Forrás: 168 ÓraKis könyv

2005/7 – Mostanában

Koltai Tamás

Mostanában azt olvastam, hogy „egészen jogos a könyv ellen érzett antipátia, mert az irodalom hangja egy képzelt hang, arca pedig a pénz hátulsó felére tapad.

Mikor már mindenki koncessziókat tesz, akkor mindenki amatőr lesz. Ez az irodalom horoszkópja, melyet csak kedvezővé tesz a nagy tömeg könyvundora”. A szerző, Pintér Ferenc elmereng a tömegtermékké vált könyv okozta „irodalmi narkózis” fölött, és arra a következtetésre jut, hogy „az irodalom mindenáron maitresse akar lenni a pénznek”. Szerinte „jobb időkben sem a nagy vagyonú emberek olvasták a jelentős irodalmat, a jelentős irodalom mindig annak a tömegnek szólt, mely áldozatra képtelen volt. Ma pedig nem szól ennek a tömegnek, vagy helyesebben nem ennek a tömegnek szól az irodalom termése”.

Mielőtt megrémülnének, elárulom: a fentieket ugyan mostanában olvastam, de az írás, amelynek címe A könyv halála, 1923-ban jelent meg a Hajdu Henrik szerkesztette irodalmi és művészeti szemlében, a Kékmadárban. Véletlenül emeltem le a könyvespolcomról, és ha már leemeltem, beleolvastam. Van benne József Attila-vers (a Lázadó Krisztus), vannak Déry Tibor-versek, van Kodolányi-regényrészlet, írás Barta Lajostól, a zenetörténész Molnár Antaltól. Füst Milán Crommelynck színművéről, A csodaszarvasról értekezik.

Hogy a cikkek általános hangütését érzékeltessem, ideírok néhány idézetet. Mindjárt a bevezetőben Hajdu Henrik arra hivatkozik, hogy „ily elsőrendűen átmeneti időben, aminő a mostani” (halkan kérdem, volt olyan idő a történelemben, amely nem minősült átmenetinek?) „a magyar írók túlnyomó része süketen és vakon áll” a kihívásokkal szemben, és „legtöbbjük szemrebbenés nélkül nyüvi vonóját, mintha még mindig hegyen-völgyön lakodalom volna”. A Vígszínház Csehov-bemutatójáról tudósító Szegény Tamás (ez persze álnév, Katona Lajos folklorista irodalomprofesszoré) a színikritikát ostorozza: „Ahelyett, hogy érdeme szerint fogadná a kasszairodalom elterpeszkedését és minden alkalommal erélyesen tiltakoznék a közönség gyöngéivel való rosszhiszemű visszaélés, a komoly föladatokra hivatott színészek művészi kizsákmányolása és a színházak saját jól fölfogott anyagi érdekével is ellentétes színházi politika ellen, nagyképű analízisekbe mélyed minden sekélység hallatára és így azt a látszatot kelti, hogy ő maga is csak ünnepnapnak tekinti, ha a színházak nem szállanak le kulturkötelességeik színvonala alá.” A film és a fotózás esztétikájában jártas kritikus, Hevesy Iván – egyébként a folyóirat főmunkatársa – a következő mottóval hirdet állandó mozirovatot: „Ellenőrzés alá vonni az üzletesség szennyes posványában fetrengő mozit és egyengetni egy tiszta, nagy művészet útjait…” Volna még mit idézni, de már csak h. i. (nyilván szintén Hevesy) K. A. építész olvasói levelére adott válaszából citálok: „Rossz szobrot vagy képet egyszerűen ki lehet dobni, de mi történjék a stílustalan vagy ízléstelen csúnya házakkal? Ez egészen modern és aktuális kérdés.” Hogy mennyire az, ahhoz elég nyolcvankét év elteltével elsétálni a Soroksári út melletti Duna-partra.

Lehet, hogy a fölsoroltak elitisták és fantaszták voltak – mindkét jelzőt hízelgőnek találom, és nem látok közöttük jelentős különbséget. A kultúra és az üzlet ellentéte nem új keletű. „Az irodalom mint a pénz maitresse” kifejezés ma különös árnyalatot nyer attól, hogy egy parlamenti képviselő (volt miniszterelnök) 18 millió forint honoráriumot kap a könyvéért. Vajon bekövetkezett-e, hogy „mikor már mindenki koncessziókat tesz, akkor mindenki amatőr lesz”? Több tízmilliárdos koncessziókért „stílustalan vagy ízléstelen” paloták épülnek a kultúrának. A „nagy tömeg könyvundorát” a Nyugatról importált Nagy Könyv elnevezésű monstre televíziós kvízjáték próbálja majd enyhíteni annak a gondolatnak az érvényre juttatása érdekében, amelyet nyolcvankét éve A könyv halála című cikk szerzője is képviselt, ti. hogy „a jelentős irodalom mindig annak a tömegnek szólt, mely áldozatra képtelen volt”. (Mármint anyagi áldozatra.) Részemről nincs ebben irónia, sem fenntartás, sem semmiféle „de”, nem is lesz, ígérem.

