Forrás: Magyar RádióNincs ínyére a közönségnek a Berlinale
2005. február 18., péntek 10:01
Befejezéséhez közeledik a Berlini Nemzetközi Filmszemle. Kiküldött tudósítónk számol be az eseményekről.
Nem igazán hízelgőek azok a kritikák, amelyek a magyar versenyfilm, a Sorstalanság bemutatóját követték a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. Dicsérettel nemigen illették, inkább udvarias, vagy kifejezetten nyers kritikával.
A német sajtó elmarasztaló fogadtatásával szemben viszont filmes berkekben, például egyes forgalmazók részéről kedvező véleményeket is lehetett hallani. A fesztivál végéhez közeledve mindenesetre érzékelhető az a jelenség, hogy egy picit kezdenek felértékelődni egyes, korábban hümmögéssel fogadott alkotások, hiszen már csak három versenyfilm van hátra a 22-ből, tehát a medve-nyerők, medve-lövők nagyobb részt a már látottak közül kerülhetnek ki.
És ugye a legutóbbi bemutatók sem dobogtatták meg nagyon a szíveket, noha az egyik francia film a címében éppen ilyesmit ígért. Főhőse a piszkos módszerekkel űzött ingatlankereskedés és zongoraművész ambíciói között ingázik, a szíve minden esetre egyre inkább a zene szavára dobban. Egy másik francia alkotást szabadjon most egyszerűen filmgiccsnek titulálnom, az amerikai vízi világot, vagy mélytengeri kutatókat bemutató filmet pedig tipikus amerikai filmvígjátéknak. Csak a reklámokban hirdetnék úgy, hogy fergeteges vígjáték. De itt-ott valóban szellemes, megtűzdelve a képi humor ötleteivel. Alapvetően a megsokasodott Cousteau kapitányok, természetfilmek divatját parodizálja a filmbeli kutatócsoport, amely persze inkább csak a média esemény lehetőségét hajszolja.
Lepergett már a második film is az 1994-es ruandai népirtásról. A kerettörténete persze más, mint a fesztivál elején bemutatott Ruanda Hotelé, de a lényeg az, hogy mi, és hogyan is történt. A képsorok borzalma végül is ugyanaz: a lelkiismeret szava egy évtized múltán.
Mindkét film amerikai részvétellel készült, az egyikben Nick Nolte, az utóbbiban Debra Winger játszik jelentős szerepet. Az abszolút hatalom embereiről rajzolt portréi sorában Lenin és Sztálin után most a japán császárról készített filmet Alekszandr Szokurov, arról a döntő fordulatról, amikor is az isteni leszármazás mítoszáról lemondva Hirohito császár az állam, a nép egységének szimbólumaként építhette újjá a világháború utáni Japánt. McArthur tábornok emlékirataiban részletesen ecsetelte találkozásaikat, amelyek során a császárt nem háborús bűnösként akarta elítéltetni, hanem az ország talpra állításához megnyerni. Lehet, hogy császárnak született – írta McArthur, de én a szó legnemesebb értelmében vett gentlemanként ismertem meg. Szokurov is erre törekszik, aprólékosan emeli ki az emberi gesztusokat, szívesen elidőzget a részleteknél, szóval, ha a néző netán elbóbiskolna egyszer-egyszer, könnyen visszatalálhat a cselekményhez. Minden esetre marad ideje szemlélődni, hagyni, hogy hasson rá a film atmoszférája.
Tehát, még egy nap van hátra a filmfesztiválból, holnapra óhatatlanul odaítélik majd az Arany és Ezüst Medvéket. Csak hát, pillanatnyilag azt lenne nehéz megítélni, hogy végül is kinek.
Osgyáni Csaba
