Forrás: 168 Óra

Az óceánjáró legendája

ROLLA JÁNOS KÖZÉRZETEI

2005/10 – Kultúra

Karácsony Ágnes

A hegedűművész negyven esztendeje koncertmestere, több mint három évtizede művészeti vezetője is a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak, amely 1963-ban alakult. Hamarosan már világsztárokkal koncerteztek. Rolla Jánost többek között a Becsületrend Lovagja címmel tüntette ki a francia kormány, legutóbb a Magyar Köztársaság csillagos középkeresztjét kapta meg. Nemrég múlt hatvanéves.

Sokszor nyilatkozta: közös a zenekar, nemcsak önről szól. Viszont többnyire csak önt szokták jutalmazni.

Mert nincs olyan díj – kivéve a „Bartók-Pásztoryt” -, amelyet zenekar kaphatna. Amikor 85-ben Kossuth-díjjal tüntettek ki, mindenki tudta: valójában tizenhét zenésznek kellene adni, ám nem találták a megoldást, miként osszák el közöttünk. Egyszerűbb volt nekem odaítélni. De sosem gondolom azt, hogy egyedül engem illet az elismerés. Hiszen mi úgy élünk negyven éve, mint egy nagy család: közös ünnepekkel, na jó, és közös veszekedésekkel.

Egyébként szólókarrierrel nem is próbálkozott?

Mindenki úgy indul: ő lesz a világ legnagyobb művésze. Gyerekkoromban imádtam a hegedűt, csodáltam a cigányprímásokat, a virtuóz játékot. De elég gyorsan csillapodott a „hangszeréhségem”.

Mitől?

Lustaságom miatt. Nem szerettem gyakorolni. Amikor a zenész kettesben, négy fal között marad a hangszerrel, akkor szembesül azzal: ifjú évei megrövidülnek, kénytelen lemondani sok mindenről, barátokról, bulikról. Nem ment az önfegyelem. Rados Dezső – híres hegedűpedagógus volt, módszertant oktatott – azt mondta: „Mindennap meg kell találni a hangszerrel kapcsolatos közérzetünket.” Nálam ez a társas zenéléssel jött össze.

Zeneakadémisták voltak, amikor megalakították a zenekart. De kezdetben csupán alkalmanként játszottak.

Még nem gondoltunk semmire. Örömzenéltünk. Sándor Frigyest, kamarazene-tanárunkat kértük meg: foglalkozzon velünk, keressen nekünk repertoárt. Frici bácsi lett a „papánk”. Hihetetlenül tiszteltük, önállóságra nevelte a társaságot, hogy karmester nélkül játsszunk, s mindannyian sajátunknak érezzük a zenekart. Aztán egyre többet léptünk föl, időközben koncertmester lettem, ám főállásban még hosszú ideig más együttesekben „húztuk”.

Mi hozta a váltást?

Franciaországi turnéra hívtak minket 73 augusztusában azzal, hogy a szólista, a világhírű hegedűművész, Henryk Szeryng kettősversenyt akar játszani a koncertmesterrel. Vagyis velem. Akkoriban a Rádiózenekarban voltam szerződésben, ahol épp „bejátszópróbák” kezdődtek a nyári szünet után. Kértem, engedjenek el, különben is felesleges gyakorolnom, végigkoncerteztem a nyarat, mozgásban vannak az ujjaim. Nem mehetek, közölték. Erre felmondtam. Majd szépen lassan a többiek is máshol.

Kockáztattak?

Igen: lesz, ami lesz. De éreztük, ha kihagyjuk a francia turnét – nincs nagyon jövőnk. Mellesleg azt az elvet követtük, amelyet Kovács Dénes hegedűtanáromtól hallottam: „Ahol egy virslit fölvágnak, ott játszani kell.”

Egyáltalán: hogy sikerült betörniük a külföldi koncertpiacra?

Hajóval.

Értenem kellene?

Darvas Iván szólistájává vált

a zenekarnakAndré Böröcz magyar származású, párizsi impresszárió – 56-ban disszidált Szegedről – kitalált egy zenés luxushajót milliomosoknak. Utakat szervezett kétszer egy évben, előbb a Földközi-, aztán a Karib-tengeren. Világsztárok koncerteztek, nemcsak a hajón, hanem ott is, ahol épp kikötöttek. Persze voltak más produkciók is, például Uri Gellerrel szintén a hajón ismerkedtünk meg; máig őrzöm azt a kulcsot, amelyet elgörbített.

És Böröcz hívta a zenekart?

Vásáry Tamás zongoraművész ajánlott be minket: akkor már rég Angliában élt, ismerte az egész világ, együtt is gyakran játszottunk. Ideális volt egy kamarazenekar a hajón: koncerteztünk önállóan, és kísértük a szólistákat.

Például?