A Nagy Könyvnél nemesebb kulturális vállalkozást elképzelni sem lehet. Teljes szívvel mellette vagyok. Csak félek egy kicsit. Nem tudom, mi fog kijönni belőle. Mi lesz, ha hagyjuk, hogy az legyen „az ország kedvenc olvasmánya” (Mátyás Győző fogalmazott így ebben a lapban), ami lenni akar. Márpedig hagyni kell. A manipuláció – nevezzük önbecsapásnak – rosszabb, mint szembenézni a valósággal.

Bajba kerülünk, ha folyamatosan becsapjuk magunkat. Már bajban is vagyunk. A köztévéről, ahol majd a Nagy Könyv is megjelenik, gyakran elmondanak hideget-meleget. Legutóbb egy magasan az átlag fölötti intelligenciájú televíziós vezető azzal védte meg az intézményét, hogy van azért kulturális kínálat (esküszöm, ez az „azért” a cikk lényegbevágó sugallata volt), noha kevés rá az igény. Úgy értem – illetve ő úgy érti -, a néző. Példát is hozott. Mondjuk, egy kulturális-művészeti műsort kétszázezren néznek. Mármost nem tudja, hogy ez sok-e, vagy kevés. Tényleg nem tudja, teszi hozzá nagyon komolyan. Úgy gondolom, baj, hogy nem tudja. A „televíziós elvárás” szempontjából is tudhatná, a saját véleményét pedig tudnia kellene. Ugyanis az a lényeg, ami a számok mögött van. Például lépten-nyomon elhangzik az a szám, hogy Magyarországon évenként négymillió színházi néző van. Ez merő túlzás. Ennyi jegyet adnak el. Körülbelül négyszázezren járnak színházba. (Fölmérés eredménye.) Sok ez, vagy kevés? Sok. Az ország lakosságának – az aggokat és a csecsemőket is beleértve – négy százaléka. Németországban ez a szám hat százalék, most akarnak hatról a hétre jutni.

Itt következne az a kérdés, hogy ez a négyszázezer néző országosan mely színházak mely előadásait milyen arányban látogatja. Erről nincs fölmérésem, de amim van, az sejtésnél jóval több, és épp elég ok az elkeseredésre. Azt is tudom, hogy az évi mintegy két tucat színházi közvetítés közül (ennyit említ büszkén a tévé művészeti vezetője) mennyi az, ami kulturális értéknek, röviden színháznak nevezhető. Tudom, de nem mondom, anélkül is van elég bajom. Számos érték közvetítése azért nem kerülhet szóba, mert vannak, akik arról a bizonyos kétszázezer nézőről bizonytalanság nélkül eldöntötték, hogy sok-e, vagy kevés.

Azt írja az újság, hogy minap egy bizonyos Győzikéről szóló műsort 1,8 millióan néztek a tévében. (Az országlakosságnak azzal a nyilván elenyésző hányadával tartok, amelyik azt kérdezi: az ki?) A cikkben azt is olvasom, hogy ugyanabban az időben a párhuzamos csatornán két humorista kabaréjának 1,2 millió nézője volt. Az összesen hárommillió. Szép szám. Nem tudom, hányan nézik Vágó milliomosműsorát, úgy tudom, sokan, én is nézem, ha olyankor otthon vagyok. Nemrég az egyik kérdés Latour gróf halálnemét illetően ajánlott föl négyes kínálatot. Haha, mondtuk a feleségemmel, „Latour nyakán kötél”. Értelmes egyetemista lány ült Vágó előtt a székben, nézett, mint a moziban. Biztosan járt gimnáziumba. Mit tanult magyarórán? Hiányzott Petőfinél? Érettségi óta, az elmúlt negyvenöt évben nem hiszem, hogy egynél többször eszembe jutott volna az Akasszátok föl a királyokat! De valaki akkor, illetve azelőtt megtanította. Takács Etel tanárnő? Szende tanár úr? Bisztray tanárnő? Valamelyikük biztosan. Talán mind a hárman. Persze már akkoriban is vitatkoztunk a magyartanításról. Én is hozzászóltam az egyik vitához. Írtam egy hosszú cikket, ez volt a címe:

A most érettségizett diák szemével… 1960. július 15-én jelent meg az Élet és Irodalomban. Azóta született néhány tucat reformtanterv, nemzeti tanterv oda meg vissza, amely megcélozta – gondolom – a Győzike meg a kabaré hárommillió nézőjét is. A Nagy Könyv az egyik oldalon, a halál neme ismeretlen fölirattal eltemetett Latour gróf a másikon.

Olykor szeretném megkérni a reformok és a kampányok tiszteletre méltó szervezőit, menjenek kissé közelebb a „való világhoz”. Egy nagy, budapesti, belső kerületi gimnázium osztályában annak idején egyetlen árva szó sem esett Kertész Imréről, a Sorstalanságról, amikor az író Nobel-díjat kapott. A magyartanár volt az osztályfőnök. Nehéz elhinni? Nem pletykákból és nem közvetve tudom. Kérem az olvasót, ne lepődjék meg. Végeztem némi magánkutatást. Ha föltennék kvízkérdésnek, hogy milyen osztály volt többségben országosan: ahol említették Kertészt, vagy ahol nem – hát nem tudom, melyik válaszra tippelnék. Pedig az csak egy egészen kis könyv.