Forrás: 168 ÓraEgy titán búcsúja

2005/7 – Kultúra

Ungvári Tamás

A nagy rendező, Elia Kazan nem ért rá elmenni a randevúra a bimbózó sztárral, Marilyn Monroe-val, mert egy csinos kóristával volt éppen érkezése. Helyettest állított jó barátja, Arthur Miller személyében.

A diákcsínyből szerelem fogant, mindkettejüket szárnyára vette a hír. Marilyn és Arthur házasságának esztendejében az írót partra szorította az őt sújtó ítélet, mert nem vallott az amerikai kongresszus vizsgálóbizottsága előtt. Kazan, a rendező vallott, megnevezte a kommunizmussal rokonszenvező kollégáit.

Miller és Marilyn – a szennysajtó is foglalkozott az akkori Amerika legvonzóbb házaspárjával. Az ország legszebb teste s a legokosabb embere talált egymásra – nyilatkozta róluk az irigy regényíró, Norman Mailer.

A válásuk éppúgy csemegét kínált a sajtónak, amiképpen a házasságuk. Miller egy életen át viaskodott az öngyilkos Marilyn árnyával. A bűnbeesés után című darabjának folytatását nyolcvankilenc esztendős korában írta meg. Egy eszményeihez fanatikusan ragaszkodó férfi síron túli rajongással nézett fel Marilynre, s azt kutatta, mi vihette a körülrajongott asszonyt a kábítószer-élvezetbe, majd az öngyilkosságba. Származása átkát, az anyai skizofréniát, az árvaházi évek terhét nem tudta levetni az akkori világ legszebb asszonya. Gyönyörű lábát aranyból öntötték ki, hibátlan fogsoráról platinamintát vettek.

Az élete utolsó hónapjáig tevékeny Miller, önképzett ács, barkácsművész és író a Marilynnel töltött években alig dolgozott. Egy lelkileg sérült asszonyra áldozta termékeny éveit. Nem barkácsolt saját művein a PEN Klub nemzetközi elnökeként sem, mert kötelességének érezte, hogy a letartóztatott írók kiszabadításáért küzdjön.

Egy afrikai diktátor halálra ítélte rendszere ellenfelét. Miller elnök úr tiltakozott. Ki az a Miller, kérdezte a diktátor. A Marilyn férje, felelte a szárnysegédje. A diktátor tüstént megkegyelmezett a fogoly Wole Soyinkának, a kitűnő nigériai drámaírónak, a későbbi Nobel-díjasnak.

Arthur Miller persze derűsen elnéző mosollyal fogadta “a Marilyn férje” minősítéseket, szuverén egyénisége, hajthatatlan morális lénye a kicsinylő rágalmak fölé emelkedett.

Az 1915-ben született író meghatározó élménye a húszas évek végének tőzsdekrachja volt. Édesapja elvesztette a vagyonát, a család kiköltözött Manhattan szívéből a külvárosba. Élményeiből Miller később megértette a zuhanás rémületét. A sikerorientált országban félelmetes a bukás, jellemhibának értékelik, ha nem viszed semmire. Az ígéret földjén nem minden ígéretet teljesítenek. A kisember örökösen a csődbíróság előtt érzi magát, hiszen hitelre vette a csalóka jövőt.

Most Bodrogi Gyula

az ügynök

Közintézményeket, egyetemeket szavaztattak meg világszerte a huszadik század legjobb darabjáról. Megírásának ötvenedik évfordulóján Az ügynök halála fölényesen került a dobogó legmagasabb fokára. Willy Lomant, a kisembert emelte be a halhatatlanságba Miller, a vigécet, aki álmokkal ügynököl. Az embert, aki ígér, mert neki is ígértek, aki a gyermekeibe fektette minden reményét, miközben egyetlen percre sem mert szembenézni a valósággal.

Mit akart az az egy ember, az ügynök? Függetlenséget, anyagi biztonságot? Még ennél is többet. A becsületét akarta, amit csak a sikerrel osztogatnak. Azt, hogy egyetlenegyszer is láthassa a cégtáblát: Loman, családi vállalat, Willy, Biff és Happy.

A darabot az üzenete tüzelte: vesztett illúziókról mert beszélni a második világháborúban győztes ország közönségének. Miller a drámai formát is megújította. Átkötések nélkül, filmszerűen változtatta az idősíkokat, a jelen egybeolvadt a múlttal.

