Forrás: Mozinet

Oliver Stone

Született: 1946. szeptember 15., New York, New York állam (USA)

Nemzetiség: amerikai

Talán nincs még egy rendező, aki hazájában így megosztaná a közvéleményt – Oliver Stone ugyanis az a filmes, aki nyíltan felvállalja akár amerikaellenes, erősen liberális nézeteit is; hazája polgárainak erős felhorkanása mellett filmet készít Fidel Castroról, kormányokat, politikusokat, döntéseket, rendszereket bírál és vádol – általában negatív színben feltüntetve hazáját, nézeteit pedig számtalan tévészereplés során hangoztatja is. Aki pedig ott helyben hallja ezeket, az Stone-ban nem a zseniális filmest, hanem a kiforrott nézetekkel rendelkező (és ezáltal automatikusan szeretett vagy megvetett) politikust fogja elsősorban észrevenni – nem is lehet ez másként (nálunk se szeretnének egy hazai filmest, aki mondjuk Haynau-ról készítene egy pozitív hangvételű művet). Pedig Stone hihetetlen tényfeltáró-látásmódja, számtalan díjkiosztón elismert rendezői zsenije, unikális vágási tehetsége és vizualitási készsége, lendületes történetpergetése megkérdőjelezhetetlenül a kortárs amerikai rendezők elitjébe emeli őt; valahová Francis Ford Coppola és Martin Scorsese mellé.

Többen Stone-ra gondolva egyből a híres Vietnám-trilógiára (A Szakasz, Született július 4-én, Ég és Föld) asszociálnak. A new york-i születésű filmes maga is megjárta Vietnámot, ahonnan több kitüntetés birtokában tért vissza (köztük a híres Bíborszívvel), és kétségtelen érdemei vannak abban, hogy az álomgyár háborúellenes hangja kiforrott. A háború értelmetlenségét, a krízis utáni traumát középpontba helyező amerikai drámai alkotások jelentős többsége csak Vietnám után készült el, és ebben úttörő szerepe volt Stone-nak, aki már az Egyetemen tanári biztatásra foglalkozott a témával (1971, Last year in Viet Nam). A filmesek egy része továbbra is a háborús témájú szórakoztatás divatos és aktuális forrását látta az USA első vesztes háborújában, így szép számmal készültek hős amerikai katonák vietkong-gyilkolászós, izgalmas bevetéseit taglaló alacsonyabb színvonalú művek (Ütközetben eltűnt) – de a témával foglalkozó filmek egy része már jóval túlmutat a puszta szórakoztatáson. Stone Vietnám-trilógiája az akció mellett már a háború értelmet keresi a rendező sajátos látásmódján keresztül, társadalom- és politika-kritikája pedig metszően vádló. Persze Stone témabeli ténykedését sokan megelőzték, gondoljunk csak Coppola főművére, az Apokalipszis most-ra (1979), amely kiváló jellemtanulmányként ágyazódik Vietnám díszletei közé, de ilyen a Szakasszal csaknem egy időben készülő alkotás, Kubrick Acéllövedéke (1987) is, ami a rendező szatirikus hangján ordítva kritizálja a militarizmust. Az első jelentősebb munka a témában pedig Michael Cimino a Szarvasvadásza (1978) volt, amely a hazafiság kérdésének feszegetése mellett Stone-hoz hasonlóan megkérdőjelez és vádol is. Mégis Stone munkái azok, amelyek a nagyközönség számára feltárják, hogy mi is történt ott valójában (A Szakasz), megmutatják az életbe vissza nem találó veteránokat, ezáltal egy generáció töréseként jelenítik meg a tragédiát (Született július 4-én), majd szinte addig példátlan módon az ellenfél szemszögéből ábrázolják a háborút (Ég és Föld).

