Forrás: Magyar Rádió

A célkeresztben: Irán

Ki a bajkeverő?

2005. február 22., kedd 14:01

Az amerikai elnök nem zárja ki az atomlétesítmények elleni amerikai katonai csapást, alelnöke szerint akár Izrael is beküldhet bombákat, a fenyegetett állam külügyminisztere lélektani hadviselésről beszél, elnöke pedig égő poklot ígér bármely támadónak.

Amerikai-iráni szópárbajt – egyelőre hál’ istennek “csak” szópárbajt – figyel a világ; kicsit talán hideglelősen is. A hideglelést még január közepén, Seymour Hersh hozta a világra: akkor jelentette meg ugyanis a The New Yorker című magazinban azt a hosszas cikket, amelyben azt állította, hogy Washington tavaly nyár óta titkos kommandókkal kutakodik Iránban. Az Afganisztánból átszivárgott amerikai kommandósok feladata, állítólag, az iráni atomlétesítmények pontos feltérképezése volna, egy esetleges légitámadáshoz, vagy kommandós rajtaütéshez. Mert hogy Irán, mondják Washingtonban, nem békés célokhoz, hanem atomfegyver előállításához dúsít uránt, ezt pedig az Egyesült Államok megengedhetetlennek tartja. Illetve ezt mondja az Irán elleni retorika indoklásaként. Hersht persze cáfolták a Pentagonban, igaz, csak részben, mert ugyan pontatlanságot vetettek a szemére, de azt nem tagadták, hogy Iránban amerikai katonai egységek kémkednek.

Mindazonáltal úgy látszik, hogy tulajdonképpen csak napvilágra került mindaz, amiről Washingtonban már vagy jó esztendeje rebesgetnek, vagy nemegyszer nyíltan is megfogalmaznak, és amit maga Hersh így foglalt össze:

“Szerintem van egy menetrend; és ezek a fiúk nagyon komolyan gondolják!” – mondja Seymour Hersh. Ő úgy véli, hogy az elnök, mármint Bush elnök, amikor szabadságról beszél, nyilvánvalóan nem Egyiptomra, vagy Szaúd-Arábiára gondol, hanem a Közel-Keletre általában. Ennek az elnöknek, mondja Hersh, eltökélt szándéka, hogy végrehajtsa küldetését: ami nem más, mint a Közel-Kelet megváltoztatása, demokratikussá alakítása. És a következő állomás: Irán. Ilyen egyszerű ez – elemzi a helyzetet a tekintélyes újságíró.

Hershnek, bizony, sok igazsága lehet. Nemcsak azért, mert rendkívül bennfentes az amerikai politikacsinálás berkeiben, szoros és kiváló kapcsolatai vannak az amerikai katonai és hírszerző körökkel, hanem azért is, mert jó ideje sok-sok jel mutat arra, hogy az ő elemzése helytálló.

Jó bő esztendővel ezelőtt például, amikor Richard Perle-lel, a védelmi minisztérium akkor még főtanácsadójával, a neokonzervatívok egyik – ha szabad így fogalmazni:- héjájával először beszélgettem a lakásán, és azt kérdeztem tőle, hogy mi a válasza azoknak, akik szerint az iraki háború valójában Izrael érdekeit, vélt érdekeit szolgálja, akkor Perle azt mondta: ugyan, kérem, Izrael biztonságára nem Irak jelent veszélyt, hanem Irán.

És mit mond most? Amikor például három európai állam – Nagy-Britannia, Franciaország és Németország – tárgyalásokat folytat a perzsa állammal, és arról győzködi, hogy mondjon le katonai atomprogramjáról?

