Forrás: National Geographic

Két sorsdöntő évforduló március 19-én

Hatvan évvel ezelőtt, 1944. március 15-én szállták meg a német csapatok Magyarországot és kezdték meg az ország szisztematikus szétrombolását. Harminc évvel később a márcuis 19-én összeülő MSZMP KB leváltotta titkárát, Nyers Rezsőt, az új gazdasági mechanizmus atyját és támogatóját.

A közfelfogással ellentétben a másodig világháború alatt közel sem voltak konfliktusmentesek a magyar-német kapcsolatok. 1938-ban történt az első összeütközés, amikor a kieli és berlini tárgyalások alkalmával a magyar fél elutasította a Csehszlovákia elleni támadás kiprovokálását. Bár a magyar indoklás elsősorban a kisantant veszélyét nevezte meg, valójában a politikai elit nem hitt a németek világháborús győzelmében. Hitler haragját váltotta ki a magyar kormány azon intézkedése is, amely lehetőséget adott több mint százezer lengyel Magyarországra meneküléséhez. Horthy reményei, miszerint kimaradhatunk a háborúból, Franciaország veresége után szertefoszlottak. Teleki öngyilkossága és Anglia megértő magatartása késleltette ugyan a hadüzenetet Jugoszlávia megszállása után, ám senkinek nem volt kétsége, Németország oldalán belépünk a háborúba. A német közéleti és politikai körök is számos kifogást emeltek Magyarország ellen, hazánkat egy feudális, konzervatív és “zsidó befolyás alatt álló” országnak tartották.

Beavatkozási kísérletek

Közvetlen politikai “kérést” először 1942-ben fogalmaztak meg a németek a magyar kormánnyal szemben, amely szerint Bárdossyt akarták látni a külügyminiszteri székben. A kérést sikerült elhárítani. 1942-43 között a német kritikák “a zsidókérdés radikális megoldását” hiányolták, szerencsére ezt sem tudták elérni. Kudarcba fulladt 1943 áprilisi kísérletük, amely a Kállay-kormány leváltására irányult. Ezek az ellentétek azonban még nem vezettek volna Magyarország megszállásához, ennek okait többféleképpen próbálták magyarázni a történészek – mindenesetre nehéz egyértelmű választ találni.

A megszállás okai

Kállay visszaemlékezései szerint alapvető okot szolgáltatott a zsidók (igencsak viszonylagosnak tekinthető) “szabad élete” és a menekültek befogadása. (Ekkor ugyanis már hatályban voltak Magyarországon a zsidótörvények, amelyek hátrányos megkülönböztetésben részesítették a nürnbergi törvények szerint zsidónak minősített magyar állampolgárokat.) Közvetlen okként azonban ezt az érvelést elvethetjük, hiszen erre való hivatkozással évekkel ezelőtt is megszállhatták volna az országot. További érvei viszont komoly elemzést érdemelnek. 1944. február 12-én Horthy Hitlerhez írott levelében követelte a keleti fronton harcoló katonáink visszahozatalát és kijelentette: Magyarország határait önerőből is képes megvédeni.

A megszállást elősegítette a Kállay-kormány és a nyugati szövetségesek közötti megállapodás, amely konkrét cselekvési tervet tartalmazott a háborúból való kilépésre. Lehetséges okként lehet megnevezni azt az érvet is, amely szerint Németország nem tűrt volna meg egy kiugrást fontolgató államot a hátában, miközben közeledett az orosz front. A magyar társadalom egyre inkább háborúellenesé vált, a demokratikus pártok a Magyar Frontba tömörülve azonnali kilépést szorgalmaztak.

Gazdasági téren is igyekeztünk kihátrálni a szövetséges mögül, egyre kevesebb terméket küldtünk a Harmadik Birodalomba. Macartney angol történész és Karl Ritter nagykövet csupán két okot jelölt meg, Horthy 1944. február 12-i levelét és az amerikai-angol hadosztályok érkezésének lehetőségét országunkba. Ez utóbbi feltételezést ki kell egészíteni, szó sem volt szövetséges hadosztályok érkezéséről, csak egy három fős küldöttség érkezett (késve) Budapestre. Hitler csak akkor fordult véglegesen a magyar kormányzó ellen, mikor értesült arról, hogy a béketárgyalások Horthy tudtával folytak.

