Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

A hegyen túl nincs semmi

2005. február 21. (15. oldal)

Végh Attila

M ú l t k u l t ú r a

Nemrég Moldvában jártam, Csángóföld keleti peremén, az ukrán határhoz közel, Magyarfaluban. (A lehető legjobb terep egy múltkultúr-antropológusnak: Moldva önmagában is merő múltkultúra.) A falu jó magas dombok között fekszik, a temető is az egyik dombtetőn van. Gyakran felmásztunk ide egy-két láda sörrel, mert a magaslatról a magyarfalusi völgy szépen belátható. Odébb magasabb dombok, hegyek húzódnak, elállják a távolabbra igyekvő tekintet útját. Megkérdeztük egy helybélitől, mi van a hegyen túl. “Ott semmi nincs” – felelte. Jót nevettünk a válaszon. Aztán megkérdeztünk még három-négy embert. Mindenki ugyanezt válaszolta. Ekkor már komolyabb mértékben elgondolkodtam.

A régi görögök mindarra, ami nem görög volt, azt mondták: barbarosz. Ez annyit jelent: idegen, nem görög, durva, műveletlen. (Később, a Septuagintában – amely az egyiptomi zsidó közösség számára készült – a szó azt jelenti majd: nem zsidó.) Hangutánzó szó ez: az érthetetlen nyelven beszélők “makogását” utánozza. A görög világmodell tehát így fest: a világ közepén vannak a görög poliszok, körülöttük pedig a formátlan, barbár világ, a semmi. Ez az elképzelés nem volt egyedülálló az ókorban. Minden nép az emberi fajjal érezte azonosnak magát. (Ezt jelzi, hogy számos nép neve – például az eszkimó “inuit” főnév – ma is az adott nyelven azt jelenti: ember.)

Az archaikus népszemlélet tehát a következő: vagyunk mi, azaz a világ, a hegyen túl pedig a semmi. Európa is ebben él, amíg a nagy földrajzi felfedezések meg nem rendítik ezt a felfogást, igazolva, hogy még a legtávolabbi semmiben is élnek emberek (még ha vademberek is). Valamivel később Descartes lesz az, aki a kulturális relativizmus eszméjét az európai gondolkodástörténetbe beoltja. “Utazásaim során felismertem, hogy akiknek a mienkkel teljesen ellenkező nézeteik vannak, azért még nem barbárok, sem nem vademberek, és gyakran épp úgy, vagy talán még jobban élnek eszükkel, mint mi&”

A relativizmus megnyitotta egymás felé a különböző kultúrákat, és a kulturális kapcsolatok elképesztő gazdagságát eredményezte. Gondoljunk csak Gauguinre, Van Gogh japán mandulaágaira, a keleti témájú operákra és operettekre, a szecesszióra vagy Schopenhauerre, aki A világ mint akarat és képzet című főművével az indiai filozófia világát hozza belátható közelségbe.

Az, hogy a relativizmus végül “az idegen szép” jelszavaként csöpögött le a legalsóbb szellemi szintekre – amely jelszóval egészen addig szintén semmi baj nincs, amíg nem azzal a gondolattal jár együtt, hogy a rokon viszont csúnya -, nem a relativizmus hibája. Az, hogy a bátor kifelé fordulás a haza, a nép fogalmának ellehetetlenítésébe torkollt, és hogy mindez a globalizmus, a multinacionális érdekemberek gazdag anyagi (ám mérhetetlenül sanyarú szellemi) világát építgeti, szintén nem volt ab ovo a relativizmusba kódolva.

Kosztolányi Pacsirtájában a provinciális posványból kimenekülő költő azt mondja a hátramaradottakra: “a lelkük befelé kunkorodik”. Most már látjuk, mi lesz, ha az emberek lelke kifelé kunkorodik. A megoldás az volna, ha mindenféle kunkorok nélkül megmaradnánk magyarnak. Ha nem hinnénk, hogy a hegyen túl nincs semmi, de ha azt se hinnénk, hogy a világ a hegyen túl kezdődik. Nem mi vagyunk a világ egyetlen népe, nem mi vagyunk a sumérok, szkíták, pártusok és egyiptomiak, de az igazság nekünk, magyaroknak valamiképpen, titokzatos módon, kideríthetetlenül, mégiscsak ideát van.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001

Comments are closed.