokkal is küzdő pedagógus talán nem tud teljes erejével diákjaira koncentrálni. Ám problémáival közelebb viheti hozzájuk a mindennapi élet rájuk is váró nehézségeit, mint szerzetes kollégája. De az egyházi iskolák „elvilágiasodása” a jelek szerint nem ártott a színvonalnak. Olvasom a gimnáziumok (idei írásbeli dolgozatok átlaga szerinti) országos sorrendjét: 1. Piarista, Bp.; 2. Fazekas, Bp.; 3. Bencés, Pannonhalma.

És mert az egyházi iskolák természetes tartozékai társadalmi rendünknek, és – csakúgy, mint az államiak – a közösség hasznára öntudatos állampolgárokat, későbbi tanárokat, orvosokat, mérnököket, politikusokat, újságírókat nevelnek, joggal részesülnek diákonként annyi anyagi támogatásban a társadalom részéről, mint az államiak. (Az egyházak egyéb finanszírozásának kérdése más téma.) Ha jól értem az utóbbi hónapokban kialakult rosszízű vita lényegét: ebben, az úgynevezett normatív támogatásban mindenki egyetért. Ellentétek a „kiegészítő támogatások” (tankönyvtámogatás, étkezési juttatás, bejárók útiköltségének megtérítése stb.) ügyében keletkeztek.

A vita azóta – parlamenti döntéssel, formálisan – lezárult. De visszamaradt a társadalomban olyan mérgezett légkör, amelyért szerintem elsősorban az egyházakat terheli a felelősség. Hasznos lenne realizálnunk a tényt, hogy nálunk a lakosságnak csupán 10-15 százaléka gyakorolja a vallását. A másik 85-90 százalék nagy többségéről joggal feltételezzük, hogy nem nézi jó szemmel, ha a katolikus egyház bizonyos kérdésekben (például az egyházi iskolák ügye) erőszakosan, követelőzve lép fel, és úgy tesz, mintha az egész társadalom mögötte állna. Ilyen vitában – az össztársadalom szemében – csak az egyház lehet a vesztes. Itt nem hallgatásról van szó. Hallgatnunk kellett negyven éven át. El kellett tűrni megalázást, üldözést. Ez érthetővé tesz egyfajta gyanakvást minden, akár csak látszólagos, az egyház érdekeit sértő intézkedéssel szemben. De jó lenne érzékelni: másfél évtizede demokráciában élünk. Egy rendszerben, amely zászlajára tűzte az emberi jogokat – köztük a vallásszabadságot -, és ha botladozva is, de érvényt szerez nekik. Olyan koalíció van kormányon, amely egy korábbi periódusban megkötötte a konkordátumot a Vatikánnal. Így most nem az eleve konfrontáció, hanem a tárgyalás, a kompromisszumkeresés az okos, méltányos taktika.

Ha tehát a Püspöki Konferencia titkára úgy érzi, az egyházi iskolák ügyében tervezett törvény sérti az egyház érdekeit, nem okos mindjárt a kamerák elé rohanni, tudatos egyházüldözésről, kultúrharcról beszélni, és diáktüntetésekkel, alkotmánybírósággal fenyegetni. Helyesebb lett volna felhívni az illetékes minisztert, elmondani a panaszt, és tárgyalni. Nemcsak azért, mert ez a demokratikus eljárás, hanem mert ez adott esetben az a saját érdeke, hogy ne haragítsa hangos (méltánytalan?) követelődzéssel magára a társadalom döntő többségét.

Sajnos ez az egész vita, amelyben – meggyőződésem szerint – az egyházi iskolák fontos kérdése csak ürügyül szolgált, azt bizonyítja: az egyházak – mindenekelőtt a katolikus – nem találták még meg helyüket a demokratikus társadalomban. Szinte töretlenül azzal a hatalmi igénnyel lépnek fel, olyan politikai befolyást követelnek maguknak, amilyennel Nyugat-Európában a szekularizáció, Magyarországon pedig még a háború előtt is rendelkeztek.

Itt az a furcsa helyzet, hogy a köztársaság törvényeit nem sértik meg egy bizonyos párt, politikai irányzat melletti, napi politikai állásfoglalással. Minden állampolgárnak (papnak is), minden közösségnek (egyháznak is) joga van kinyilvánítani politikai véleményét. Ám a magyar katolikus püspökök saját egyházuk törvényeit sértik meg, amikor egy bizonyos politikai irányzat, párt mellett fejtenek ki propagandát. A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes című konstitúciója kimondja, hogy az egyház egyetlen politikai rendszerhez, közösséghez sem kötődik, egyetlen politikai pártnak, irányzatnak sem lehet elkötelezettje.

Egyébként ezt az egyházi törvényt ismételte meg röviddel ezelőtt Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a Füst Milán Szellemi Páholy ülésén: a papok megszólalhatnak társadalmi, politikai kérdésekben, de a napi és pártpolitikától távol kell tartani magukat. Az egyházi vezetők nem léphetnek arra a terepre, amely egy működő demokráciában a pártok sajátja – mondotta.

Amúgy is furcsa, hogy az az egyházi hierarchia hirdet háborút egy demokratikusan megválasztott kormánnyal szemben, amely a térségben talán a legjobban szót értett a kommunista rendszerrel. A Wall Street Journal most végzett nemzetközi kutatása szerint az egykori kommunista országok lakosságának 35 százaléka tartja gyakorló kereszténynek magát, nálunk viszont csak 15. Ott kevesebbet ártott a negyven év kommunizmus, mint a „keresztény Magyarországon”? Vagy inkább azoknak van igazuk, aki azt gondolják: másutt, például Lengyelországban a klérus határozottabban kiállt hívei védelmében, mint nálunk, és jobban segített megőrizni hitüket? A magyar egyházi vezetők – így a felfogás – túl gyorsan kiegyeztek az Aczél György- és Miklós Imre-féle egyházpolitikával. Sőt nemcsak nem védték, hanem maguk üldözték a rendszernek nem tetsző egyházi csoportokat (bázisközösségek, katonai szolgálatmegtagadók). Talán ezért pártoltak el tőle nagyobb mértékben a hívek, mint a környező országokban.

Megint csak pannonhalmi hittanárom, Oros atya önkritikusan gúnyos mondása jut eszembe: „Az egyház isteni eredetét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy kétezer éve fennáll! – papjai ellenére is.”