A Vietnam utáni hazatérést Stone számára a NY-i Egyetem híres filmiskolája követte, ahol többek között Martin Scorsese kezei közt formálódott; szárnypróbálgatásai között kell megemlíteni Seizure című harmatgyenge rendezői debütálását, majd a Kéz című újabb bukását. Ezidőtájt viszont elsősorban forgatókönyvíróként sikeres (Éjféli expressz, Conan, a barbár, A Sebhelyes arcú, A sárkány éve), amelyek közül Alan Parker Éjféli expressz-e már 32 évesen írói Oscart hoz neki. Rendezőként első figyelemreméltó munkája a James Woods-ot felvonultató Salvador (bravúr, hogy a film forgatókönyvét 1986-ban a Szakaszéval együtt jelölik Oscarra, a díjat viszont még így sem ő, hanem Woody Allen viszi el.) Woods, aki egy El Salvadorban ténykedő újságírót alakít, szintén Oscar-jelölést kap a filmért. A Salvador már tisztán előrevetíti Stone későbbi érdeklődését és karakterisztikáit; a háború (ezúttal a gerillaháború) hiteles ábrázolása, a vezető politikai hatalom bírálata, és a valóság és fikció páratlan összemosása.

Valójában a fiatal rendező legjobb évei ezek. Elkészül a Szakasz, ami talán az első olyan film, ami kíméletlenül és hitelesen ábrázolja az USA Ázsiában zajló háborújának igazi arcát, a láthatatlan ellenséget, a paranoiás hangulatot. A veteránok bólogatnak a képek láttán, a Rambo-filmekhez szokott nagyközönség pedig sokkolva nézi a filmet, amelyben nem a hős, hazájukat szolgáló büszke amerikaiakat látják viszont, hanem a fojtogató dzsungel őrületében fürdő, drogozó – néhol szadista – ösztönlényeket. Coppola korábbi Apokalipszise sokkal komplexebb volt, a Szakasz közvetlenebb, könnyebben befogadhatóbb és érzelmileg túlfűtöttebb; ezért üzenete több emberhez is eljut, sokkélménye többeket megérint. A filmben a remek rendezés mellett dominál a színészi játék: remek alakításokat kapunk a szakasz tagjaitól – elsősorban a két Oscar-jelölt, William Dafoe és Tom Berenger nevét kell kiemelnünk. A háborútól független morális tanulságokat sem nélkülöző film hatalmas közönségsikert és 4 Oscart hoz készítőjének (legjobb film, rendezés, hang és vágás), és mai napig az egyik leghitelesebb háborús filmként tekintenek rá. Az erősen önéletrajzi ihletésű munka főszerepében Charlie Sheen-t láthatjuk, és ő lesz az, aki a rendező következő évben befejeződő nagyszerű munkájában, a Tőzsdecápákban is főszerepet vállal. Az inspirációt a komplex filmhez a rendező édesapja, Louis Stone adhatta, aki maga is egy sikeres bróker volt a híres New York-i tőzsdén, így a film egyfajta tiszteladásnak fogható fel Oliver részéről. Stone kegyetlenül bemutatja az üzletek mögötti konspirációkat és korrupciót, megmutatja az átlagembernek az amerikai gazdaság igazi mozgatórugóit (“a lakosság alig 1%-ának kezében van a nemzeti vagyon 80%-a” – mondja a tőzsdecápa Gordon Gekko, akit Michael Douglas formál meg felejthetetlenül, és alakításával az év minden fontosabb színészi díját elviszi). A rendező magabiztos történetmesélése nagyon komoly háttérmunkát feltételez, láthatóan a készítők alaposan beleásták magukat a különböző tőzsdei szervek és kapcsolódó szervezetek működési mechanizmusába, az üzletkötés mindennapjaiba. Így a film egy roppantul élvezetes történelemóra is, mindent megtudunk belőle a brókerek világából, amit a tankönyvekből soha. Stone filmjeinek egyik erőssége a morális tanulság szubjektivitása mellett az objektivitás; 1-1 témáról nemcsak saját véleményét mondja el, hanem több szereplőjének szájába ad eltérő, ám fontos nézőpontokat – teszi ezt tv-show-k másodpercekre fel-feltűnő nyilatkozataiban, ismert újságok címlapjain (egyfajta ál-dokumentarista jelleggel), illetve több tucatnyi mellékszereplő megszólaltatásával (ugyanez történik például a Minden héten háborúban, ahol 6-7 szereplő is nyilatkozik az amerikai fociról). Figyelemreméltóan hiteles a filmben az apa-fiú kapcsolat bemutatása (Charlie Sheen maga választotta apját, a nagyszerűen teljesítő Martint a szerepre Jack Lemmon helyett). Amerika gazdaságát mohó üzletemberek viszik előre? Ha választ nem is ad Stone a kérdésre, de megmutatja a sikerhez vezető rögös út buktatóit, a mohóság árát és a tisztesség értékét ebben a kiváló alkotásban, amely hiteles körkép és korrajz a pénz világáról.