Elsők között Maurice Andrét. Csodafigura volt. Sosem a többi művésszel tartott, hanem velünk. Tele volt történetekkel. Mesélte, majdnem meghalt bányász korában, mert beszorult két csille közé. Idővel annyira megszerettük egymást, hogy igazi barátja lett a zenekarnak. Pestre is mi hoztuk őt először. Emlékezetes este volt: óriási tömeg őrjöngött a Zeneakadémia előtt, nem fért be mindenki, rendőröket vezényeltek ki, mi pedig az öltözőablakon húztuk be egyenként az embereket. Maurice Andréval két éve játszottunk utoljára. Azt hiszem, abbahagyta a koncertezést. Kapcsolatunk számunkra „ugródeszkát” jelentett: bejuthattunk vele a világ nagy hangversenytermeibe. Aztán már adtak bennünket kézről kézre. Nekünk szükségünk volt szólistákra, ők pedig megválogatták, kivel lépnek föl.

Állítólag Isaac Stern hegedűművészt is önök beszélték rá, hogy Budapestre jöjjön. Pedig megfogadta: nem teszi be a lábát oda, ahol elítélték Izrael háborúját Egyiptom ellen.

Pontosan. Sternnel a francia fuvolaművész, Jean-Pierre Rampal hozott össze. Akivel korábban már játszottunk az óceánjárón és a londoni Barbican Centerben. Exkluzív szerződésünk volt a Sonyval – sztárokkal vettünk föl lemezeket. Rampal kitalálta: szeretné Vivaldi kettősversenyét játszani Sternnel. Imádta őt. Akkor találkoztunk először Sternnel, aztán ő is rákapott a zenekarra. Azt mondta: „Tudod, olyanok vagytok, mint egy kényelmes cipő.” Utolsó Carnegie Hall-beli koncertünket a budapesti hotelszobájából intézte, körülbelül így: „Na, mikor is mehetnek a magyarok?”

Mindig mehettek?

Igen. És furcsa mód sosem jutott eszünkbe, hogy disszidáljunk. Pedig a magyar zenészek közül aki csak tehette, kint maradt külföldi szerződéssel. Nekünk is lett volna rá lehetőségünk. Például Karl Münchinger világhírű német karmester 73-ban felajánlotta: újjászervezné stuttgarti kamaraegyüttesét – velünk. Nemet mondtunk.

S miként reagált sikereikre a folyton intrikus magyar közélet?

Keveset voltunk idehaza, akkor pedig telt házakkal játszottunk.

Meg sem hallották az irigy hangokat?

Nem törődtünk velük. Kétségtelen: kivételezett helyzetben voltunk, senki sem parancsolt nekünk, csináltuk a magunk dolgát – némileg elzárva a magyar zenei élettől. Békén hagytak bennünket. És mivel még nem volt igazán divat a kamarazenélés, nem akadt igazi ellenlábasunk.

Ma már van bőven?

Beszűkültek a piacok – idehaza és külföldön is. Magyarországon tucatnyi kamarazenekar működik, kint meg több ezer. Ugyanazt a csontot rágjuk.

Gondolom, azért az előnynek számít, hogy negyven év alatt már „bejátszották” magukat a világ zenei élvonalába.

Egyfelől meg kellene tartanunk a színvonalunkat s azt a pozíciót, amelyet ennyi idő alatt megszereztünk. Másfelől muszáj lejjebb adnunk a gázsiból. Januári japán turnénkon kevesebbet kaptunk, mint négy évvel ezelőtt. Annak ellenére, hogy vittünk hét fúvóst a műsorválasztás miatt. S hát bevallom: ugyan kibírtuk vezetőváltás nélkül több mint harminc évig, ha nem ez a baráti közeg vesz körül, talán képtelen lettem volna fenntartani a kollégáim érdeklődését.

Kifejtené?

Más zenekarokban váltják egymást a karmesterek, földobják a muzsikusokat az új lehetőségek. Nekünk sokkal jobban kell keresnünk a változatos formákat. Csak néha esik be olyan produkció, mint a szolnoki Amadeus előadás. Vass Lajos akkori színidirektor – jelenleg kulturális államtitkár – kitalálta: játsszunk élőben a színpadon. Eleinte elképzelni sem tudtuk, hogyan lehet prózai darabot „kísérnünk”. Darvas Iván aztán megteremtette a két műfaj közti kapcsot. S aztán kicsit az én sugallatomra is lett Salieri. Barátok vagyunk régóta. Tudtam, fantasztikus affinitása van a zenéhez. Bejött az egyik próbánkra, mi játszogattunk, először ült csendben, figyelt minket, majd belekezdett Salieri monológjába. Egyszer csak helyére került minden: úgy éreztük, mintha Isaac Sternnel zenélnénk. Iván szólistájává vált a zenekarnak.

Évtizedek óta ön tartja a próbákat, vezeti a koncerteket, részt vesz a szervezésben…

Ne is mondja tovább!

Miért?

Mert mostanában egyre többször érzem, hogy belefáradtam. Véges a teljesítőképesség. Amikor Sándor Frici bácsi meghalt, talpra kellett állnunk, s valahogy magától adódott, hogy én vegyem át a vezetést. Csakhogy lassan már „Frici bácsi-korba” kerülök, a fél zenekar a fiam lehetne, és természetes, hogy az ember arra is gondol: ki fogja utánam csinálni. Nyilván elérkezünk majd odáig, amikor már minden alapító tag kicserélődik. Bizonyára más lesz a zenekar, de meg kellene őrizni a tradíciókat. Csak akkor viselheti tovább a Liszt Ferenc nevet.