Forrás: 168 ÓraA milliárdosmártíriuma
2005/8 – Glóbusz
Aczél Endre
Kijev sárga kendői után piros kendők Bejrútban. A két szituáció között van hasonlóság: mindkét szín viselői polgári engedetlenséggel akarták, illetve akarják az „idegen érdekeket” szolgáló rendszer vezetőit elzavarni. A libanoni mozgalomnak intifáda a neve – ezt a szót eddig csak a palesztinoktól hallottuk. Bejrút intifádája jelzős: a függetlenség szót tapasztották hozzá. A piros kendők viselői, akik a minap a bejrúti Bristol Szállóban gyűltek össze, egyszer s mindenkorra véget akarnak vetni az ország fölötti negyedszázados, fegyveres szíriai gyámságnak. Amiképp hatvanesztendős korában meggyilkolt mentoruk, Rafik Hariri akarta.A kicsi Libanonban, amely hagyományosan a Közel-Kelet pénzügyi központjának számított, tizenöt éven át (1975-1990) polgárháború dúlt, tizenöt éve pedig béke van. E háború az ország szunnita moszlim, maronita keresztény, drúz és (ideig-óráig) palesztin klánjainak műve volt, a békét és az újjáépítést viszont egyetlen ember, Rafik Hariri nevével hozzák összefüggésbe. Aki a szírek bábjaként lépett a politikai színpadra azért, hogy onnan a szírellenesség mártírjaként távozzék.
Klánok Országa
Egy bizonyos: a klánok és klánelitek országában ez az ember semmit se örökölt a szüleitől, így nem is „predesztinálódott” semmilyen – az ország íratlan szabályai szerint öröklődő és örökletes – politikai szerepre. Apja fűszeres volt a dél-libanoni Szidonban, ő maga pénz híján be sem tudta fejezni egyetemi tanulmányait. Ám amit tudott, az elegendő volt ahhoz, hogy számtant tanítson Szaúd-Arábiában, majd ugyanott könyvelőként dolgozzék. Karrierjének ez a szakasza azonban nem volt hosszú: harmincévesen, a szaúdi kőolaj-konjunktúra tetőpontján ő is belekapott az ingatlanfejlesztésbe, mint annyian mások az országba települt vállalkozó szellemű arabok közül.
Gyorsan vette a lépcsőfokokat: hamarost ő építette Fahd trónörökös első palotáját, majd melléje sok másikat. Kezdetben alvállalkozója volt csak a francia központú Oger építővállalatnak, nemsokára tulajdonosa. Sőt Szaúd-Arábia legnagyobb építési vállalkozója lett. A királyi család szemében pedig megbízható ember. Példának okáért: amikor a szaúdiakon volt a sor, hogy arab csúcsértekezletet tartsanak, Hariri cége hat hónap alatt felépített egy erre a célra szolgáló csodaszállót, a Massarát Taifban. 1978-ban különös kegy gyanánt szaúdi állampolgárságot kapott. A nyolcvanas évek elején már a világ leggazdagabb emberei között említették. Birodalmát számos országra és ágazatra (bank, biztosítás, telekommunikáció, feldolgozóipar) kiterjesztette. Barátai közé sorolhatta Chirac (akkori) francia miniszterelnököt is, ki most – egyedül a világ hatalmasságai közül – megjelent a temetésén.
A nyolcvanas években kezdte érdekelni a politika, kivált, hogy szülőhazája – melynek két évtizedre hátat fordított – egyre inkább a polgárháború martalékává vált. Eleinte csak jótékonykodott, de nem politikai felhangok nélkül. Libanon szegényei, akik a háborúban tovább szegényedtek, az ő pénzéből tanulhattak. Emlékezetes tette volt, amikor Izrael bejrúti inváziójának (és a palesztinoknak) elvonultával ő finanszírozta a főváros romjainak és szemetének eltakarítását (1982). A nyolcvanas évek közepén arra törekedett, hogy összebékítse a libanoni frakciókat. Üzletemberként tudta: ez Szíria nélkül nem megy. Mert a kis ország hátában levő szírek, a maguk viszonylag komoly katonai erejével, mindig is igényt tartottak a libanoni politikai élet befolyásolására (és lásd: Nagy-Szíria), s vigyáztak arra, nehogy ez vagy az a frakció, klán, érdekcsoport a másik fölébe kerekedhessen. S nem voltak finnyásak: ha kellett, a keresztények, ha kellett, a palesztinok és libanoni szövetségeseik oldalán vetették be magukat.
