Forrás: 168 ÓraHullakozmetikázás

2005/8 – Köztünk szólva

Bölcs István

Sokféle filmet láttam a világháborúról, magát a Berlin elestét is, amelyben Sztálin elvtárs hófehér zubbonyban szállt ki a veres csillagos repülőből, hogy megtekintse hajdani szövetségese – utóbb ellensége – fővárosának romjait.

Láttam amerikai filmeket, amelyekben a tankokon fehér volt az ötágú csillag. Láttam megkönnyebbülten tréfálkozó franciákat a háborúba menő Babette-ről. Láttam lengyelt a Tigris (félreértés ne legyen: ez itt most egy német harckocsitípust jelent) ellen reménytelen harcba induló lovasság utolsó rohamáról. Láttam Chaplinét, amelynek elmebeteg diktátora a lufiföldgömböt öklelte csizmával, farral.

A mozi sötétjében – ahogy az idő meg a történelem haladt – tragédia, komédia, tragikomédia, groteszk, dokumentum és fikció összefért. Ugyanarról szólva, ha nem is ugyanúgy. Olyat nemigen láttam, amelyik Hitler glóriáját szidolozta volna. Leginkább azért nem, mert nem volt neki.

Aki azt mondja, hogy volt neki, igazi, az hazudik. Vagy vak volt, és úgy maradt.

Most egy magyar hetilap szerzője veselkedik neki, hogy emberivé értelmezze a múlt századnak ezt a rémkirályát. Annak az újságnak munkatársa, amelyik nemrég Európa hőseinek nevezte Buda fasiszta-nyilas védőit és a hozzájuk csatlakozott/kényszerített katonákat, érdemükül hozva fel, hogy késleltették a szovjet csapatokat, amelyek így nem tudtak eljutni Párizsig. (Melyet egyébként a helyi náciellenes felkelést követően amerikai, angol katonák, De Gaulle és Leclerc tábornok csapatai augusztusban, tehát már Budapest ostroma előtt több hónappal felszabadítottak! Amiből kitetszik: más az idézett írás, és más a történetírás…)

Most azt kalligrafálja e kajla toll, hogy Hitler “hazáját és népét rajongásig szerető” emberként jelenik meg (“végre”!) A bukás című filmben. A “végre” nyilván azt jelenti: már alig vártam. A “végre” azt mondja: magam is így gondolom, csak eddig nem volt merszem/alkalmam rá, hogy leírjam. Ez azonban még a kisebbik baj, fogjuk fel úgy: szerző civilizációs gátlásait felszabadította a mozi sötétje, és most kitörtek belőle. Személyes gond. Az övé. Nagyobb baj viszont a történelemhamisító mítoszgyártás. A példaképül állító jelző. A nyilvános és tudatos félrevezetés. Az a hullakozmetikázás, miszerint Hitler “hazáját és népét rajongásig” szerette.

Eléggé köztudomású tény azok között, akik egy könyvnél már többet láttak, és nem hirtelenszőkék belülről, hogy Hitler gátlás nélkül adott parancsot Németország teljes elpusztítására. Az utak, hidak, sínek, csatornák, zsilipek, dokkok, hajók, mozdonyok, a gyárak, üzemek, telefonközpontok, bányák, a várak, kastélyok, templomok, műemlékek, színházak, könyvtárak felrobbantására, a tanyák, élelmiszerkészletek felgyújtására, az állatok leölésére.

(A népnek “ne maradjon meg a legprimitívebb túlélésre sem eszköze” – mondta Speernek, aki – életében először – szabotálta a Führer parancsát.) Az 1944-45-ös kétségbeesés nem előzmények nélküli. Már 1941 novemberében így fogalmazott a vezér és kancellár, ilyen durván: “Ha a német nép már nem elég erős és áldozatkész ahhoz, hogy a vérét kockáztassa a létéért, akkor pusztuljon el. (…) Egyetlen könynyet sem ejtek a német nép pusztulásán.”

Vajon mit mondott volna, ha nem szereti ennyire, a “rajongásig” hazáját és népét?

Ebből a rajongásig szeretett Németországból kizárta a baloldaliakat, a szakszervezeti tagokat, a zsidókat, alkalmilag a katolikusokat, a konzervatívokat, a papokat, a cigányokat, megsemmisítésre ítélt betegeket és hátrányos helyzetűeket. És most ne beszéljünk azokról, akiket végleg kirekesztett: az elesett katonákról, a bombázások során elpusztult civilekről, a munka- és megsemmisítő táborok halottairól. A táborokéiról, amelyeknek kapujára cinikusan vagy azt írták ki: “Mindenkinek a magáéét” (Buchenwald), vagy képmutatóan azt: “A munka szabaddá tesz” (Auschwitz).

Igen, a munka… Az a tevékenység, amelyet e “hetilap” szerzője oda egyszerűsít, hogy – hát istenem, tették a kötelességüket. Túl szép szó ez tömeggyilkosságokhoz. Még ha cikkében egy orvost menteget is vele a megértő író. Mengele szintén orvos volt. Speer értelmiségi. Csak a Vezér nem.

A hírhedett agymosó. Őbenne csak az akarat diadala dühöngött.

Különösképpen dicséretes a tábori csendőrök kötelességtudása, akik az ostromlott Berlinben mintegy tízezer “defetistát” végeztek ki – a végső győzelem reményében – az ostrom két hete alatt.

A szóban forgó antidemokrata sajtóorgánumot e (valóban inkriminált) cikk írója “árnyalt és tényekhez szigorúan ragaszkodó, dogmáktól mentes történelemszemlélete” miatt dicséri, hozzátéve, nem érti, miért nácizzák le őket folyamatosan.

Ian Kershaw angol történész, a nemzetiszocializmus történetének elsőrendű szakmai tekintélye azt írja: “Hitler olyan borzalmas morális sérüléseket hagyott maga után, hogy a német diktátorra és rendszerére még halála után évtizedekkel sem lehet helyeslően vagy csodálattal visszanézni.” “Az ő hagyatéka a teljes pusztulás volt.” “Csalhatatlan kézzel vezette az embereket a megsemmisülésük felé.”

A vér elfolyt, és vele a becsület is.

Comments are closed.