A próbák során a színház dramaturgja – Kazan, a rendező felesége – egyszerű melodrámává szerette volna kivasalni a darabot. Minek ide idősík? S itt ismét Miller állhatatossága győzött. Nem engedte lényegétől megfosztani a darabot, holott a próbák során többszörösen is igazított a szövegen. Ötven év múltán a kéziratot is közreadták. Meghatottan szemlézem Miller betűit, apró beszúrások százai tarkítják a szöveget. Az ügynök halálát 1949. február 10-én mutatták be. Ötvenhatodik évfordulójának másnapján tudósította a sajtót a titkárnője, hogy a szerző szívelégtelenségben elhunyt.

A kritika kételkedve fogadta Miller állítását, hogy a kisember Willy Loman, az ügynök – tragikus hős. Nehezen fogadták el, hogy az illúziók magasából a valóságba alázuhanni éppoly rémületet kelt a Willyben, mint egy trónját vesztő királyban. A félelem nyomán – tanították a klasszikusok – a tragédia átélésében a részvét is felébred. Willy Loman alakját pedig igazán az együttérző szeretet formálta. “Ezt az embert ne merje bántani senki” – mondja a sikeres Charlie a darab végén.

A színház harcmező, sugallta Miller. A mondandóért, az üzenetért meg kell küzdeni. Az angolok még tudják, hogy a társadalomkritika a szórakoztatás egyik formája. Amerikában egyre inkább irtóznak a tartalomtól: a Broadway kiüresedett.

Az a képesség múlt el, hogy a dolgokat a nevükön nevezzük, annyi már a képmutatás és a hazugság, panaszolta az idős Miller. Nagy drámái ezeket az élethazugságokat leplezték le. A Salemi boszorkányok politikai programdarabnak készült. A Közjáték Vichyben azokat az időket idézte, amikor a világ behunyta szemét a zsidóüldözések láttán.

A Miller-Monroe házaspár

rövid ragyogásban

Miller tudta, hogy a drámaírás veszélyes mesterség. A véredet veszik, mondta. Kritikáit nem gyűjtötte, a kritikusokat távol tartotta magától, legtöbbjüket üresfejű hólyagnak vélte.

Számos identitása közül a zsidó örökséggel bánt a legkritikusabban, hiszen az állt hozzá a legközelebb. Amerika forradalmárai is vándorok voltak, otthonkeresők. A zsidóságnak az igazság kimondása jutott történelmi hivatásul, mondta Miller, amikor Jeruzsálemben az éppen aktuális izraeli kormányt bírálta.

Bátor és istentelen zsidó volt. Nyolcvanhét esztendős korában az Esquire Magazinnak jegyezte fel azt, amit útközben, egy hosszú és termékeny élet során tanult. Minél több szex, annál jobb, tanácsolta összefoglalóul Arthur Miller. Legutolsó szerelme, egy festőnő, fél évszázaddal volt fiatalabb nála.

Most egész Amerika gyászolja. Halálának másnapján a Broadway színházaiban egy pillantásra elhalványultak a reflektorok Arthur Miller tiszteletére. A címlapokról a fényképe mosolyog: a vándort befogadták. Nemcsak otthonában, hanem a világban is. A huszadik század legnagyobb drámaírója, gyászolja Václav Havel, disszidens, író, volt államelnök. A nagyok közül való, így utóda a PEN elnöki székében, Salman Rushdie, akinek halálos ítéletét az iráni mollahok máig sem törölték el. Nekem legjobban közeli barátjának, az angol drámaíró Harold Pinternek a búcsúszavai tetszettek. Miller isteni fickó, nagy fazon volt, fordítom szabadon.

Mondanék istenhozzádot én is a hivalkodásmentes embernek, aki megajándékozott a lehetőséggel, hogy remekművét, Az ügynök halálát lefordíthassam, de tudom, nem hitt istenben, sem a túlvilágban. A világot egy véletlen szülte, mondta kihívóan rabbik, mollahok és papok ellenében.

Mégsem állom meg könnyek nélkül egy régi fénykép fölött. Connecticut, Miller egyszerű, félig maga ácsolta házában. Kezében Az ügynök halálának magyar fordítása.

Az pedig, hogy e jelenetben én is ott lehettem, a merő véletlen műve volt.

Comments are closed.