Libanoni béke
Hariri tehát többet időzött Damaszkuszban, mint Bejrútban. A történet vége az lett, hogy az üzletember, akit mindenki a szaúdi uralkodó személyes képviselőjének tekintett, „megvette” a viaskodó feleket, s a szaúd-arábiai Taifban 1989-ben megköttetett a libanoni béke. Ára az volt, hogy a parlament elfogadja és szentesítse a szíriai hadsereg libanoni jelenlétét s beleszólását a lényeges libanoni biztonságpolitikai ügyekbe, ideértve az ország vezető tisztségviselőinek kinevezését.
Rafik Haririt a szírek miniszterelnökké tették – 1992-ben. Ő lett az újjáépítés embere. Damaszkuszi pártfogói gazdasági ügyekben teljes szabadságot adtak neki. Hogy is ne adtak volna, hiszen Libanon gazdagsága mindig is azonos volt a rajta és benne élősködő szír érdekcsoportok jólétével, s nem mellesleg a Libanonban dolgozó szír vendégmunkások (most egymillió fő!) jövedelmi szintjével. Azokat, akik ma Szlovákia példáján lelkesednek, emlékeztetjük: az adózás forradalmi „flat rate”-jét (egykulcsos voltát) már Hariri kitalálta bő tíz évvel ezelőtt. Ez akkor Libanonban 10 százalék volt (a szlovák 19), s döntően a tőke becsalogatásának szándékával lett ennyi. (Vegyes következményekkel.)
Bejrút üzleti negyedének újjáépítését egyébként az ő cége csinálta meg. Arrafelé ilyen a világ. Igaz, a gyümölcsökből mindenkinek juttatott: bizalmi embereinek éppúgy, mint a szíreknek; a klánfőnöknek ugyanúgy, mint a fegyveres milíciák elöljáróinak. Nem véletlenül lett az összlibanoniak (!) reménye, a nemzeti egység jelképe. Hogy ő maga mennyit gazdagodott eközben, nem rejtély, de számszerűleg titok. Bizarr ügy: pénzéből barátja, Chirac elnökválasztási kampányára is jutott, amit a kedvezményezett azzal viszonzott, hogy – ellentétben Mitterrand-nal – chamberlainiánus megbékítési politikát javasolt és vitt Szíriával, a Libanont megszálló hatalommal szemben.
Itt esett azonban egy nagy hajszál, sőt szőr a levesbe. Szíriában őrségváltás következett be a kilencvenes évek végén. Besir Asszád, a diktátor teljhatalmú fia úgy döntött: a halálát váró apja hallgatólagos beleegyezésével „átrendezi” a hatalmi viszonyokat. Ami annyit jelentett: a papa kliensei, akik jól meggazdagodtak Libanonban (és Libanonon), távozni fognak. S velük együtt Hariri, a jótevőjük is. Ez átmenetileg meg is történt, Haririt sikerült „kinyomni” a kormány éléről, de az asszadista régi gárda (a klientúra) visszahozta őt.
Gyilkosság
2000-től megint ő volt a miniszterelnök négy éven át, amíg csak az ifjabb Asszád, immár Szíria elnökeként úgy nem döntött, hogy kétséges lojalitású emberekre nincs szüksége. E lojalitás mércéjévé az vált, hogy mit szól a libanoni miniszterelnök a Szíria által támogatott terrorista Hezbollah Izrael-ellenes akcióihoz. Nos, Hariri szava ezúttal teljesen elutasító volt. De ha még csak az lett volna! A miniszterelnök – közfelfogás szerint – kifejezetten „szponzorálta” az ENSZ Biztonsági Tanácsának a 15 ezer Libanonban állomásozó szíriai katona teljes és végleges visszavonására vonatkozó határozatát. Ezzel egy időben az erőpozícióban levő szírek – élve azzal, hogy többségük van a libanoni parlamentben – elérték, hogy bábjuk, Emile Lahoud elnök alkotmányos megbízatásán túli évekre is hivatalban maradjon. Erre Hariri lemondott. S bár soha nem keveredett nyilvános vitába a szírekkel, minden pénzével és tekintélyével beállt a nem szír irányzatú (kisebbségi) parlamenti ellenzék mögé. Mire meggyilkolták.
Ez értelemszerűen csak azoknak állhatott érdekében, akik úgy gondolták: Hariri, ha megint hatalomra jut – ez idén májusban, a választásokon bekövetkezett volna -, Washington és Párizs egyöntetű támogatásával, a BT határozatára támaszkodva ki fogja szorítani a szíreket és bábjaikat Libanonból.
Szíriára mindenesetre nehéz napok várnak, de nemcsak ezért. Ha Irán felé „menekül”, vele köt szövetséget – ennek vannak jelei -, pláne.