A nagy blöff

Hitler a szövetségesek magyarországi inváziójától való félelme gyakorlatilag egy nagy átverés eredménye volt. A teheráni konferencia előtt valóban volt egy (elsősorban Churchill elképzelése szeritni) terv, amely balkáni partraszállással számolt. Az olaszországi katonai nehézségek azonban már eltántorították a szövetségeseket ettől az akciótól.

A teheráni konferencia eldöntötte, hogy a második front megnyitására Normandiában kerül sor, és Európa keleti és középső része szovjet érdekszférába kerül. Iránban döntöttek ugyanakkor az Operation Bodyguard nevű tervről, amelynek feladatául tűzték ki, hogy minél több országot léptessenek ki a német szövetségi rendszerből. Ennek a tervnek szellemében tárgyaltak Barcza Györggyel Svájcban. A kiugrási kísérlet természetesen magával vonhatta a német megszállást (ez meg is történt), ezt azonban helyesnek is tartották, hiszen ezzel a nyugati hadszíntérről vonnának el csapatokat, közvetlenül a partraszállás előtt. A szövetségesek terve sikerrel járt, de ezzel a németek karjaiba dobták Magyarországot.

A megszállás és következményei

1944. március 17-én Hitler magához rendelte a magyar kormányzót és közölte az ország elfoglalását. A Margaréta-tervet Warlimont tábornok dolgozta ki még 1943-ban. Horthy nem mondott le, ezzel legitimálta az új kormányt, amelynek vezetőjévé Sztójay Dömét nevezte ki. Ellenállásra senki nem gondolt és nem is gondolhatott, hiszen a magyar csapatok az ország területén szétszórva, félig felfegyverezve helyezkedtek el.

A magyar politikai elitet is váratlanul érte a német csapatok bevonulása, de a közelgő orosz csapatoktól való félelem is erősebb volt, mint a németekkel szembeni ellenérzések. Március 19-e következménye végzetes volt az országra nézve: azonnal betiltották az ellenzéki pártokat, megszigorították a cenzúrát, vidéken megindult a zsidók összegyűjtése és deportálása (1944. júniusig) és az ország teljes kifosztása.

Horthy apátiája egészen a román kiugrásig tartott, augusztus 23-a után küldöttséget menesztett a Szovjetunióba és megkötötte a fegyverszüneti egyezményt. A kiugrási kísérlet mégsem sikerült, október 15-én felolvasott rádiónyilatkozata nem fordította szembe a honvédséget a korábbi szövetségesével. Leköszönése előtt még elkövette politikai pályafutásának egyik legnagyobb hibáját, kinevezte Szálasi Ferencet az ország élére.

Napra pontosan harmainc évvel 1944. március 19. után, 1974. március 19-én is Magyarország számára negatív döntések születtek. Formálisan is véget vetettek a gazdasági reform időszakának.

Hamvába holt reformok

Az 1960-as években a szocialista országok gazdasági válsága arra késztette a Kádár rezsimet, hogy új gazdaságpolitikát dolgozzon ki. Ösztönzést természetesen most is a Szovjetunó nyújtott, ahol Hruscsov törekedett a gazdaság megreformálására. A magyar elképzelések “radikalizmusát” segítette, hogy 1963-ban amnesztiát adtak nemcsak az 56-osoknak, de a szabadabb gondolkodásnak is. Ebben az évben elindult a gazdasági válságból kivezető út keresése, de konkrét formát öltő javaslatok csak 1965-ben kerültek a Központi Bizottság elé.

Nyers Rezső így fogalmazta meg a célokat: “Népgazdaságunkban az extenzív fejlődés tartalékai csökkenőben vannak, elkerülhetetlen a gyors áttérés az intenzív fejlődésre.” Az új gazdasági mechanizmus vezetői Fock Jenő, Nyers Rezső és Fehér Lajos voltak. Kádár szerepe az elképzelések támogatásában volt jelentős. Fock Jenő miniszterelnök 1967-ben kapott felhatalmazást az új irányítási rendszer bevezetéséhez.

