Forrás: MNO

Illúziók nélkül

György Zsombor

2005. március 1. 0:01

Magyar Nemzet

Munkavállalásukhoz szükséges orvosi igazolásért álltak sorba a tegnapi öngyilkos merénylet áldozatául esett irakiak, akiknek a sorsánál pontosabb látleletet talán lehetetlen lenne adni a Közel-Kelet instabilitásáról. Mintegy százötven, számunkra névtelen ember halála a szokásosnál valamivel hosszabb beszámolót ért a világ televízióiban, ám a helyzet legnagyobb tragikuma éppen abban rejlik, hogy igazán már senki nem döbbent meg a történteken.

A teljes kilátástalanság jele, hogy a napi húsz-harminc ártatlan áldozatról szóló hírek már át sem lépik az átlag tévénéző ingerküszöbét, noha a jóízű sztárbotrányokon közben fél Európa szörnyülködik.

S ha már katonai erővel mindeddig csak azt sikerült elérni, hogy a Közel-Kelet ismét a világ leginstabilabb térsége lett, az ezért felelős urak legalább a kommunikáció frontjain próbálják helyrehozni hibáikat. George Bush a minap Pozsonyban a csehszlovákiai bársonyos forradalom utáni időszakhoz hasonlította azt, ami jelenleg Irakban történik, tanúbizonyságot téve arról, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnöke sem a közép-európai, sem pedig a közel-keleti létezésről nem rendelkezik a legapróbb ismeretekkel sem. 1989 és 2005 összevetése nemcsak értelmetlen, hanem bizonyos értelemben még sértő is arra az európai térségre nézve, amely a békét mindvégig törékeny kristályként megőrizve rázta le magáról negyven év átkát, tisztán emlékezve arra, hogy az igazán nehéz időszakokban egyszer sem számíthatott a nyugati nagyhatalmak segítségére. Igaz, utóbbiról hasonlóan vélekedhetnek a békére oly régóta áhítozó irakiak is, csakhogy a keleti térségben a demokráciaexport immár az összes környező országot háborúval fenyegető rettenetté vált.

Héjának lenni 1989-ben érdem volt, sőt Amerika elnökének, a nagy színésznek tán legnagyobb érdeme volt, hogy tudta, mikor kell kimutatni a washingtoni nyomásgyakorlás erejét. A ma Ronald Reagan székében ülő elnököt s a körülötte repdeső héjákat azonban már csak a szabadság eszméje mögé bújó birodalmi érdekek vezérlik, hiszen csak abban látják biztosítva a jövő Amerikájának fennmaradását.

Az álmodozás kora azonban lejárt, s félő, hogy Bush végül saját csapdájába esik bele. A célkeresztbe vett keleti világban, Szíriában, Iránban jelenleg akkora a feszültség, hogy elég egy felelőtlen puskalövés, s a térség lángba borulhat. Meggondolatlan döntéshozókból pedig nincs hiány – ezt mindazoknak tudniuk kell, akik egy kicsit is felelősek az említett országok jövőjéért. Tény, hogy vadászgépeivel Izrael Irakban és Szíriában is lecsapott már, rendszeresen berepül Libanon légterébe is, Iránt pedig szüntelenül azzal fenyegeti, hogy katonai erővel előzi meg a busheri atomerőmű üzembe helyezését. Számos elemző szerint ugyanakkor ezek csak szavak, háború egyelőre nem fenyeget, hiszen az Moszkva és az EU számos fontos tagjának az érdekeit is sértené. Csakhogy az indulat már nemegyszer felülkerekedett a ráción.

A bagdadi rezsim megdöntésére indított hadművelet kezdetén Washington azt hangsúlyozta, a bombázók a béke és a szabadság szent eszméit hordozva szállnak a magasba; húsz nap híján két év elteltével azonban azt látjuk, hogy csak fájdalmat és szenvedést hagytak maguk mögött. Ez pedig Amerika érdekeivel valójában éppúgy ellentétes, mint a térségével.

Ha pedig Iránt és Szíriát tényleg sikerül felbőszíteni, hát a pokol maga is megmutatja legkönyörtelenebb arcát.

Ennek tudata pedig – az 1989-es eseményekkel ellentétben – az érintettekben aligha kelti egy boldogabb jövő illúzióját.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001-2005

Comments are closed.