“Nos, különbség van egy program meghatározott időre történő befagyasztásának ígérete és az atomfegyver-programról történő lemondás között!”, mondja Perle. Szerinte az irániak, ha meg is ígérik, ettől még nyugodtan folytathatják – titokban, persze – atomfegyver-programjukat. Richard Perle úgy gondolja, hogy Iránban nem szabad megbízni. Legalábbis az ország eddig – szerinte!- nem szolgáltatott okot túlzott megelőlegezett bizalomra. Ő mit tenne? Míg egy évvel ezelőtt azt mondta, hogy nem katonai akciót kellene indítani, hanem belülről kellene “fellazítani” az iráni rendszert, ma már úgy véli:

“Ha azzal szembesülnénk, hogy Irán készen áll atomfegyver előállítására, akkor – szerintem – nem marad más választásunk, mint cselekedni!” – mondja Perle. Ez egyébként eléggé fenyegetően hangzik; és különösen akkor érzékelhetjük, hogy mekkora súlya is van egy ilyen kijelentésnek, ha tudjuk, hogy a neokonzervatívoknak (mint amilyen Richard Perle is) változatlanul nagy befolyásuk van a Pentagonra, és általában az amerikai külpolitika döntéshozatalára. De hozzátenném: amit Richard Perle mond, azt nagyon sok, többnyire republikánus politikus is vallja. Az amerikai politikai osztály szemében mintha most Irán volna a fő bajkeverő.

Kétségtelen, hogy beiktatási beszédében az amerikai elnök megadta az “alaphangot”:

“Ma Irán a világ elsőszámú állama, amely támogatja a terrorizmust” – mondta Bush elnök a Capitolium lépcsőjén. “Irán atomfegyver létrehozásán munkálkodik, miközben saját népét megfosztja a szabadságtól, amelyre pedig az irániak vágynak, és amelyet meg is érdemelnek. És ma este azt mondom az iráni népnek, mondja Bush, hogy ha kiállnak a saját szabadságukért, akkor Amerika mellettük áll!”.

Figyelemreméltó a tapsvihar, amellyel Bush elnök szavait fogadják, jutalmazzák. Az amerikai kormányzat tagjai azóta is folyvást csak azt nyilatkozzák, hogy Washington nem akar katonai konfrontációt Teheránnal, de hát az elnök semmilyen lehetőséget nem zárhat ki. Ezt mondta, többször is, Condoleezza Rice külügyminiszter, érzékeltette ezt Dick Cheney alelnök, és – óvatosabb megfogalmazásban ugyan, de – Donald Rumsfeld védelmi miniszter is. Maga Bush elnök ki is mondta az NBC televíziónak adott interjújában:

“Remélem, hogy diplomáciai úton is megoldható az ügy, de soha semmilyen lehetőséget nem zárok ki” – válaszolja Bush arra a kérdésre, hogy vajon fontolgat-e katonai csapást Irán ellen. Bár, a hétvégén, a német ARD televíziónak adott interjújában az elnök valamelyest békességesebbnek, vagy békülékenyebbnek mutatkozott. A németeknek arról beszélt, hogy a diplomáciának még nagyon is tág tere van.

Egyes hírek szerint azonban az amerikai-izraeli támadás terve már évek óta készen áll. E terv szerint, állítólag, Irán bombázása több hétig tartana, s az Egyesült Államok mintegy félezer “intelligens” bombát szánna a különböző nukleáris létesítmények, vegyi üzemek, rakétakilövő állások megsemmisítésére.

Csakhogy a perzsa birodalom örökösei büszkék és nem szeretik a fenyegetést. Ali Akbar Hasemi Rafszandzsani, volt államfő – aki ma is a rendszer egyik erős embere – a napokban azt mondta: “Amerikában is tudják, hogy Irán az iszlám bölcsője és nem az a hely, ahol kalandozni lehet!” Kérdés persze, hogy a Közép-és Közel-Kelet átalakítására szinte messianisztikus hittel törekvő amerikai kormányzat mennyire veszi komolyan Rafszandzsani figyelmeztető szavait. S természetesen az is kérdés, hogy Iránnak megéri-e – és meddig éri meg – a konfrontáció; nemcsak az Egyesült Államokkal, hanem alkalmasint az egész nemzetközi közösséggel?

Elhangzott 2005. február 20-án.

Járai Judit (Washington)

Comments are closed.