Forrás: Világgazdaság

Vélemény

Atomprogram-olvasatok

[2005-02-17]

A múlt héten egy tv-vitában azt találtam mondani, hogy a washingtoni politikusok az iráni atomprogram megítélése kapcsán tekintetbe vehetnék Teherán biztonsági igényeit is. Mivel több korholó e-mailt is kaptam, kijelentésem valószínűleg nem aratott osztatlan sikert. És ezt sajnálom, mert szerintem épp a merev és egyoldalú szemlélet az egyik legfőbb oka annak, hogy ma a világsajtó egy Irán elleni amerikai katonai fellépés esélyeit latolgatja nagy buzgalommal.

Talán nem árt emlékeztetni arra, hogy az iráni atomprogramot (amely a nyilvánosság előtt eredetileg 20 atomerőmű felépítését, titokban pedig az atombombához való hozzájutást jelentette), még Reza Pahlavi indította útjára 1974 májusát, az első indiai kísérleti atomrobbantást követően. S persze arról se feledkezzünk el, hogy az Iránt övező térség országai közül az elmúlt évtizedekben többen (India, Irak, Izrael és Pakisztán) is sikeres rakétaprogramokat hajtottak végre. Most nem is beszélve az 1998. májusi emlékezetes indiai-pakisztáni “atomtorzsalkodásról”, amikor húsz nap alatt tizenegy kísérleti atomrobbantást hajtott végre Delhi és Iszlámábád. Mindezzel csupán azt kívánom jelezni, hogy Teherán atomfegyver- és rakétaprogramja – amelyet 1979 és 1985 között egyébként leállított a Khomeini-féle iráni vezetés – elég harmonikusan beleilleszthető a közel- és a közép-keleti régióban zajló fegyverkezési versenybe.

Teherán biztonsága szempontjából feltehetően az sem közömbös, hogy az 1990-es évek elejétől a világ egyetlen globális hatalma, a nukleáris fegyverekkel szintén bőségesen ellátott Egyesült Államok is egyre erőteljesebben jelen van a térségben. S nem csak gazdaságilag, ami sok szempontból felettébb kívánatos, de bizony katonailag is (1991-től Szaúd-Arábiában és az Öböl menti kisállamokban, 2001-től Afganisztánban, 2003-tól pedig Irakban is). Ráadásul ez az Egyesült Államok – amely 1979-től közismerten ellenséges az iráni iszlám rendszerrel (ez persze fordítva is így van) -, elszalasztva a Khatami elnök megválasztását követő évek békülékeny hangulatát a kapcsolatok normalizálására, vagy a szeptember 11-e utáni tálibellenes katonai fellépés során tanúsított lojális iráni magatartást, 2002 januárja óta fennen hirdeti, hogy Iránt, mint a “gonosz tengelyének” oszlopos tagját, egyik legfőbb ellenségének és a világra nézve az egyik legveszélyesebb államnak tekinti. Olyan ellenségnek, amelynek megtámadása jelenleg csupán “nincs napirenden”, de nincs is határozottan kizárva Washingtonban. A neokonzervatív amerikai adminisztrációt láthatóan hidegen hagyja az a tény, hogy a modern kori Irán még soha nem támadott meg környezetében senkit, és ez nehezen mondható el a térség több államáról, nem is beszélve magáról az Egyesült Államokról. Vagyis én összességében természetes reakciónak tekintem, ha nem is örülök neki, hogy egy ilyen nem túl barátságos környezetben Teherán atomfegyverre igyekszik szert tenni.

Különösen természetes az ilyen törekvés az iraki történet fényében. A második Öböl-háborúnak ugyanis – miként azt többen és többféleképpen előre jelezték – csupán az egyik lehetséges hatása, hogy az Egyesült Államok erejétől és elszántságától megrettent államok (miként például Líbia) meghátrálnak, s lemondanak tömegpusztítófegyver-programjaikról. A dolgok másik lehetséges kimenetele az, amit az iráni és az észak-koreai példa mutat. Phenjan és Teherán ugyanis valószínűleg abból indul ki, hogy a gyakorlatban azért Washington is óvatos duhaj. Csak azokat fenyíti meg katonailag, akik kellően gyengék, s nem rendelkeznek a hagyományos fegyvereknél nagyságrenddel veszélyesebb tömegpusztító eszközökkel. Ráadásul Irak és Afganisztán példája azzal is bátoríthatja a teheráni és a phenjani vezetést, hogy a szóban forgó akciók során egyre látványosabban mutatkoznak meg az amerikai katonai lehetőségek korlátjai is. Vagyis mind Irán, mind pedig Észak-Korea viszonylag biztos lehet abban, hogy Washington – erősen tartva egy az irakinál is nagyobb bukástól – aligha fogja beváltani háborús fenyegetéseit.

A legnagyobb problémát persze az jelenti, hogy az iráni történethez – minden jó szándéka ellenére – az Európai Unió sem tud igazán sokat hozzátenni. Az a javaslat ugyanis, amely békés célú atomtechnológiát ajánl Teheránnak az atombombaprogram leállításáért cserében, aligha csökkenti az irániak fenyegetettségérzetét (ezt ugyanis csak Washington tudná enyhíteni). Arra viszont kétségtelenül jó, hogy Teherán ne maradjon totálisan elszigetelt, ne váljon állami szinten fundamentalistává, s ne legyen belőle a térség Észak-Koreája. Ez lenne ugyanis a legrosszabb forgatókönyv.

Comments are closed.