Talk Radio (1988) című, következő munkájában Stone az Eric Bogosian által megszemélyesített rádiós személyiség nyomába ered, aki Howard Stern-szerű talk showjában megmondja mindenről a véleményét, ami folyik ezen a világon. A rendező remek alkotásában újabb morális kérdéseket feszeget, a filmhez és Barry Champlain karakteréhez az inspirációt nyilvánvalóan a meggyilkolt denveri rádiós, Alan Berg szolgáltatta. Következik a Született Július 4-én, és a vietnámi témához való visszakanyarodás újabb rendezői Oscart hoz. A filmet Ron Kovic azonos című könyve ihlette, a lebénult vietnámi veterán Stone-nal együtt írja meg a forgatókönyvet. A filmben Tom Cruise személyesíti meg őt, aki addigi legérettebb alakítását nyújtja a szerepben, tökéletesen visszaadja a főiskola reményteljes, naív kölykéből kiégett kriplivé átvedlő veteránt. A rendezés megint zseniális, és a társadalomkritika megint éles; Amerika elárulta, cserbenhagyta azokat, akik önként áldozták fel életüket és egészségüket a háború oltárán – kitüntetések mögé rejtve érdektelenségét (Kovic 1990-ben Bronz csillag kitüntetését odaajándékozza Cruise-nak születésnapjára). A főszereplő vívódásának és önmarcangolásának megjelenítése remek, az erőteljes alkotás pedig a patriotizmus alapvető érzésének szükségességét kérdőjelezi meg, és a mai napig az egyik legjelentősebb pacifista alkotás.

A rendező szívesen keres filmtémákat Amerika történelmében, ikonjaiban – ezt a vonalat erősíti az 1991-es The Doors is, ami a legendás Jim Morrison élete körül forog. Val Kilmer alakítása a címszerepben csak Kurt Russell felejthetetlen Elvis Presley megformálásához mérhető – Kilmer, aki az összes Doors szöveget megtanulta, a közeli képeken saját maga énekel, a rendező csak a távoli felvételeken használja Morrison eredeti énekét – ember legyen a talpán, aki megkülönbözteti kettejük hangját. Stone egyáltalán nem mondható lusta rendezőnek; még ugyanebben az évben készül el legtöbbet hivatkozott alkotása, a JFK – a nyitott dosszié. A rendező megint oly páratlan módon mosta össze saját kitalációit a történelemmel, hogy a végeredmény valóságszaga miatt a rejtélyes Kennedy-gyilkosság újra előtérbe került, és másodszor is hatalmas vihart kavart az USÁ-ban, hónapokig tartó beszédtémát szolgáltatva a pubok közönségének és tévéműsoroknak. Stone tulajdonképpen nem tett mást, mint összegezte az összes felmerült összeesküvés-teóriát, azok potenciális valóságtartalmát, rendesen utánajárt a dolognak, kiegészítette a lyukakat, és a végeredményt ízlésesen feltálalta asztalunkra. A remekül megírt film nemcsak tematikája és hatása miatt mérföldkő az amerikai film történetében, hanem megvalósítása miatt is; a fekete-fehér és színes képek összekeverése, a folyamatosan fenntartott dinamizmus és a merész kameraszög-váltásokkal tarkított remek fényképezés megkérdőjelezhetetlenül minden idők egyik legkiválóbb vágómunkájával párosul (amely méltán söpör be minden ilyen jellegű díjat az évben). A film másrészről megindító, és végig izgalmas politikai krimi jellegét megtartva, egyszerre mutatja be egy ember küzdelmét és egy nemzet tragédiáját. A JFK hatalmas visszhangja után Stone lezárta Vietnám-trilógiáját az Ég és Földdel, amelynek főhőse egy vietnámi nő volt – a rendező talán így próbálta ellensúlyozni azt a tényt, hogy eddigi összes filmjében maximum mellékszereplői státuszra kárhoztatta a női nemet (de többnyire arra se). Az alkotás bátor próbálkozás a háború másik oldalának bemutatására, és egyben unikum is e tekintetben amerikai filmként Vietnámmal kapcsolatban. A rendező egyaránt kritikus szemmel mutatja be a háború amerikai és vietnámi szereplőit, de a középpontban a háborún túlmutatva megint az egyén boldogulása, küzdelme található.