Imitáció fékekkel

A reformerek elképzelései szerint piaci feltételeket kellett teremteni a gazdaságban és leépíteni a tervutasításos gazdasági irányítást. Bővítették a vállalatok döntési kompetenciáját, azok maguk dönthettek a termelési profiljukról, fejlesztési, üzemeltetési tervükről. Megszüntették a gazdaság közvetlen, minden részletre kiterjedő központi előírásait, a tervutasítások és tervlebontások rendszerét.

Kimondták a veszteséges vállalatok megszüntetését és leválasztották a mezőgazdaságot a szovjet típusú modellről. Különválasztották az ipart és kereskedelmet az államigazgatástól. Az állam csupán közvetett szabályozás révén felügyelte a gazdaságot, ennek legfőbb elemei az árrendszer szabályozása, a profitelvonás és a dotáció volt. Még 1967-ben javasolta Nagy Tamás közgazdász, hogy tegyék konvertibilissé a forintot és liberalizálják a kereskedelmet. Az IMF és a Világbank nem is zárkózott el felvételünktől.

Az új rendszerbe fékeket is beépítettek, nehogy kárt szenvedjenek a “szocialista vívmányok”.

A célok kijelölésénél is nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy nem változhatnak a tulajdon- és a politikai viszonyok. Ezért megtiltották a bérek emelését a nyereséges vállalatoknál, a megtermelt nyereséget elvették, és gazdaságtalan iparágak életben tartására fordították. Bár tervbe vették a veszteséges vállalatok felszámolását, nem engedhették meg a munkanélküliség kialakulását. A nyereséges vállalatok ezért a megnövekedett béralapot arra használták, hogy “töltelék embereket” vettek fel. Az állam nem szüntette meg a nyersanyagok és alapvető fogyasztási javak hatósági árait.

Elszigetelve

A magyar törekvések több szocialista országban is támogatókra találtak volna, ha nem keményedett volna meg a szovjet politikai rendszer. Az 1968-as prágai felkelés után minden különutas politika gyanússá vált. Brezsnyev hatalomra kerülésével egyre több bírálat érkezett Moszkvából. Doktrinája szerint – ha kissé ironikusan akarunk fogalmazni – “a Szovjetuniónak joga van a szocialista országokat megvédeni önmaguktól”. Brezsnyev elsősorban a kereskedelemben és a mezőgazdaságban végrehajtott változásokat kifogásolta, amikor 1972-ben hazánkba látogatott. A Nyugat figyelme is lankadt a magyar csapatok csehszlovákiai bevonulása után, és az olajválság is teljesen lekötötte erejüket. Ez utóbbi természetesen éreztette hatását hazánkban is, Berend T. Iván szerint két oldalról kaptunk pofont: “egyszer a világpiactól, majd a fal adta a másikat.”

Vissza a sorba

Már 1972-73 folyamán komoly bírálatok érték Kádárt a keményvonalasok részéről: Komócsin Zoltán, Biszku Béla (56-ban betöltött szerepe miatt “mini Berijának” is nevezték) és Gáspár Sándor szakszervezeti vezető álltak a támadás élére. 1972-ben Huszár Bélát és Lázár Györgyöt állították a reformátor vezetők mögé, márciusban leváltották a túl liberálisnak tartott Aczél Györgyöt is a kultuszminisztérium éléről. Az új gazdasági mechanizmust 1974. március 19-20-án söpörték el végleg, amikor a Központi Bizottság leváltotta Nyers Rezsőt, a KB titkárát, és utasították az Elnöki Tanácsot Fehér Lajos, Tímár Mátyás és Ajtai György miniszterelnök-helyettesek eltávolítására. Fock Jenő még egy évig lehetett a kormány élén, az ellene felhozott vádak között szerepelt a következő pont is: túl keményen védte a magyar gazdaság érdekeit a szovjetekkel folyó tárgyalásokon. Lázár György miniszterelnöksége alatt az ország gazdasága stagnált, majd egyre gyorsabb ütemben eladósodott.

Paul Lendvai 1972-ben így nyilatkozott a magyar modellről: “a magyarok a reformok tekintetében inkább a féket, mint a gázt használják.”

Bodor Zoltán

2004.március.19

Comments are closed.