Forrás: 168 ÓraSorstalanság

2005/7 – Kultúra

Bölcs István

A Háború és békét nem lehet megfesteni. A Mona Lisát eltáncolni. A szivárványt megszoborni. Vannak lehetetlen „műfordítások”. A leglehetetlenebb a remekek átszabása, mert azokra semmilyen szabásminta nem illik, titkuk az egyediségükben van. Ismételhetetlenségükben.

Az Auschwitz-irodalomnak efféle rendhagyó remeke Kertész Imre regénye. Koltai reménytelenre vállalkozott, de nem kárhoztatom érte. Sőt: a fentiek értelmében ahhoz tartom magam, hogy nem listázom az eltéréseket, mert azokat természetesnek veszem.

Talán csak egyet rovok fel a filmnek az összehasonlítás során, ezt is csak azért, mert lélektani hiányosságnak érzem.

A filmből nem derül ki az a megfelelni vágyás, amely a záró gondolatokat előkészíti, és magyarázza az abszurdot: a megismert szörnyű sors és rend iránti „megértést”.

Csak a filmről beszélve tehát: Kertész mondatai nem filmes mondatok. Nehezen fogadjuk el őket. A regényhez hűek, a „mozihoz” nem. Ez magyarázhatja a színészi sutaságokat. (Ebben a főszereplő még tán kevésbé is marasztalható el, mint a profik.) Nem mondható szövegek ezek, amelyek ott születnek a dráma erőterében, hanem reflexív textusok. A regénynek ez a második síkja értelmezni volt képes a primer cselekményeket is, fénytörésétől kapott magyarázatot és mélységet az emberi dimenziókon túlkerült léleknek ez a védekező, abszurd görcse.

A képi világ pontosan szól hozzánk. Ahol mégsem, ott groteszken visszaüt, leginkább az appelbalettben, ahol a látvány kifejezetten hatást téveszt, s erre rátesz Morricone néhol túlságosan is ambiciózus muzsikája.

Vannak témák, amelyek nehezen tűrik az esztétika patikamérlegeinek játékát.

A Sorstalanság ilyen. Akkor is beszélni kell róla, ha lehetetlen. Ha a szó, a kép, a világ érthetetlenné válik.

Ezért jó, hogy Koltai Lajos hozzámérte magát (és minket is) a mérhetetlenhez.