Stone következő mozija ismét botrányt szül, bár nem megjelenésével, hanem utóéletével kerül a figyelem fókuszába; a média sztárgyártó gépezetére hívja fel a figyelmet a Született Gyilkosok, de sajnos nem mindenkinek ez az üzenet csapódik le a szándékosan szélsőséges szituáció bemutatása után: a rendező filmjében abszurd módon két sorozatgyilkost avattat sztárrá és közkedvelt médiaszemélyiséggé, jelezve, hogy a média bizony bármeddig elmehet. Sajnos lesznek, akik az erőszak istenítését szűrik le a filmből, több utólagos gyilkosság elkövetésének indítékaként hivatkoznak később a műre, ahol szerintük a főszereplők életérzése és életmódja követendő példaként került ábrázolásra. Pedig a film elkészítésének aktualitását egyrészről biztosan O.J. Simpson szintén 1994-es ügye szolgáltatta, akit valószínűleg médiabeli ismertsége miatt mentenek fel felesége meggyilkolásának vádja alól. A filmben szereplő gyilkos pár 52 embert öl meg, és ennek ellenére válik mégis médiasztárrá, ami önmagában nézve valóban abszurd, de a filmet látva nem botránkozunk meg rajta – hiszen a hangsúly Stone filmjében sem az áldozatok bemutatásán van, hanem a gyilkosokén, és ez az egyoldalúság adja a média hatalmát és alapját is a sztárgyártásra hasonló kaliberű szörnyűségek és szörnyetegek esetén is. A film technikai kivitelezése megint átütő és remek: a rengeteg kamerabeállítás, animációs betétek, hirtelen színváltások, szűrők és pergő vágások szolgálnak a rendező kezében az őrület érzékeltetésének eszközeiként.

Oliver egy évre rá megint a politika vizeire evez, ahol ismét egy, az USA történelmének kiemelt figyelemben részesült személyiségét veszi nagyító alá, 37. elnöküket, a Watergate-botrány miatt külföldön is ismertebb Nixont. A témáról már Alan J. Pakula remek oknyomozófilmjében, Az elnök embereiben már szinte minden ismertté vált, de míg az a film kifejezetten a botrány körül forgott, addig Stone egyfajta életút-végigkövetéssel próbálkozott meg művében (ismételten hangsúlyozandó – mint szinte minden Stone-film esetén – az alapos háttérkutakodásba fektetett munka). Az eredmény – a szokásos kiemelkedő rendezés mellett – egy ellentmondásos, komplex személy munkásságának hitelesnek ható ábrázolása, tíz akciófilmre jutó vágásmennyiséggel; megint egy nagy Stone-film született (Anthony Hopkins isteni játékával), bár az alkotás bukott a pénztáraknál. Aztán jött a U-Turn – Halálkanyar (egyetlen olyan rendezése, amelynek nem jegyzi a forgatókönyvét), vele az újabb bukás, és sokan fintorogtak: miért fecsérli egy zseniális filmes tehetségét ilyen alkotásokra? A film hemzseg a sztároktól, jól is van tálalva, de nem több egy hangulatos, ámde üres film noir-nál. Ettől a film még jó is lehetne (és sokak szerint az is), de a legnagyobb baj az vele, hogy Stone összes eddigi filmjével ellentétben nélkülöz minden nagyközönség számára is érdekes, jól előkészített, tartalmas és elgondolkoztató mondanivalót. Ezután következett a Minden héten háború, amely már újra egy igazi Stone-film. Az alkotás a tömegszórakoztató amerikai foci üzleti világát tárja fel – az európai néző számára is élvezhető módon. A lendületes film első két órája meggyőzően és hatásosan támasztja alá azt a nézőpontot, hogy ennek az egésznek valójában az égvilágon semmi értelme nincs – mégis tömegek rajonganak érte, mint a római gladiátorjátékokért, aminek ugyanúgy megvolt társadalmi funkciója a maga idejében (a rendező remek képsorban mossa össze felvilágosult Amerikánk egyik legnépszerűbb szórakoztatásának jeleneteit a barbár Róma kegyetlen kocsiversenyeivel). Aztán meglepetésre szentimentális utolsó fél órájában agyoncsapja az addig aprólékosan felépített álláspontot, értelmet tulajdonítva a brutális játéknak, életcélt szereplőinek. Míg Martin Scorsese egyedien tudja ábrázolni 1-1 szereplő felemelkedését, tündöklését és bukását, Stone annak finom bemutatásához ért igazán, hogy miként szorulnak emberek háttérbe, majd kerülnek újra előtérbe. A rendező szétzúzza az “edző a csapat lelke” sztereotípiát az amerikai football háttérműködésének feltárása során: hihetetlen látni, hogy egy üzleti gépezetben milyen kicsi pont is maga az Al Pacino által megszemélyesített edző. Ez megint az a Stone-film, aminek nincs igazán főszereplője. Mint általában is, a rendező annyi szereplőt mozgat, hogy nehéz közülük egy igazi főhőst megjelölni – rengeteg szálat tart egy időben magabiztosan kezében, ez pedig egy nagy filmes ismérve. A viszonylagos siker után Oliver – főleg hazájában nagy visszhangot keltve – gyors egymásutánban 3 dokumentumfilmet is forgat, kettőt Fidel Castróról, egyet pedig a zsidó-palesztin konfliktusról, mielőtt új, Nagy Sándor, a hódító című filmje a mozikba kerül, ami aztán megint teljesen kilóg életművéből. Egy ember életútjának végigkövetése kivételével minden hiányzik a filmből, ami párhuzamban állhatna a rendező eddigi munkáival, és itt még a rendezést sem lehet kiemelni.

Stone munkái nem pehelysúlyú alkotások – minden filmje az odaát legmagasabb, “R” korhatár-besorolást kapta. Forgatókönyvei nagy teret engednek a nagyszerű színészi alakításoknak; nem véletlen, hogy rengeteg színész nyújtotta vitán felül legjobbját egy Oliver Stone-filmben (Charlie Sheen, Tom Cruise, Michael Douglas, Tom Berenger, Val Kilmer, John C. McGinley és Eric Bogosian biztosan). Stone-t lehet szeretni, kritizálni és nagyon sok mindennel vádolni – és a vádak jó része talán még igaz is lesz. Mindez azonban nem csökkenti azt a tényt, hogy nincs még egy rendező-forgatókönyvíró odaát, aki ilyen magabiztossággal nyúlna fajsúlyos és komplex témákhoz Szinte kivétel nélkül minden filmje úgy tud a legkülönbözőbb témákról érdemben tájékoztatni és tanítani, hogy közben szórakoztató és véleményformálásra ösztönző tud maradni. Úttörő rendezői és technikai megvalósításai rendezők generációira voltak hatással (például a David Fincher-re tett hatások egészen nyilvánvalóak). Stone szinte egész munkássága Amerika történelmére, jelentős személyeire, társadalmi és politikai rendszerére hívja fel a figyelmet – egy ízig-vérig amerikai filmes ő, akinek hatása, jelentősége és tehetsége megkérdőjelezhetetlen, bérelt helyet birtokol a kortárs amerikai film legnagyobb mestereinek palettáján.

Sági Balázs

Nagy Sándor, a hódító forgatókönyvíró 2004

Nagy Sándor, a hódító rendező 2004

Comandante rendező 2003

Comandante forgatókönyvíró 2003

Comandante főszereplő 2003

Minden héten háború rendező 2000

Evita forgatókönyvíró 1996

Született gyilkosok forgatókönyvíró 1994

Született gyilkosok rendező 1994

Ég és föld rendező 1993

The Doors rendező 1991

Talk Radio rendező 1988

Tőzsdecápák rendező 1987

8 million ways to die forgatókönyvíró 1986

A szakasz rendező 1986

Salvador rendező 1986

A sárkány éve forgatókönyvíró 1985

A sebhelyes arcú forgatókönyvíró 1983

Conan, a barbár forgatókönyvíró 1982

A kéz rendező 1981

Éjféli expressz forgatókönyvíró 1978

Seizure rendező 1974

Nyomtatható változat

Comments are closed.